A Rába-parti Bozsiktól még Puskás Ferenc is tartott

„A magyar labdarúgás egyik legnagyobb ígérete. Különösen fejjátéka nagyszerű. Úgy megy fel a levegőbe, ahogy nagyon kevesen a maiak közül. Még közel sem kész játékos, mert még nagyon keveset dolgozott edzők keze alatt, de — hacsak valami közbe nem jön — a legnagyobbak közé kerülhet”

– jellemezte a Grédinger néven született, végül Fehérvári Alfrédként megismert és szeretett labdarúgót a Nemzeti Sport 1948. április 8-i száma.

Fehérvári Bécsben született, a Mosoni Kühne ifi csapatában kezdte pályafutását, tehetsége révén azonban fél év múlva már a felnőttek között játszott. A második világháborúban az utolsó leventeszállítmánnyal Németországba került a többi, addig megmentett mosonmagyaróvári labdarúgóval együtt. Hazatérése után, 1945-ben a MÁV-DAC-hoz igazolt, ahonnan egy év múlva az ETO-hoz állt tovább.

„Mindössze egy évet töltöttem a kék-fehéreknél, amikor megkeresett az ETO, át is igazoltam és 1947 őszétől már ott játszottam. Dombos Petivel együtt egy-egy szép öltönyt kaptunk a klubcseréért. Ennek is nagyon örültünk, hiszen a háború után semmink sem volt"

– olvasható Fehérvári visszaemlékezése az eto.hu-n.

Akiről Kocsis Sándor is elismeréssel beszélt

Győr labdarúgása az 1950-es, 60-as években országos viszonylatban is előkelő helyet foglalt el. Ebben – többek között – kiemelt szerepe volt a kitűnő technikai adottságokkal, taktikai érettséggel és játékfigyelemmel rendelkező Fehérvárinak. Mindent tudott a labdával, és nem csak játszott, értette is a játékot. Ahogy a korabeli újságcikkekből kiderült, cselhez és passzhoz akkor folyamodott, amikor arra a folyamatos játék fenntartásához szükség volt. Felhőfejesei élményszámba mentek. Ruganyosságáról Kocsis Sándor is elismeréssel beszélt. Ha pedig azt a feladatot kapta, hogy tegye láthatatlanná az ellenfél egyik játékosát, edzője nyugodtan ülhetett a kispadon. Fehérvári teljesítette kötelességét. Tartottak tőle, olyannyira, hogy Puskás Ferenc egy-egy Honvéd–ETO mérkőzés előtt mindig rákérdezett: a Frédi játszik?

„S ki ne emlékezne az idősebb korosztályból arra a Honvéd–ETO mérkőzésre, amikor Puskás megunta a csatár játékot, és hátrament fedezetet játszani, mert Fehérvári Alfréd még a labdához sem engedte nyúlni”

– írja a Kisalföld 1967. január 17-i száma.

Nagy balszerencséje, hogy abban az időszakban és azon a poszton játszott az NB I-ben, amikor a magyar labdarúgásban akadt egy Bozsik József is. Kettejük játékának hasonlósága miatt emlegették Fehérvárit a Rába-parti Bozsikként, aki bár sokáig tagja volt az A-válogatott tizennyolcas keretének, hivatalos mérkőzésen mégsem szerepelt.

„Nagyon meglepett a válogatott keretbe való bekerülés, mert vidéki játékosnak kétszeresen nehéz bejutnia a legjobbak közé. Az én helyemen igen vagy a vetélkedés s nem is hiszem, hogy sor kerülhet a játékomra. Bizony, tudom, hogy itt hibák vannak, de sokáig csatár voltam s csábít a kapu. Ha azonban tudom, hogy ellenfelem nagyon veszélyes, ráadok, s azt hiszem, hogy az NB I valamennyi balösszekötőjét kellően ki tudom kapcsolni a játékból”

– nyilatkozta Fehérvári a Nemzeti Sportnak 1948. áprilisában. Ugyanakkor érdemes megjegyezni: az Aranycsapat időszakában egy labdarúgónak már a válogatott kerettagság önmagában is óriási elismerésnek számított.

A Győri ETO 1951-es csapata. Fehérvári Alfréd balról a harmadik az álló sorban (Fotó: eto.hu)

Csak a kemény munka visz előre

Tizennyolc évig játszott az NB I-ben, majd edzőnek állt. A felfogása azonban nem változott. Edzőként is a folyamatos, kitartó és kemény munkában hitt. Irányította a Győri Dózsa és a Fertőd csapatát, volt a Szombathelyi Haladás és a Győr sportvezetője. Mindig őszintén és egyenesen beszélt.

„Feleslegesen soha egy szót sem szólt, de ha mondott valamit, arra oda kellett figyelni. Fegyelmezett és igényes volt, gyűlölte a lustaságot, hatvanöt évesen is adott magára, kidolgozott izomzatára. Elképesztő érzéke volt a futballhoz még idős korában is – a lefújás utáni tumultus miatt előbb hazajött a meccsekről, de mindig eltalálta a végeredményt. Regényt lehetne írni a sztorijaiból, ahogy a korallpiros százhúszas Skodáját becsülte, és még hetvennyolc évesen is fejen állva jógázott. A humoristákra jellemző faarccal, de sohasem rosszindulattal zrikált, szerette az őt körülvevő embereket, akik ezt érezték is”

A Szombathelyi Haladás 1970-es csapata. Álló sor, balról jobbra: Fehérvári Alfréd edző, Németi, Szántay, Németh L, Homolya, Bokor, Farkas, Gyarmati, Szőke, Halmosi, Kulcsár, Pék. Guggol, Iszak II, Szabó, Iszak I, Szarka, Mursits, Rátkai, Gangli (Forrás: Képes Sport/ 1970-02-24 / 8. szám)

– mesélte róla unokája, a 2016-os Eurovíziós Dalfesztivál magyarországi előválogatójának győztese, Fehérvári Gábor Alfréd a Nemzeti Sportnak.

A kiváló jobbfedezet 2007. márciusában, 81 évesen hunyt el. De Győrben máig él az emléke: a stadion VIP-páholyát róla nevezték el.

Kiemelt fotó: eto.hu