A rossz csapatok mindig találnak egy utat a vereséghez

Az NFL berkein belül népszerű, már-már közhelybe hajló mondás az, hogy a jó csapatok valahogy mindig találnak egy utat a győzelemhez. Ha ezt az állítást igazként fogadjuk el, márpedig nem véletlenül vált ennyire közkedveltté, akkor ennek fordított verzióját is nyugodtan használhatjuk, azaz a rossz csapatok valahogy mindig megtalálják a módját annak, hogy kikapjanak.

Az idei év egy játékban összefoglalva

Ha valaki megkérdezné, milyen volt 2022-ben a Patriots, minden bizonnyal elég lenne megmutatni egyetlen játékot az idei évből. Ez a játék három másodperccel a Raiders elleni meccs rendes játékidejének – akkor még úgy tűnt, hosszabbításba torkollik a találkozó – vége előtt történt. Bár le lehetne írni, mi történt pontosan Rhamondre Stevenson futása után, vannak olyan helyzetek, amikor elfogynak a szavak, és jobb, ha a képek beszélnek helyettünk. Valami ilyesmi volt ez is.

Megannyi kérdést vet fel a szituáció, amire pontos válaszokat valószínűleg soha nem fogunk kapni, mindössze annyit tehetünk, hogy a rendelkezésre álló információmorzsákból megpróbáljuk összerakni a teljes képet. A nyilatkozatok alapján annyi biztosnak tűnik, hogy a játékhívásban nem szerepelt a labda hátrafelé dobálása, Stevenson rögtönzött, amikor az első passzt megcsinálta, és erre reagált Jakobi Meyers, aki ahelyett, hogy lefeküdt volna, vagy kilépett volna a pályáról, újabb üres embert keresett. Már az érthetetlen, miért érezték úgy, hogy ekkora kockázatot kell bevállalniuk döntetlen állásnál, az pedig még inkább megmagyarázhatatlan, Meyers miért pont Mac Jones felé dobott.

Ha felelősöket keresünk, a konkrét játékon kívül a körülményeket is meg kell vizsgálni. Például, hogy miért hívtak futójátékot? Abban az esetben, ha még pontokat akartak szerezni, egy passzjáték jobb esélyekkel kecsegtetett volna. Bill Belichick azzal magyarázta a hívást, hogy úgy érezték, túl kockázatos lett volna passzolni, mert Jones nem tudott volna eldobni a Raiders célterületéig. Az érvelés azért kicsit sántít, mert bár az tény, hogy Jones karja nem a legerősebb a ligában, az 55-60 yard az a távolság, ahova a passzba jól beleállva még pont el tudja juttatni a labdát. Persze, ha tényleg úgy gondolták, hogy túl messze vannak, akkor teljesen logikus döntés volt, hogy nem vállalták be a dobást. Az viszont már nem logikus, hogy miért futottak a térdelés helyett, ha nem akartak kockázatot vállalni, hiszen a labdavesztés esélye ilyenkor is fennáll, ráadásul ez a hívás a játékosok felé olyan üzenetet is közvetített, hogy érdemes próbálkozni, ami Stevenson és Meyers hősködéséhez vezetett.

Persze attól még, hogy furcsa döntést hoznak az edzők, nem kötelező hülyeséget csinálni, amivel a játékosok is tisztában vannak. Stevenson, Meyers és Jones sem kezdett el másra mutogatni, a teljes felelősséget magukra vállalták – pedig utóbbi bűne mindössze annyi volt, hogy nem tudta földre vinni a nála lényegesen nagyobb és erősebb defensive endet – de abban a káoszban, ami a Patriots támadójátékát jellemzi, talán érthetőek a hibák.

El sem kellett volna jutni idáig

Már csak azért sem lenne szerencsés erre a párosra fogni a vereséget, mert a Patriotsnak eleve nem kellett volna ilyen helyzetbe kerülnie. Csakhogy olyan hibákat követtek el, amik az előszezonban, vagy az év elején még csak-csak beleférnek, a szezon ezen szakaszában viszont elfogadhatatlanok. Kezdésnek mindjárt ott van az a kabaré, amit az első negyedben előadtak a Raiders célterülete előtt a liga legrosszabb redzone védelme ellen. Három játékuk volt az egyyardos vonalról touchdownt szerezni, de nem sikerült, aminek az oka nem a balszerencse, sokkal inkább Matt Patricia játékhívása volt. Egymás után kétszer álltak fel shotgun formációban, ami ebben a helyzetben teljesen indokolatlan, de még így is sikerült az egyiket hatpontosra váltani. Vagyis csak sikerült volna, ugyanis a snap előtti utolsó pillanatban időt kértek, mert nem bíztak a behívott játékban. Jól jellemzi a stáb munkáját, hogy pont abban nem bíztak, ami működött. Ezek után megpróbálták még a negyedik kísérletet is, de túl későn érkezett meg a hívás Mac Joneshoz, ezért ismét időt kellett kérniük. Az már csak hab a tortán, hogy ezután mégis touchdown lett a play vége, amit visszafújtak, mert az irányító türelmetlen volt, és azelőtt indította el a játékot, hogy mindenki a helyére került volna. Így sikerült három pontot szerezniük egy olyan támadássorozatból, amely során kétszer is bejutottak a célterületre.

A kommunikációs problémák nemcsak a támadójátékra voltak jellemzőek, hanem a speciális egységre is, akik egy blokkolt puntot hoztak össze a második negyedben. Ahogy az offense-nél, itt is a késlekedés volt a kiindulópont, ugyanis túl későn értek a pályára, ami kapkodáshoz és figyelmetlenséghez vezetett. Két blokkoló még rendezni próbálja a sorokat, amikor elindul a játék, így esélyük sincs meggátolni, hogy odaérjenek a punterhez, a blokkolt rúgás által okozott rövid pályát pedig kegyetlenül megbüntette a Las Vegas.

Végül, de nem utolsósorban pedig meg kell említeni a Raiders egyenlítő touchdownját is azon helyzetek között, amik előidézték azt a bizonyos utolsó játékot. Hiába tudta mindenki, hogy Keelan Cole lába pályán kívül ért le, nem lehetett megváltoztatni a döntést. Ennek oka, hogy nem volt megdönthetetlen bizonyítékuk a bíróknak, ugyanis mindössze két kameraállásból láttuk az esetet, amelyek közül az egyiken pont a kulcsmomentum nem látszott, míg a másik túl messze volt, így annak képe nem volt elég a döntés megváltoztatásához.

Játékvezetői hiba tehát nem történt, de ettől még hasznos tanulság lehet ez a jövőre nézve, hiszen extra kamerákkal könnyedén ki lehetne küszöbölni a hasonló dilemmákat.

Összegzés

Rengeteg oka van annak, hogy a Patriots lemarad az idei rájátszásról – legalábbis akkor, ha nem történik csoda – és ezek nagy része visszavezethető az edzői stáb munkájára. Különösen a támadóoldalon igaz ez, hiszen a védelem ligaelit számokat hoz, és bár a speciális egység nem közelíti meg a két-három évvel ezelőtti formáját, továbbra sem tragikus a teljesítményük. A Matt Patricia de facto támadókoordinátor által vezetett offense viszont az. Nem elég, hogy elképesztően ritkán jutnak el az ellenfél redzone-jába, cserébe még borzalmasan is teljesítenek ott, így pedig nem lehet pontokat szerezni.

Már csak azért is, mert egy évvel ezelőtt nagyjából hasonló, sőt talán egy fokkal gyengébb játékosállománnyal ugyanez a támadósor top10-es volt, de még a 2020-as Cam Newton vezette, tehetségben az ideitől messze elmaradó egység is jobb számokra volt képes. A gondok sokkal inkább a támadókoordinátor személyével vannak, és ki kell mondanunk, hogy a Matt Patricia-projekt megbukott. Bár a szezon elején még voltak olyan momentumok a támadójátékban, amelyek bizakodásra adhattak okot, az idő előrehaladtával ezek szép lassan kikoptak, ma pedig már szinte semmi nincs, ami működne.

Matt Patricia megbukott támadókoordinátorként (Forrás: Maddie Meyer/Getty Images)

A jelenlegi szezon már egyértelműen kárba veszett, a jövőt viszont még megmentheti a Patriots, hiszen a keretük jobb annál, mint amit idén láttunk tőlük.

Hogy ez a New England-i hagyományokhoz hűen házon belülről, vagy kívülről érkezik, az majdnem mindegy. Az viszont nem kérdés, hogy Patriciát le kell cserélniük, ha pedig erre már úgyis sor kerül, érdemes lenne minél hamarabb, ezzel esélyt adva Nick Caley-nek, aki jelenleg a tight endeket edzi, és általános vélekedés róla, hogy a jövő egyik potenciális támadóguruja. Három hét alatt nyilvánvalóan ő sem fogja megváltani a világot, de ezzel legalább rutint szerezne, a helyzet pedig rosszabb már úgysem lehet.

Kiemelt kép: Jim Davis/Boston Globe