A rutin meg az évek – a Puskás Akadémia legyőzte a Fradit

Mivel a Ferencváros vezetőedzői válságban van, azaz nem lehet tudni, hogy Máté Csaba kinevezése véglegessé válik, vagy csak pótlóbuszként segíti a szurkolókat eljutni augusztusból szeptemberbe, minden Fradi-mérkőzés tétje kettőzött. Egyrészt, a Fradinak győzelmekre van szüksége, hiszen az idényrajt nehezen sikerült: Csercseszov távozott, vele együtt a Bajnokok Ligája indulás lehetősége is, és a tétmeccsek sorozata még csak most fog elkezdődni. Másrészt, Máté Csaba jövője meccsről meccsre erősödik vagy éppen kérdőjeleződik meg. És ezt érzi minden játékos, ellenfél és szurkoló.

A Fradi zűrzavarával szemben a Puskás Akadémia FC rutinjában bízva, egy igazi harcos csapat képét festette a Groupama Arénában. Ha nagyot akarnék mondani, akkor akár már a bajnoki címért való bejelentkezést is beleláthatnám ebbe a teljesítménybe: Hornyák Zsolt csapata rutinjával, illetve légiósainak kimagasló teljesítményével egyértelmű győzelmet aratott. A sikerük kulcsa kisebb részben volt taktikai eredetű, míg nagyobb részben volt köszönhető a játékosok fegyelmezettségének és hozzáállásuknak, persze amellett, hogy elgondolásaik teljes mértékben ültek ezen a találkozón is.

Miért váltott rendszert Máté Csaba?

A mérkőzés már-már drámai felvezetéssel indult az M4 stúdiójában, amikor a stúdióban ülők meglátták a kezdőcsapatok névsorát. Sőt, Máté Csabát meg is kérdezte a pályaszéli riporter, hogy valóban háromvédős lesz-e a Fradi stratégiája. Máté igennel válaszolt, majd Hornyák Zsolt is kiemelte, hogy készen állnak változtatni ennek a hírnek a hallatán, amint elkezdődik a találkozó.

Érdekes kérdés ennek a témának a tárgyalása, leginkább azok után, hogy a Fradi vereséget szenvedett ezen a találkozón. Nem tisztem (bár kedvelem) bírálni a magyarországi futball-közvéleményt, de azért engedtessék meg, hogy csóváljam a fejem olyankor, amikor öntudatlanságából adódóan az ezerfejű ráaggatja magát a lekönnyebben elérhető történésre, és azt kiáltja ki a vereség okának.

A futballban egyébként is szinte bárki képes számháborúba keveredni és a különböző felállási formák csatáinak beállítani a futball dolgait. Sőt! Vannak olyanok, akik továbbmennek egy pár lépéssel, és megpróbálják elhitetni a már említett lelátón szotyizó tömeggel, hogy a futballedzőséghez semmi más nem kell, mint jó taktikai érzék, a megfelelő kezdő tizenegy kiküldése a pályára, illetve a statisztikai mutatók helyes értékelése ahhoz, hogy valaki szakmailag helyes döntést hozzon. (Eleve nincs olyan, hogy helyes döntés!). Így, amikor a Fradi a megszokott négyvédősről háromvédős rendszerben fut ki a pályára, majd vereséget szenved, akkor minden futball-félművelt egyöntetűen bólogat: biztos a háromvédős alakzat volt a kudarc oka.

Természetesen a futball sokkal, de sokkal több ennél. A futball megértéséhez a taktikai szint egy beléptetőkapu – a bejutás után kezdődik csak a buli. Mondhatnám így is: a mágnestáblán minden ötlet kiváló, csak azután az edzésen be kell mutatni, meg kell győzni a játékosokat, hogy a terv működni fog, no meg a mérkőzésen imádkozni, hogy a pályáéra lépők sikeresen legyen képesek alkalmazkodni az ellenfél feldobott problémáihoz. Tehát a felállási formákról vitázni és a taktikai szinteken tartani egy-egy mérkőzés végkimenetelének okait hamis képet ad, vagy legalábbis igencsak korlátozott végkövetkeztetéssel jár.

Ugyanakkor, mivel a fórumok zaja szinte csak erre koncentrálódott, mégiscsak érdemes megválaszolni a felállási forma változtatásból eredő kérdéseket. Miért érezte úgy a Fradi megbízott vezetőedzője, hogy változtatni kell erre a mérkőzésre? Véleményem szerint két oka volt ennek a döntésnek.

Első pontnak a játékosok pihentetésének szándékát hozom fel, mint lehetséges magyarázatot. A mai világban a játékosok fizikális felkészítéséért felelős szakembereket egy sor adat, mérés és a hozzájuk tartozó és azokat alátámasztó tudományos következtetések imponáló sora segíti abban, hogy szinte méterre és percre pontosan meg tudják mondani, mikor és melyik játékosnak van szüksége egy kevésbé megterhelő időszakra. Nem minden játékos bírja ugyanúgy a sorozatterhelést és nem mindenki képes regenerálódni azonos ütemben. Gera Zoltán szokta önmagét felhozni példaként, hogy meglehetősen sok időbe telt, amire a Premier League iramát és a mérkőzések közötti rövid pihenőidő terhét hatékonyan meg tudta szokni, annak fényében, hogy pár évvel a West Bromwich-hoz való igazolása előtt még kábítószertől fetrengve tengette fiatalabb éveit.

Én azt hiszem, ezen a meccsen már nem volt választása Máté Csabának, és muszáj volt bizonyos játékosokat a padon hagyni. De miért hagytam benne az előző mondatban a „már” szócskát? Nos, azért, mert szerintem a hibás döntés nem ennek a kezdőcsapatnak a felállításában keresendő, hanem a máltai Konferencia-liga kezdőjében. Minek kellett felküldeni a lehető legerősebb csapatát Máténak Máltán egy száz néző előtt lejátszott edzőmeccsre?

Nem vagyok naiv, nyilván a média, illetve a ferencvárosi vezetőség belső nyomása miatt. Egész egyszerűen arról van szó, hogy be kell jutni a legkisebb európai kupasorozat csoportkörébe, és ezért még akár a magyar bajnokság kezdeti időszakát is fel lehet áldozni. El lehetne csevegni azon, hogy erre a tényre alapozva mit is gondol valójában a Ferencváros a magyar bajnokság színvonaláról, de ezt most inkább hagyom. A máltai vendégjáték egyébként is komplexebb, mint gondolnánk. És előre szólok, ez nem a Máté Csaba-kifogásgyár sajtóterméke: Máltára utazni fárasztó, és a repülőút meg egy lejátszott nemzetközi meccs bizony kimerítő tud lenni – akármilyen is volt az ellenfél. Olyannyira, hogy a játékosok képesek lennének és lettek volna futballozni még egyszer kilencven percet, csak éppen a sérülés veszélye nagyobb lett volna. Máté döntése a számára kulcsjátékosok pihentetése mellett született meg.

A második ok az első következménye. Ha már pihentetni kellett bizonyos játékosokat, akkor Máté Csabának ki kellett találnia, hogyan tudja beilleszteni a frissebb játékosokat a rendszerébe. És itt álljunk is meg egy pillanatra. Miért nem játszott Tokmac Nguyen? És Amer Gojak? Vagy éppen Abena? Arról már nem is beszélve, hogy Marquinhos nem állt be Máltán, majd ezen a találkozón már a keretbe sem jelölték. Most vagy én vagyok alulinformált, vagy Máté hirdette ki a saját preferenciáit.

Visszatérve a beillesztések témájához, Katona Bálint, Lisztes Krisztián, Henry Wingo, Mats Knoester és Owusu voltak azok, akik újak voltak a máltai győzelemhez képest.

Minden mindennel összefügg. Henry Wingo nem éppen a védekezéséről híres, sokszor láttuk korábban sikertelenül visszazárni és egy az egy ellen hatékonyan hatástalanítani az ellenfél támadóit. Ehhez vegyük hozzá Knoester látványos közelmúltbeli helyezkedési gyengélkedéseit, és máris megvan, miért játszott öt védővel a Fradi. Máté félt betenni Knoestert és Wingót egyszerre négyvédőzni. És ha már ötvédős a rendszer, egyik oldalt Christian Ramírezszel (miért nem Eldar Civic?), és a másikon a szintén támadó felfogású Wingóval, akkor a széleken már nem kell klasszikus szélsőket játszatni. Lehet olyan többdimenziós támadókat is a pályára küldeni, mint Lisztes, Katona, vagy éppen Owusu, aki minden negatív híresztelés ellenére teljesen rendben volt ezen a találkozón is – pihentetve ezzel Kristian Zachariassent vagy éppen Varga Barnabást.

Szélső nélkül futballozott a Fradi – kérdés, Marquinhos és/vagy Tokmac segíthetett volna?

Ebből a masszából kijött az, hogy nem játszott szélsőkkel a Fradi, a szélességet a szárnyvédők adták, és belül olyan játékosokkal volt tele a fővárosi csapat, akik papíron képesek a betömörülő ellenfelet kimozgatni, egyúttal feltörni.

Érdekes volt látni a labdakihozatalokat a Fradi részéről, hiszen nem volt sok idejük begyakorolni az ötvédős szituációkat. Máté egyébként ebből a szempontból megzavarta a Puskás Akadémiát, hiszen nagy szabad területek alakultak ki a Puskás első hullámos letámadó játékosai mögött.

Máté úgy oldotta meg a három belsővédős labdakihozatalokat, ahogyan Marco Rossi szokta a magyar válogatott esetében: négyvédős alakzatra vált úgy, hogy az egyik belső védő, Rossinál Lang Ádám, ebben az esetben Ibrahim Cissé szélső védővé változik. Ennek a váltásnak, illetve a dupla szűrő meglétének köszönhetően a Puskás két csapatrészre bomlott, de ezt a szétcsúszást végül is nem tudta kihasználni a Ferencváros. Az igazsághoz hozzátartozik: nagyon kevés magas letámadást láthattunk a Puskás Akadémiától ahhoz, hogy ez tényezővé válhasson

De nyilván a labdakihozatalok nem voltak döntő fontosságúak, hiszen a Puskás a magyar bajnokság legszebb hagyományaihoz méltó módon abszolút nem akart magasan letámadni, ezért a játék a középső harmadban zajlott leginkább. Ezekben a szituációkban, a Fradi középső harmados labdás momentumaiban Owusu mozgásai kifejezetten tetszettek, hiszen például Lisztes Krisztián helyzete is az első félidőben a ghánai hatékony játékának volt köszönhető.

A középpályán berendezett négyzet alakú helyezkedés a Fraditól tudatos volt. A Puskás Akadémia belső védőit ezzel a felállással arra kényszerítették, hogy elhagyják zónáikat, ha merik. Owusu többször is tökéletesen hagyta kényszeredett helyzetben a felcsúti belső védőket, leginkább Patrizio Stronatit

Ebben a szituációban Stronati nem lép ki határozottan Owusura, hiszen azzal nagy területeket nyitna Wingónak, vagy éppen a túloldalról, mélységből befutó érkező Lisztes-Katona páros egyikének. Nem tudta a Fradi elégszer megtalálni Owusut, aki ezért nem tudott elégszer ráfordulni a felcsúti védelemre

Azzal, hogy a Fradi szárnyvédői egészen magasra feltolva helyezkedtek, be tudta szorítani ellenfelét a saját térfelére a Ferencváros. Más kérdés, hogy a visszatámadások sikertelensége nyomán sikerült többször is megkontrázni a zöld-fehéreket: felpassz Colley felé, majd a felsprintelő Corbu Marius és a villámgyors Luciano Slagveer támogatásából jött a második Puskás-gól.

Fontos érteni, hogy a két elem, a Fradi négyzete a középpályán, illetve Colley egyedüli fenthagyása szorosan összefügg. Máté Csaba, véleményem szerint, azért is választhatta a háromvédős rendszert, mert tartott a Puskás nyilvánvaló erősségétől, a kontrajátéktól. Eleve a három belső védő több, mint a kettő, vagyis legalább lesz három védekezni tudó játékos, aki vészhelyzetben gondoskodhat a kapu védelméről. Másodsorban, mivel van négy játékos a pálya belső területén, abból kettő dupla szűrőben, a visszatámadások sikeressége valószínűbb, mintha csak három belső középpályás lenne a pályán. Mostanra tudjuk, ebből a két aspektusból egyik sem valósult meg.

Az M4 stúdiójában is volt ez téma, a felcsúti kontráké, hiszen a Puskás második gólja egészen elképesztő ferencvárosi összműködési csapathibából született. Történt, hogy a Fradi megpróbált a kevés támadási átmenetének egyikéből veszélyt teremteni. Csakhogy nem voltak elegen, akik képesek lettek volna támogatni az előretörést, bár egy-egy játékos, köztük a duplaszűrő Ben Romdan lelkesen beindult az üres területbe. Amint a ferencvárosiak látták, hogy nincs esély a kontra befejezésére, azonnal meg kellett volna állniuk, és kis passzokkal időt húzni, amig a csapattársak fel tudnak érni az ellenfél térfelére az ideális területelosztáshoz. Ha ez megtörtént volna, akkor a labdaeladás után meg lett volna az a jól kigondolt stratégia, hogy a szélső védők visszaszorítják a Puskás szélsőit, illetve a pálya belső részére tömörült ferencvárosi játékosok gyorsan vissza tudják szerezni a labdát.

Bozsik Péter (azaz Peti bá’) is jól elemezte ezt a szituációt a tévében, bár a végső következtetése helytelen volt. Nem azzal van a baj, hogy Ben Romdan elhagyta a saját posztját, bárki más betölthette volna azt, hiszen pont ez a lényege az átmeneteknek, nincsenek posztok, szerepek vannak. A Fradinak itt csapatszinten kellett volna értenie, hogy nincs meg a megfelelő támogatójáték ahhoz, hogy rajta lehessen ütni az ellenfelen. Várakozás, labdatartás, majd a megfelelő ütemben rajtaütés lett volna helyes válasz – de csak abban az esetben, ha a megfelelő területelosztás már megtörtént

képaláírás

Külön történet a visszazárás folyamata. Nem elég, hogy a Fradi nem volt képes felismerni az ellenfél térfelén való játék szükségleteit, azaz hogy nem szabad rendezetlen állapotban labdát veszteni, hanem vészhelyzetben is csúnya mulasztásokat vétettek. A második felcsúti találat elemzésénél nem lehet elmenni Baráth Péter rosszul és tőle szokatlan módon enerváltan véghez vitt visszazárási kísérletén. Egyszerűen fogalmazva: nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy Jakub Plsek veszélyes

Itt jegyzem meg, hogy Szerhij Rebrov anno pontosan ilyen összeműködési játékelemekkel tudta a közepes játékosállományt Bajnokok Ligája szintűre hozni. Senki nem ismeri fel Rebrov jelentőségét: összekötötte a támadást a védekezéssel, struktúrát vitt a támadásokba, egyúttal megállította az ellenfél kontráit. Komplexen gondolkodott, és ez ma nagyon hiányzik.

A Fradiból, a rebrovi útravalók felhasználása mellett, a második félidőben az átütőerő is hiányzott. Négyet cserélt Máté Csaba a szünetben, ráadásul az egy megingást leszámítva rendben működő 1-3-6-1-es szisztémát is visszahúzta a már megszokott 1-4-2-3-1-be, feltehetőleg azért, hogy rá lehessen fogni az új elgondolásra a kétgólos félidei hátrányt. Bár Boér Gábor, a Zalaegerszeg vezetőedzője, aki az eddigi idényben lejátszott öt hivatalos találkozóján összesen tízszer cserélt az első félidő előtt vagy a szünetben, elégedetten csettinthetett, Máté Csaba négy változtatása csak ideiglenesen jött be.

A szünetből kijövő ferencvárosiak, Adama Traoré révén frissen lendültek bele az egyenlítésért folytatott harcba, azonban addigra már nagy önbizalommal játszottak Batik Bencéék, akiknek még több helyzetük is volt egy időszakában a második félidőnek. Nem véletlenül nem tárgyalom túl a második félidőt: szerintem ugyanúgy jelentkeztek ugyanazok a problémák a háromvédős felállásnál, mint a négyvédősnél.

Ha a Fradi és Máté Csaba nagyot akar alkotni ebben az évben, akkor újra kell gombolni a kabátot. Úgy is mondhatnám, hogy azt a fajta gondolkodásmódot, hogy elég a támadásra fókuszálni és nem kell szervezetten visszatámadni, el kell végleg felejtenie Baráth Péternek és társainak.

A rutin meg az évek

Nagy valószínűséggel – Ferenczi Attila szerint – Lamin Colley-nak igazából zöld-fehérben kellett volna kifutnia a pályára, hiszen a Ferencváros mindig is erőcsatárokkal tudta hozni a lerohanós és az ellenfeleit beadások árán betuszkoló tradicionális futballját, megspékelve a virtuóz karmesterek játékával. A mostani állapotában a Fradinak, bár Varga Barnabás a magyar elsőosztály legjobban fejelő centere és a sérült Aleksandar Pesics is ilyen típus lenne, nincsen igazi erőcsatára, viszont a Puskásnak annál inkább van.

Colley konkrétan megette Sammy Mmaee-t, belemászott a koponyájába, kibillentette lelki egyensúlyából, és a hajdani német legendát, Carsten Janckert újra és újra megidézve megtartotta a rá fellőtt labdákat, lekészítette azokat, majd érkezett a beadásokra is. Retró taktikai elem, de láthattuk a magyar válogatottnál Szalai Ádámmal évekig, vannak taktikai elemek, amelyek sosem búcsúznak el örökre.

Itt emelném ki, hogy a Puskás Akadémiát, vagyis annak első osztályú csapatát idegenlégósai és rutinos játékosai cipelik a hátukon. Olyan játékosok döntenek el találkozókat teljesítményeikkel és góljaikkal, mint Jonathan Levi, Colley, Batik Bence, Szolnoki Roland, Plsek, vagy az ezen a meccsen gólt is szerző Wojciech Golla. Félreértés ne essék, Hornyák Zsolt egy rutinos és minden hájjal megkent edző, aki kedveli a rutinos játékosokat, játszatja és bizalmat szavaz nekik, ráadásul már sorozatban hozza ki külföldi játékosaiból a relatív maximumot, lásd korábban Josip Knezevicet, akinek a szerepét idén a már többször említett Colley játssza el. Szoktuk mondani, bár sosem egy akadémiai csapatra vonatkozóan: a rutin meg az évek.

Találós kérdés: még miben szoktak jók lenni az átmenetekben erős csapatok? Pontrúgásokban. Tartozom egy vallomással: a Puskás Akadémia videóelemzője nagyon közeli jó barátom, először pont a Puskásnál szobatársam, majd az amerikai egyetemi bajnokságban újból csapattársam, Macsicza Dávid. Ezért amikor visszanéztem a Puskás vezető gólját, büszkeség töltött el, hiszen joggal feltételezhetem: Dávidnak mint videóelemzőnek, biztosan van köze a pontrúgások megszerkesztésében.

Aztán persze egyből az is eszembe jutott, hogy Beregi István, a magyar válogatott elemzője, a magyar futball-Twitter egyik legjobban felkészült szakembere pont most osztotta meg gondolatait egy hasonló szituációról Elon Musk applikációjában.

Beregi egy, a Twitter-profilja alapján tizenkilenc éves (bezzeg a mi időnkben!) elemző képeire reagált, amelyek a Newcastle United oldalszabadrúgásának részleteit elemzi. Mi a közös a Premier League első fordulójában szerzett Newcastle gólban és a Puskás Akadémia Fradi ellen szerzett vezető találatában? Az, hogy a lesről visszamaradt játékos blokkja nagy területet tud felszabadítani a mélységből berobbanó célpont számára.

képaláírás

Colley, akit valószínűleg célpontnak tekintettek a ferencvárosi védők, kihasználva a rá irányított figyelmet, lesről visszafelé mozogva, a labda beküldésével ellentétes ütemben blokkolja a védekezni igyekvő Fradistákat, és ez a blokk elősegíti Golla szabad érkezését. Okos figura, remek Levi-beadás, kidogozott Puskás-variáció

A Puskás Akadémia egy remekül kivitelezett pontrúgásnak és egy már megszokott sikeres kontrának köszönheti győzelmét. Jobb volt a Fradinál? Aligha. De az biztos, hogy Hornyák Zsolt együttese jelen állapotában sikeresebben tud alkalmazkodni a magyar futball sajátosságaihoz. Biztos védekezés, kontrázás, nagydarab magas center, nulla labdakihozatal, de komoly lelkesedés, rutinos és minőségi külföldiek, bónuszként pedig begyakorolt pontrúgás-variációk.

Ennyi jelen pillanatban elég is ahhoz, hogy elkezdhessünk a Puskás Akadémia esetleges bajnoki címéről diskurálni.

Kiemelt kép: fradi.hu