„A saját karrieremben is nagy előrelépést hozhat ez a lehetőség” – interjú Koi Endrével, az Izlandra szerződő kézilabdaedzővel

– Bár dolgoztál korábban NB I-es csapatnál és az ifjúsági válogatottnál is, még mindig a fiatalabb trénerek közé tartozol. Mesélnél kicsit a kezdetekről? Mikor érezted először, hogy a kispad lesz a te utad?

– Középiskolás koromig én is kézilabdáztam, ám amikor felvettek az egyetemre, a közgazdasági szakra, döntenem kellett, mert az egyértelmű volt, hogy az órák mellett nem tudnám megfelelő szinten folytatni a kézilabdát.

Őszinte leszek, bár játszottam az NB II-ben is, valószínűleg nem lett volna belőlem éljátékos. Az edzősködés viszont hamar megtetszett,

és itt nem tudom kikerülni Simák György szerepét, aki a mentorom volt Kisvárdán, és akinek a sportág iránti elköteleződése nagyon fontos támpontot jelentett számomra. Szerettem emberekkel foglalkozni, élveztem a képességfejlesztést, jó volt közösségben gondolkodni, hamar éreztem, hogy hosszabb távon is érdemes lehet ezzel foglalkozni.

– Említetted, hogy közgazdaságtant tanultál. Szerinted ez befolyásolta a kézilabdával kapcsolatos gondolkodásodat, az edzői filozófiádat?

– Egészen biztosan. Közel áll hozzám az analitikus gondolkodás, egy barátom poénkodott mindig azzal, hogy én lehetnék a kézilabda Arsene Wengerje, hiszen az Arsenal legendájának is közgazdász diplomája van. De a viccet félretéve, ez az előképzettség segíti a rendszerben való gondolkodást és a feladatok strukturálását. Minden csapattal úgy kezdem meg a közös munkát, hogy felmérem az erősségeket és a hiányosságokat. Gyakran beszélünk különböző kézilabda-iskolákról; spanyol, skandináv, német, orosz vagy magyar stílusról, de én mindig igyekszem kiemelni a különböző játékrendszerek azon elemeit, amelyek illenek az aktuális játékosállományhoz. Például kifejezetten szeretem a nyitott védekezést, de hogyan védekezzünk nyitottat, ha csak kétméteres játékosaink vannak? A lehetőségek, erősségek és célok ilyen módú összevetése szintén közel áll a közgazdasági gondolkodásmódhoz.

– Milyen lehetőségei vannak Magyarországon egy fiatal edzőnek? Kívülről azt látom, hogy mintha itthon nehezebben jutnának padhoz a pályakezdő trénerek, mint mondjuk Dániában vagy Németországban, ahol élcsapatoknál is látunk negyven év alatti edzőket.

– Az alapvető lehetőségek nagyon jók Magyarországon, sok egyesület van, rengeteg gyerek kézilabdázik, valamint az edzőképzés is sokrétű, jól szervezett. Az első feladatokat tehát megkapjuk, de tény, hogy a következő, igazán nagy lépcsőfokot nehéz megugrani. Egyébként mintha nálunk is lenne egyfajta elmozdulás, zajlik a generációváltás, több fiatal tréner kap lehetőséget nagyobb csapatoknál.

képaláírás

– Nyár van, ez az utánpótlástornák időszaka, ilyenkor a szokásosnál is gyakrabban kerül elő a kérdés, hogy vajon az ezeken a versenyeken elért remek eredmények miért nem látszanak meg igazán a felnőtt nemzeti csapat helyezéseiben. Neked mi ezzel kapcsolatban a személyes véleményed?

– Ez egy nagyon nehéz kérdés, és nem is gondolom, hogy lehet egyértelmű, mindenkire és minden korosztályra érvényes választ adni.

Az biztos, hogy rendszerszintű a probléma, és együtt is kell kezelnünk, megvan az edzők, a klubok és a játékosok feladata és felelőssége is. Egyértelmű, hogy amit utánpótláskorban látunk, az semmilyen garanciát nem jelent a felnőtt kézilabdával kapcsolatban, de nagyon nehéz felismerni azt a váltópontot, amikor a játékosnak feljebb kell lépnie, akár új helyre igazolnia, új közegben kipróbálnia magát.

És persze sokszor azt is nehéz feldolgozni, hogy ami fiatalon könnyen megy, az később a felnőtt mezőnyben már nehezebb.

– Térjünk át a jelenre, pontosabban először a közelmúltra. Bejelentettek téged Siófokon, kész volt a keret, minden bizonnyal az edzői stábod is nagy erővel készült a szezonra. Majd jött a hír, hogy a csapat nem indulhat az NB I-ben. Mikor kezdtétek sejteni, hogy gond lehet, illetve személyesen hogyan élted meg ezt a pár hetet?

– Ebben az ügyben is két tábor volt, voltak, akik rögtön mondták, hogy érdemes vigyázni, de közben én természetesen nagyon hittem a projektben. Nem fogok hazudni, természetesen lesújtott a hír, hiszen valóban gőzerővel készültünk. Egy pénteki napon jött a bejelentés, mi pedig az azt követő hétfőn kezdtük volna meg a felkészülést. Eltelt egy kis idő, és ma már a pozitívumait is látom ennek a történetnek, hiszen jött egy nagyon jó lehetőség.

– Egy podcastben említetted, hogy menedzserek és külföldi kapcsolatok által érkezett az izlandi megkeresés. Mennyire lepődtél meg, amikor megcsörrent a telefon? Egyébként is szeretted volna kipróbálni magad külföldön?

– Nagyon meglepődtem, főleg azért, mert kevés magyar edző dolgozik a nemzetközi színtéren, pláne az északi régióban. Mikor először meséltem a lehetőségről a páromnak, megkérdezte, hogy viccelek-e, és persze bennem is volt bizonytalanság, de nem sokkal később felhívtak a klubvezetők, vázolták a koncepciójukat, és hamar meggyőztek. Kértem egy kis gondolkodási időt, mert azért nagy döntés külföldre költözni, de végül örömmel mondtam igent, mert mindig is szerettem volna kipróbálni magam egy másik kultúrkörben. Edzőként pedig különösen fontos lehet ez, csak hozzátehet az emberhez.

– Hogyan épül fel az izlandi ligarendszer, milyen arányban vannak a hazai és a külföldi játékosok?

– Még csak néhány napja vagyok az országban, így mindent nem tudtam feltérképezni, de annyit elmondhatok, hogy egy-egy ligában kevesebb a csapat, viszont három osztály is van, és akadnak nemzetközi szinten is jegyzett együttesek, emlékezhetünk például az előző szezonban a Ferencvárost legyőző Valurra. Játszanak itt külföldiek, de a hazai játékosok vannak többségben, hiszen remek az utánpótlás, nem félnek megadni a lehetőséget a fiataloknak.

– Hazánkban is ismert tény, hogy az északi országokban a játékosok többsége dolgozik a sport mellett. Ez mennyiben változtatja meg a hozzáállásukat?

– Teljesen más úgy kézilabdázni, hogy nem élet-halál kérdés, ami a pályán történik. Persze ez nem azt jelenti, hogy ne lenne az itteniek számára fontos a sport, sőt bárkivel találkoztam, az a maximumra törekedett ezen a téren is.

Ebben a régióban teljesen természetes, hogy a tanulás, a munka és a sport együtt alkot egy egységet.

 Az igazán kiemelkedő játékosok célja az, hogy Dániába, Németországba vagy Franciaországba szerződjenek, hiszen nem titok, ezek a bajnokságok szívesen szemezgetnek az izlandi ligából. Ám ha nem jön össze a kitörés, arra az esetre is van mindenkinek egy B-terve.

– Beszéljünk a te csapatodról. A Hördur tavaly esett ki az első osztályból, de ha jól tudom, nagy tervei vannak a klubnak.

– Igen, szeretnénk egyből visszajutni az élvonalba, a fő cél pedig, hogy három éven belül indulhassunk valamelyik nemzetközi kupában. Ehhez az első öt között kell majd végeznünk a legerősebb ligában. Fiatal csapatunk van, két-három idősebb játékossal, az izlandiak mellett van japán, litván és brazil légiósunk is.

– Kulturális téren is jelentősek a különbségek? Mennyire volt nehéz hozzászokni a helyi mentalitáshoz?

– Nagyon kedves és befogadó mindenki, a legtöbben olyan közvetlenek, amit számunkra nehéz is a helyén kezelni. Engem például az első itteni napomon meghívott az egyik klubvezető a szülei házába. Mindenki beszél angolul, ami nagyban megkönnyíti a beilleszkedést, de azért a jövőben mindenképp szeretném megtanulni az izlandi nyelvet is.

– Egyénileg mit jelent számodra ez a munka?

–  A saját karrieremben jelentős előrelépést hozhat ez a lehetőség. Több évre írtam alá, úgyhogy egyelőre itt képzelem el a jövőmet, de persze az edzői sors ilyen szempontból kiszámíthatatlan. Nagyon jól érzem magam a városban, kíváncsian várom, hogy mit hozunk ki egymásból a csapattal. Nyilván nekem is vannak egyéni ambícióim, de nem szeretnék átugrani lépcsőfokokat, hiszek a fokozatosságban.

Képek forrása: Koi Endre