„A seb az arcomon örök mementóként figyelmeztet arra, meddig mehetek el” – interjú Hrutka Jánossal

– Nem lehet rossz érzés az angoloknak gólt rúgni…

– Sokszor gondolkodtam azon, milyen jó lenne, ha a sikert szomjazva nem mindig az Aranycsapatot kellene megidéznünk, ha nem azt számolgatnánk, hány év telt el a brazilok legyőzése óta, ha nem kellene sóhajtani egy nagyot, hogy Hrutka Jani szabadrúgásgólja ért utoljára döntetlent az angolok ellen. A vb-selejtezősorozatban szerencsére meglett már a pont a szigetországiakkal szemben, a két júniusi diadal jelenti azonban az igazán nagy sikert. Két fantasztikus meccset játszottunk, bravúros eredményekkel, aminek nagyon örülök.

– Feltételezzük, nem felejted el soha, ahogy David Seaman kapujába tekersz vagy huszonötről.

– Nem, de ebben sajnos közrejátszik az a szomorú tény is, hogy a mérkőzést megelőzően hunyt el korábbi csapattársam, Fodor Imre, ezért aztán ambivalens érzések kavarognak bennem a gól felidézésekor.

– A válogatott öt gólja az eufória mellett hat pontot ért. Hitted volna?

– Nem. Azért nem, mert továbbra is azt vallom, nem elég minőségi az az alapanyag, amiből Marco Rossi főzhet. Egész pontosan kevés sajnos az olyan játékosunk, aki ezen a szinten egyenletesen magas szintű teljesítményre képes. Az már korábban is kiderült, hogy stabil védekezéssel meg tudjuk nehezíteni a nagyok dolgát, a válogatott védőjátékát remekül megszervezte a kapitány, de kíváncsi voltam arra, működik-e ez egymás után kétszer. Vagy háromszor. Uram bocsá’ tizenegy nap alatt négyszer. De működött! Ez pedig óriási dolog, számomra ez a legimponálóbb.

Boncolgatva a riválisok és a mieink közti különbségeket, míg a magyar válogatottban találni öt fiatalt, aki topligában játszik, az ellenfelek mindegyike onnan jött; ezért is volt számomra nagyon nagy meglepetés, hogy bírták a strapát.

Bár Olaszországban volt egy kis megingás, hiba, koncentrációbeli kihagyás, mintha érződött volna akkor a mieinken az angolok elleni első meccs terhelése, azon túl, a másik három mérkőzésen egyértelműen felvettük a versenyt az ellenfelekkel, sőt.

– Az alaposan megszervezett védőjátékon és a tapintható elszántságon túl min múlt szerinted a remek szereplés?

– Azon, hogy sikerült támadásépítésben is előrelépnünk. Ha kivesszük az előző vb-selejtezősorozat statisztikai szempontból nem túl mérvadó Andorra és San Marino elleni találkozóit, a válogatott kevesebb, mint hét kísérlettel próbálkozott meccsenként az Európa-bajnokság óta. Ehhez képest a Nemzetek Ligájában a topcsapatok ellen messze túllőttük az átlagunkat. Idegenben az angolok ellen épp hét próbálkozásunk volt, abból amúgy öt eltalálta a kaput, a négy mérkőzésen viszont átlagban több, mint tízszer próbálkoztunk. A kaput eltaláló lövések száma pedig bőven megduplázódott az elmúlt négy összecsapáson. A négy meccs negyvenkét kísérletéből huszonkettő eltalálta a kaput, nekünk volt a legtöbb kaput eltaláló próbálkozásunk – gondolta volna valaki, hogy ilyen számokat produkálunk Anglia, Olaszország és Németország ellen?

– Csodát tett Marco Rossi?

– A pont per meccs átlaga alapján ugyancsak az utóbbi évtizedek legjobb edzői között van, még ha Egervári Sándor átlagát nem is éri el. Azt is érdemes figyelembe venni, hogy az utóbbi évtizedekben a válogatott kispadján senki nem töltött el különösebben hosszú időt, egy-egy rosszabb eredmény után a többségnek mennie kellett. És ugye Rossinak is akadt egy rossz periódusa, a 2019-es eredménysor a hat vereséggel nem nézett ki valami jól. Ha akkor, vagy az albánok elleni vereségek után kapkodnak az MLSZ-ben, ma nem Marco Rossinak hívják a kapitányt, amit alighanem bánnánk. Ő Dárdai Pálhoz hasonlóan tökéletesen felismerte, mire képes ez a keret, mik az erényei, összerakta a védekezést, s mert eleinte az volt a fókuszban, kevés helyzetet alakítottunk ki, azóta azonban a támadójátékot is építgetni kezdte. Én a legnagyobb eufóriában is szeretem reálisan szemlélni a történteket, számomra továbbra is kérdés, a velünk azonos súlycsoportban lévő csapatok ellen, ahol nekünk kell majd kezdeményezni, esetleg az ellenfél játszik olyan stílusban, mint mi Anglia, Olaszország, Németország vagy Franciaország ellen, mire leszünk képesek. Nekünk ahhoz, hogy kijussunk bármely világeseményre, nem a topcsapatokat kell megvernünk.



Marco Rossi már négy éve irányítja a magyar válogatottat (Fotó: Getty Images)

– Akkor a realitás talaján maradva, mennyire van benne a mi bravúros eredménysorunkban a nagyválogatottak látható kísérletező kedve, plusz a játékosaik fáradtsága?

– A kekecek, vagy kritikusabb hajlamúak ebbe kapaszkodnak, s ha csak egy ellenfélről lenne szó, meg is érteném, de az, hogy három különböző válogatottal szemben is helytálltunk, inkább a mieinket dicséri. Ugyanakkor persze tény, nem lehet a rivális futballisták meccsterhelését a mieinkével összehasonlítani. A fülembe cseng Kevin De Bruyne nyilatkozata, aki az NL-meccsek előtt nem átallotta kijelenteni, a hátuk közepére nem kívánják ezt a sorozatot.

– Ettől még világraszóló a siker. Csak hát magasan van a léc, s kérdés, át lehet-e vinni ezután is? Vagy fogalmazhatunk úgy is: mi kellene ahhoz, hogy ne csak egy-egy rövid periódusban legyünk képesek a kiugró sikerre, hanem hosszú távon is? Mert ott van a 2016-os remek Eb-szereplés, azt azonban a feröeri, még inkább pedig az andorrai lebőgés követte a vb-selejtezőben. S kitettünk ugye magunkért a legutóbbi Eb-n is, de jöttek aztán az albánoktól kapott pofonok.

– Miközben lehet a júniusi sikereknek felhőtlenül örülni, továbbra is kevés olyan játékost nevelünk, aki megüti a nemzetközi mércét, kevesen futballoznak a nagy bajnokságokban. A kétségtelenül világraszóló sikerek a szőnyeg alá söprik azokat a problémákat, amelyekről fontos lenne beszélni, amelyeket fontos lenne kijavítani. A műhelyekben zajló munkán múlik, mire megyünk hosszú távon. Ilyenkor minden rózsaszínben tűnik fel, de lesz ezektől a győzelmektől több nemzetközi szintű játékosunk? Aligha, szóval félő, a hullámzás továbbra is jellemző lesz a válogatottra. Nekünk továbbra is imádkozni kell azért, hogy a keretből mindenki játsszon a klubjában, a sérülések elkerüljék a meghatározó embereket, ne kapjanak sárga lapot, különben nem tudja ugyanazt a szintet hozni a csapat.

Míg sok kapitány meccsről-meccsre hét-nyolc embert cserélt, mi összesen hétszer változtattunk a négy találkozón, abból háromszor a kapuban, de megközelíthetném úgy is, tizennégy játékos kapott bizalmat kezdőként, abból kettő kapus. Ez is azt mutatja, Marco Rossi úgy véli, nem mindenki képes a keretből ugyanarra a teljesítményre.

Nekünk nincs olyan biztos hátországunk, ami miatt teljes nyugalommal vághatnánk neki bármely selejtezősorozatnak. Sajnos az U21-es válogatottban sincs tele a padlás klasszisjelöltekkel. Akik igazán sokat lendítettek a válogatotton, honosított játékosok, Willi Orbán, Loic Nego, Callum Styles. De azt a kérdést is feltehetem, ki lép majd Orbán, Nego vagy Szalai Ádám helyébe?

– Pedig megint hihetnénk azt, mint a 2016-os Eb után, hogy na majd most megnyílik néhány játékosunk előtt a kapu, irány valamelyik topliga, akkor sem kilincseltek azonban a mieinkért. Most sem fognak? Ha nem, azért nem, mert csapatként vagyunk roppant erősek, és nem egyénileg?

– Ahhoz, hogy egy topklub leigazoljon valakit, nem elég kétszer jól játszani, az hosszú folyamat eredménye. Ha valakit egy évig figyelnek, sokkal inkább kiütköznek a karakterjegyei, a képességei, ez idő alatt minden aspektusát megfigyelik a játékának és a személyiségének, a nagyok komplett képet kapva igazolnak csak. És ha összevetnek tíz játékost, nem biztos, hogy a magyar futballista kerül ki győztesen. Akkor sem, ha valóban voltak ragyogó teljesítmények, Sallai Rolandot például méltán emelték ki sokan. Esetében fontos lenne, hogy négy freiburgi szezon után egy erősebb, támadásban kreatívabb együttesbe tudjon elszerződni. Nyilván sokakat érdekel az is, Nagy Zsoltot a kiváló produkciói, góljai és gólpassza nyomán keresik-e nívós helyekről, de hát huszonkilenc éves. Mi miért ilyen későn fedezünk fel és állítunk a csapatba itthon játszó futballistákat?

– A Piros Fehér Zöld nevű podcast állandó tagjaként gondolom erről, a válogatott és a magyar futball jövőjéről is sokat beszélsz majd.

– Július 26-án indul újra a műsor, lesz sok újítás, sok új ötlet.

– A műsorban szerepel majd egy elemző, a bunteto.com állandó szerzője, Militár Iván, egy televíziós szakember, Pónácz András, valamint egy korábbi válogatott futballista. Ez így jó elegynek tűnik.

– Szeretem az olyan környezetet, amelyikben több oldalról közelítve, különböző nézőpontokból lehet ütköztetni a véleményeket. Ivánnak mindig van egy elég markáns álláspontja, Andrissal korábban is dolgoztam már együtt, érdekesnek ígérkezik a show. Az élet egyéb területein is elég jól rá tudok hangolódni a társaságra, ez egyébként a Skorpiók egyik sajátossága, szerintem ezúttal sem lesz gond az energiákkal. Kijelenthetem, hogy építő jellegű gondolatokat szeretnénk közölni.



– A podcast amúgy egy általad kedvelt formula?

– Nem az a lényeg, szeretem-e a műfajt, hanem hogy roppant népszerű, dinamikusan fejlődő kommunikációs forma, nekem is rengeteg ismerősöm választ utazáshoz podcastet.

– Megmaradsz azért televíziós szakkommentátornak is?

– Természetesen.

– Mennyire barátkoztál meg az angol után az olasz futballal?

– Mint minden új területnek, ennek is megvoltak a nehézségei, fél év kellett azért, mire átszoktam a Serie A-ra.

– A tavalyi, kis híján végzetes motorbaleseted után amúgy hogy vagy? Sikerült száz százalékban felépülnöd?

– A minap írtam Hosszú Katinka önéletrajzi dokumentumfilmjéről, abban van egy rész, ami azt taglalja, mi is a siker? Csak az tekinthető annak, ami éremmel jár, ami népszerűvé tesz? Mert valakinek az is már-már felfoghatatlan siker, ha egy műtét után újra tud járni. Megéri-e egyáltalán hajszolni a sikert? Ha a sérülések felől közelítem meg a kérdést, biztosan nem. Ha csak fájdalomcsillapítókkal tudsz játszani, ahogy én az utolsó éveimben, vagy ahogy azt Zlatan Ibrahimovic a közösségi médiában megmutatta, az nem egy leányálom. Szóval senki nem látja, mi van az irigyelt vagy ünnepelt siker mögött. De a kérdésre felelve, ennyi sérülés és műtét után száz százalékos sosem leszek már, tehát egyszerűen csak megtanul az ember együtt élni a nehézségekkel.

– Akkor úgy kérdezem, visszatérhetsz ahhoz az állapothoz, ami a baleset előtt jellemzett?

– Fogalmazzunk úgy, minden tőlem telhetőt megteszek érte. Annyi szép dolog van az életemben, a két tündéri lányom, a gyönyörű családom, fontos barátságok, sok szép feladat, szeretném még minden pillanatát kiélvezni a velük és az ezekkel az elfoglaltságokkal töltött időnek. Leginkább persze lelkileg kellett rendbe jönnöm. Hogy ugyanazzal a magabiztossággal tudjak közlekedni, mint korábban.

Szerencsére nem maradtak bennem negatív gondolatok. Eladtam amúgy azóta a motort. Elsősorban azért, mert nem szeretném még egyszer azt a fájdalmat, elkeseredést, bánatot látni, mint ami a baleset után a gyerekeim és az édesanyám arcára kiült, amikor bejöttek hozzám a kórházba.

Egy ilyen esemény után persze átértékeled az életed, elvégre minden okkal történik, engem meg különösen érdekelnek a miértek. Ezt is egy intő jelnek, bár nagyon kemény intő jelnek vettem. Nagyon sokat rohantam tavaly, sokat vállaltam, rengeteg feladat adódott, sok változást éltem meg, a tévében is új közegben kellett bizonyítanom, Európa-bajnokságot szerveztünk kevés segítséggel, keveset pihentem. Bár a baleset önhibámon kívül történt, át kellett mindezt értékelnem, és sikerült. Ha innen közelítem meg a történteket, hogy ledobtam néhány súlyt a vállamról, még jól is jöttem ki belőle. A seb az arcomon örök mementóként figyelmeztet majd arra, meddig mehetek el.

– Hogy eladtad a kétkerekűt, egyszersmind annyit tesz, nem ülsz többet motorra?

– Nem szokásom azt mondani, hogy soha, egy nyaraláson el tudom például képzelni, hogy felpattanok egy robogóra, de Budapesten, a város sűrűjében aligha fogok. Eddig is rengeteget kerékpároztam, ezután legfeljebb még többet tekerek. A bicikli ráadásul egészségesebb is.

– Gyötrelmesnek bizonyult a felépülés?

– Van, ami viszonylag gyorsan gyógyul, más sok munkát igényel. Eltört a hatos nyaki csigolyám, a hátizom, a borda, a vállizom fájdalmai nehezebben múltak el, s hosszú időbe telt, míg visszanyerték ugyanazt a mozgástartományt. A térdem sosem volt igazán jó, a baleset után azonban rosszabb lett, azon is sokat kellett dolgozni. Azon is, hogy minél inkább élhetővé tegyem a létezésem.

– De legalább létezel…

– Aki ismer, tudja, mindig, mindent a pozitív oldaláról közelítek meg, de tény, végződhetett volna sokkal rosszabbul is ez az eset.

Kiemelt fotó: Very Important Plan