A semmi közepén tengődő Borussia

A 2011–2012-es idény volt az, amikor a Borussia Mönchengladbach újra pozitív fordulatot vett. A szokásosnak mondható kiesés elleni harcot felváltotta a nemzetközi kupaszereplésért vívott küzdelem, ami a következőkben is cél volt, melyet jórészt el is ért a csapat. A közelmúltban, változó szélirány mellett, viszont egyre távolabb sodródik ettől.

Pocsék eladók, akiket a koronavírus is sújt

Max Eberl 1999-től 2022-ig szolgálta a Borussiát, és volt első számú letéteményese annak, hogy az a klub, amely játékospályafutása alatt még liftezett az első- és másodosztály között, az ő vezetésével került olyan magasra, ahol a 1980-as évek óta nem járt. A sportigazgató nagyszerű munkát végzett, nem véletlenül csábította régóta Uli Hoeness a Bayern Münchenhez – és került is oda, egy lipcsei kitérővel.

Eberl dicsérete mellett azonban jogosan érheti kritika a Borussia átigazolási politikáját. A klub ugyanis hiába gyűjtött be rengeteg tehetséget alacsonyabb ligákból vagy kisebb csapatoktól, ezen transzferek alkalmával sokat is költött, majd ezekből a nagy potenciállal rendelkező játékosokból nem tudott megfelelő értékkel kiszállni. A legtöbb esetben jelentős haszon helyett futhattak a pénzük után, ha abból bármennyit is visszakaptak.





Ezt a problémát elfedték a sikerek és az európai kalandok, csakhogy az előző szezonok rossz szereplése, és az ebből következő bevételkiesés, a koronavírus-járvány okozta anyagi károkkal kombinálva már rávilágított arra, hogy egy magát a transzferklubok közé soroló egyesületnél tarthatatlan, ha az átigazolási piacon rendszeresen nullszaldós vagy negatív mérleggel zár. Márpedig a Mönchengladbachot ez jellemezte a járvány előtt, és az utóbbi években, amikor nagyon kellett volna, sem tudott gazdaságilag kielégítő nyarat zárni.

Dicsérendő, majd kritizálandó fizetések

Ha valamiben ténylegesen stabilan tartja a szintet a Borussia, az a játékosok fizetésére fordított összeg, amiben továbbra is az ötödik–hetedik hely között mozognak évről évre. Amikor ilyen lehetőségek mellett is többször összejött a Bajnokok Ligája-szereplés, akkor ebből a szempontból kiváló gazdálkodásról beszélhettünk, ám sorozatban négy idénnyel a hátuk mögött, ahol nem tudtak Európába jutni, már inkább tűnik aggasztónak a produkció.





A korábban az átigazolási piacon joggal kritizált Mönchengladbach relatív jó fizetésekkel volt képes magához láncolni labdarúgókat, akikre náluk magasabbra taksált klubok is igényt tartottak volna. Ebbe a névsorba tartozott Yann Sommer, Denis Zakaria, Alassane Pléa, vagy éppen Nico Elvedi.

Ennél is fontosabb, hogy az új igazolások hiába nem ütik meg azt a szintet, amit az elődök, a fizetésükre költött összegen ez nem látszódik. Ez a tendencia ezen a nyáron sem fordult meg, ugyanis Kevin Stöger és Tim Kleindienst személyében jó idényt futó, legjobb korban lévő játékosok érkeztek, akik emiatt remek alkupozícióból várhatták az egyezkedést, és köthették meg valószínűleg karrierjük utolsó nagy, egyben legjövedelmezőbb szerződését.

A kilátástalanság ellenére sincs kihez fordulni

A 2023–2024-es szezont a 14. pozícióban fejezte be a Borussia Mönchengladbach, aminél a 2010–2011-es idényben zárt utoljára rosszabb helyen, amikor Lucien Favre az érkezéskor a tabella alján lévő csapatot tartotta benn osztályozón, majd indította el felfelé. Most nem látni pozitív tendenciát, jelenleg afelé halad ez a projekt, hogy még mindig túl jó a keret ahhoz, hogy valóban belecsússzon a kiesés elleni küzdelembe, annyira viszont nem jó, hogy a nemzetközi porond reális opció legyen.

Az Eberl-korszak problémáit az utód, Roland Virkus sem tudta megváltoztatni, ezeket a gondokat csak egy kiemelkedő képességű, a kerethez igazodni képes edző tudná ellensúlyozni. Marco Rose viharos távozása óta keresik azt a trénert, akivel hosszabb távon is számolhatnának, de a jól csengő nevek egyike sem jött be, vagy adták fel villámgyorsan a közös munka lehetőségét, mint az egy-egy szezon után távozó Adi Hütter és Daniel Farke.

Két egészen más elképzeléseket valló szakember, akiket Gerardo Seoane követett, aki szintén egy másik iskola. A Hütterre jellemző presszingközpontúságot váltotta Farke labdabirtoklásra alapuló játéka. Seoane kinevezésével kissé fejest ugrottak az ismeretlenbe, miután a svájci edző a Young Boys élén egy Hütteréhez hasonló stílusú csapatot irányított, de a Bundesligába átkerülve, a Bayer Leverkusen élén inkább egy középső blokkban védekező, kontrákra építő játékot valósított meg, a ’Gladbach kispadján pedig még mindig, mintha keresné a nyerő képletet.

A szezon elején sokat vívódott a négy- és ötvédős rendszer között, mígnem kompromisszumot kötve letette a voksot egy olyan jobb oldali duó mellett, melynek köszönhetően mérkőzés közben, csere nélkül válthat szisztémát. Az amerikai Joe Scally korábban jobbhátvédként progresszivitásban elmaradt a poszt követelményeitől, oldalsó belső védőként viszont a felfutásaival elvonhatta a figyelmet az előtte játszó Franck Honorat-ról, aki ennek köszönhetően szabadabban lőhetett, előkészíthetett.

Amennyire működőképes volt egy ideig ez a páros támadófronton, annyira jöttek ki a hiányosságaik labda nélkül. A francia Honorat ugyanis távol áll egy igazi szárnyvédőtől, így egy az egyben is sebezhető, valamint a beinduló emberek lekövetésénél is hajlamos bealudni, illetve Scally fizikuma is elmarad egy klasszikus középhátvédétől.

Egy ideig eldöcögtek ezzel az elképzeléssel, csakhogy a 22. fordulót csupán a 15. helyről kezdték, és az addig használt Scally–Honorat jobbszárnyat Seoane kénytelen volt megbontani. Visszaállt négyvédőre és az egyedüli hatos, Julian Weigl mellé labdabirtoklásnál betagozódott a két szélső védő biztosítani labdavesztés esetére, miközben a két nyolcas fellépett az egymáshoz közel helyezkedő támadótrióhoz, így próbálva minőségi és mennyiségi fölényt teremteni a támadóharmadban.

Seoane ezt az elképzelést gyorsan kukázta, hogy inkább magasra küldje a szélső védőit és a nyolcasait tartsa hátul, Weigl környékén. Végül bezárva a kört visszatért a három védőhöz, miközben a Borussia a teljes szezonra vetítve a második legpasszívabb védekezést mutatta be (15,92-os PPDA-mutató). Ez a fajta eredménytelen, állandó útkeresés nem sok jót vetít előre, ám jelenleg anyagilag, és imázs szempontjából sem engedheti meg a ’Gladbach, hogy újabb trénertől váljon meg, így a következő szezonban sem álmodhatnak nagyot, marad a szenvedés.

Kiemelt kép: goodfon.com