A sikeres olimpiától a lepusztult romokig – Szarajevó dicsősége és ostroma

A második világháború után a Joszip Broz Tito által irányította Jugoszláviában Szarajevó fontos ipari központ lett. A háború utáni 115 000-ről a lakosság száma az 1990-es évek elejére 430 000 főre emelkedett. A bosnyák főváros fejlődése az 1980-as évek elején érte el első csúcspontját, amikor Szarajevó az 1984-es téli olimpia házigazdája volt.

Az egykori Jugoszlávia és persze Szarajevó számára is hatalmas szó volt, hogy Szapporo és Göteborg előtt megkapta a rendezés jogát. Korábban még sosem volt szocialista országban ilyen rangos téli sportesemény (nyári olimpiát is csak Moszkva rendezett a keleti blokkból). Jugoszlávia ezzel egy óriási esélyt kapott, hogy legjobb oldalát mutathassa meg a világnak. A nagyszabású tervek mögött az a vágy bújt meg, hogy fellendítsék az ország turizmusát, s ennek okán nem sajnálták a befektetéseket. A város komoly tőkét mozgósított annak érdekében, hogy ne csak az esemény helyszíne legyen elképesztő, hanem maga az infrastruktúra is, mert nagy tömeget vártak arra a közel két hétre, amíg az ötkarikás játékok zajlottak.

„Az olimpia nem csak technikai és szervezési szempontból, hanem anyagilag is sikeres volt. Addig nem volt még egy ilyen sikeres téli olimpia” – mondta Slavko Malec, az egyik olimpiai helyszín igazgatója.

A megnyitó (Forrás: Sarajevo Times)

Szarajevó a történelem első gazdaságilag sikeres téli olimpiáját rendezte meg. Korábban egyik ötkarikás játék sem zárult pozitív mérleggel.

A létesítményeket a következő majd egy évtizedben még sűrűn használták. A sípálya nagyon felkapott lett, az ország és a térség egyik legnépszerűbb téli kikapcsolódásra alkalmas pontjává vált, míg a szánkópálya még több világbajnokságnak is otthont adott.

„Ez az egyik legmeredekebb pálya a világon. A versenyzők óriási sebességet értek el, vigyázniuk kellett, hogy fel ne boruljanak. Ám a gyorsaság és a pálya meredeksége ellenére, az egyik legbiztonságosabbnak tartották akkoriban.”

Azonban a gazdasági, idegenforgalmi fellendülés vágyálma, és a sikeres időszak véget ért, mikor kitört a délszláv háború.

Bosznia-Hercegovina az 1992-es boszniai függetlenségi népszavazás után kikiáltotta függetlenségét Jugoszláviától. Csakhogy a boszniai szerbek, akiknek stratégiai célja egy új boszniai szerb állam, a Bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaság (RS) létrehozása volt, nem akarták ezt elfogadni. Az elképzelésük alapján az új ország magában foglalta volna a bosnyák többségű területeket is, így pedig a környező dombokon állomásozó 13 000 fős katonai erővel bekerítették Szarajevót. 1992 áprilisától közel négy éven át tartott a harc, mely során több mint 14 000 áldozatot követelt, amelyeknek csaknem fele civil volt.

Manapság az egykoron csodálatos helyszín elhagyatottan rejtőzködik, s csaknem eggyé vált az azt lassan újra meghódító természettel. A város feletti erdőben a bob- és szánkóversenyek során használt betoncsatorna részekre szeli a fák rengetegét, s a környéken lévő épületek a mai napig viselik a háború nyomait.

„A bobpálya volt a két oldal közötti frontvonal. Lövészároknak használták és az aknavetők is megrongálták. A környező épületeket lerombolták, kivétel az olimpiai hotelt, ami egy ideig börtönként funkcionált. A dobogó is tragikus eseménye helyszíne volt, mert a katonák itt végezték ki a foglyaikat.”

A stadion a háború után (Forrás: Wikimedia Commons)

A Szarajevó fölé magasodó lejtők kulcsfontosságúak voltak a támadás során. A stratégiailag kiemelt helyekről ostromolták a várost a boszniai szerbek, akik a csata legvéresebb időszakában napi 300 lövedéket zúdítottak a fővárosra. Az egykori sportlétesítményekből a háború szörnyű helyszínei lettek, ennek legmegrázóbb jelképe az olimpiai stadion, mely rengeteg halott tömegsírja lett.

Annak ellenére, hogy a sporttörténelem egyik legszebb és legsikeresebb emlékét kellene őriznie az olimpia helyszínének, mely a jugoszlávok dicsőségét is elmesélhetné, valójában csak vérre, fájdalomra és szenvedésre emlékeztetik az embert az elhagyott és romos épületek.