„A sikerhez vezető út sok szenvedéssel van kikövezve” – interjú a kisvárdai Lucasszal

– Hogy mennyire gyorsan szalad az idő, bennem még mindig úgy él Lucas, mint a fiatal tehetség, aki nemrégiben érkezett meg Debrecenbe Leandro unokatestvéreként – ehhez képest harmincöt leszel hamarosan. Elrepült ez a tizenhét év?

– Igen, bár sok harcot kellett közben megvívnom, sok mindenen mentem keresztül. Amikor megérkeztem, nem gondoltam, hogy ennyire sokáig maradok, azt pláne nem, hogy egy nap magyar állampolgárrá válok, magyar feleséggel, hogy itt születnek a gyerekeim. Tizennyolc voltam, amikor jöttem, harmincöt vagyok mindjárt, és úgy fest, hatvanévesen is itt élek majd.

– Ez a terv?

– Igen. Régen beleszerettem már Magyarországba, sikerült beilleszkednem, a három gyerekemnek ez az otthona, nem tervezünk Brazíliába költözni, persze hazajárunk a családomat meglátogatni. 

– Említetted a harcaidat. Miféle csatákkal néztél szembe?

– Amikor a Debrecenbe igazoltam, egy olyan csapatba kerültem, amelyik tele volt válogatott játékossal, amelyiknek kötelező volt megnyernie a bajnokságot – nagyjából úgy nézett ki, mint a jelenlegi Fradi. A második hely csalódást jelentett. Így aztán nemhogy a kezdőjébe, a keretbe is rendkívül nehéz feladat volt bekerülni, pláne olyan fiatalon. És

amikor egy fiatalember ilyen lehetetlennek tűnő küldetéssel szembesül, elbizonytalanodik, haza is akartam menni. Leo azonban nagyon sokat segített, elmondta, neki is hasonlóan keményen indult a magyarországi karrierje, neki talán még küzdelmesebben, úgyhogy nem adtam fel, dolgoztam, beleadtam mindent, és a Loki második csapatában elkezdtem játszani.

– Sosem szidtad Leót, hogy „kellett engem győzködnöd, hogy idejöjjek”?

– Dehogy. Sokkal tartozom neki.

Olyan unokatesók vagyunk, mintha csak testvérek lennénk, együtt nőttünk fel, a nagymamánk vigyázott ránk, amíg a szüleink dolgoztak. Miután ő Magyarországra igazolt, téma lett otthon, hogy egy nap követem én is. Ő meg mindig mondta, szeretettel vár. Szóval magától értetődőnek tűnt, hogy ha betöltöm a tizennyolcat, megpróbálom követni a példáját.

Az Athletico Paranaense akadémiáján nevelkedtem, és mert felnőtt csapat nem jelentkezett értem Brazíliában, kézenfekvőnek tűnt Leo után eredni. Beszélt Herczeg Andrással, valamint az akkori edzővel, Miroslav Beránekkel, és mert az utánpótláscsapatok épp pihentek, az első csapatban mutathattam meg magam. Tetszett nekik, amit láttak, ott ragadtam. 

– A kötődés a brazil futballhoz mennyire maradt meg? Ma is ugyanúgy követed?

– Figyelem, persze. Nézem a meccseket, futballban amúgy is mindenevő vagyok, megy otthon a tévében az olasz, az angol és a spanyol bajnokság is. A Real Madrid a kedvencem, de sok más csapatot is szeretek. Hazulról a Corinthians a favorit, sajnos nincs most jó passzban.

– A válogatott sincs… Hármas vereségsorozatot produkált a vb-selejtezőben, de azért gondolom ott lesz az Egyesült Államok, Mexikó, Kanada rendezte tornán 2026-ban.

– Nem rendeztek még világbajnokságot Brazília nélkül, remélem, most sem fognak. Az edzőcserék sem segítették a válogatottat, de nem hiszem, hogy gond lenne a végén. Az sokkal inkább fáj odahaza, hogy az olimpián nem lesz ott a válogatott. A vébére azért illik kvalifikálnia magát.

Fotó: kisvarda.hu

– Biztosan minden brazil gyerek álma a selecaóban játszani, neked is az volt egykor?

– Persze. Előbb azért a brazil első osztályban szerettem volna futballozni, ez már gyaníthatóan nem adatik meg. Pedig néhány évvel ezelőtt, amikor alapembernek számítottam az NB I-ben, megkerestek menedzserek, de valahogy sosem jött össze az üzlet. A brazil válogatott viszont egészen más szint, elképesztő a konkurencia. Ezer gyerekből 999 futballista akar lenni Brazíliában, ráadásul rengeteg köztük a tehetség, a többség viszont még csak profi sem lesz.

– Szemben veled.

– Igen, és erre büszke is vagyok. 

– Sokaknak kitörési pont a futball, neked is azt jelentette volna?

– A legtöbben a családjukat igyekeznek segíteni a megkeresett pénzzel, ez is jócskán motiválja őket a focistává válásban.

Sokakban az a futballistakép él, hogy mindegyikük milliárdos, jóllehet a labdarúgók talán csak öt százaléka a szupergazdag. De kétségtelenül lehetőséget kínál a futball, főleg, ahol annyi a szegény ember, mint Brazíliában.

Mi nem egy favelában nőttünk fel, hanem egy középosztálybeli családban. Nekünk sem jutott olyan nagyon könnyű élet, de nélkülöznünk sem kellett soha. A szüleinknek köszönhetően amire szükségünk volt, megkaptuk a testvéremmel. Ő ugyancsak elkezdett futballozni, de jól döntött szerintem, hogy inkább a tanulást és az egyetemet választotta, szemészorvos lett belőle.

– Az egykor elég csóringer magyar futball sem nélkülöz immár…

– Kétségtelenül modernizálódott abban a tizennégy évben, amit eltöltöttem eddig benne; új stadionok épültek, jók a pályák, sokkal jobb eszközöket használnak a klubok, és mert több a pénz, a légiósok is inkább kacsintgatnak az NB I felé, a jobbak közül valók is. A magyar játékosok szintén itt akarnak először bizonyítani.

– Leo miatt te azért már tudtál egy s mást Magyarországról és a futballjáról azelőtt is, hogy megérkeztél volna? 

– Mielőtt ő ideköltözött volna, szinte semmit nem tudtam, mire én magam is megérkeztem, annál többet.

A nyelvet nyilván egyáltalán nem beszéltem, azt volt az egyik legnehezebb elsajátítani. Az első félévben nála laktam Debrecenben, aztán külön, amikor pedig elszerződött Ciprusra, muszáj volt rákapcsolnom a nyelvtanulásra, ami sokat segített a beilleszkedésben.

A nyelv mellett a klímával kellett még valahogy megbarátkoznom, a brazíliai meleg után a magyarországi téli mínuszok azért a játékomnak sem kedveztek. Odahaza legfeljebb tizenöt fokra esik vissza a hőmérséklet, havat nem is láttam addig soha. Újdonságnak hatott a két futballkultúra közti különbség is. Magyarországon nagyon sok kontakttal futballoztak, nagyobb iramban, taktikailag is idomulnom kellett a kívánalmakhoz. Ezért is mutatkoztam be olyan soká az első csapatban. Kellett néhány év a második csapatban és az NB II-ben ahhoz, hogy komfortosan érezzem magam a gyepen. 

– Az a periódus nem lehetett könnyű…

– Távol vagy a családodtól, nem játszol, olyankor mélyebben vagy lelkileg, de ezt mind át kell élni ahhoz, hogy sikeressé válj. A sikerhez vezető út sok szenvedéssel van kikövezve.

Fotó: kisvarda.hu

– A fiatal korodon és a kőkemény konkurencián múlt, hogy nem tudtál Debrecenben stabil csapattaggá válni?

– Eleinte igen, de akadt azért olyan időszak, amikor azt éreztem, több lehetőséget érdemelnék, noha valóban számos nagyszerű futballista szerepelt a keretben. Kondás Elemér kinevezésével, aki jól ismert a második csapatból, valamivel többet esélyt kaptam 2012-ben, de nem túl sokat. 

– Ez azért ma is csalódást kelt benned?

– Igen. Akkor is az volt. Nehogy félreértsék, ma is nagyon jó szívvel gondolok a Lokira, Debrecenre pláne, mégiscsak ott ismertem meg a feleségem, feltehetően Debrecenben élünk majd a pályafutásom után, de akadt szerintem olyan periódus, amikor bízhattak volna bennem jobban.

– Azt nem érezted soha, hogy az a szint – amelyik mégiscsak a Bajnokok Ligája főtábláját célozza meg – egész egyszerűen magas?

– Ez már sosem derül ki. Az tény, hogy akkor még, az első magyarországi éveimben nem játszottam azon a nívón, mint később Kisvárdán az NB I-ben, de amikor jó passzban voltam, talán több lehetőséget kaphattam volna. De valószínűleg így kellett lennie.

Sokat tanultam Debrecenben, sokat is fejlődtem, amikor lejárt a szerződésem, visszaléptem hármat, ez kellett azonban ahhoz, hogy megtaláljam magam futballistaként, és utólag is egyértelmű, ez volt a helyes döntés. Sok minden megváltozott, más poszt lett végül a sajátom, én is egészen más futballista lettem.

A Lokiban szélső vagy támadó középpályás poszton játszottam a négy–négy–kettes szerkezetben, csakhogy én sosem voltam különösebben gyors, inkább technikás, aki rendre jött befelé. Mindig is belül szerettem volna játszani. Eleinte Kisvárdán is a vonal mellett szerepeltettek, de jeleztem Révész Attilának, és maga is látta, belül jobb lennék. Úgyhogy beljebb toltak, és hátrébb, a védők elé. Ott tudok szerintem a legjobban teljesíteni, hatos, esetleg nyolcas poszton. A váltással olyan képességekre leltem rá, amelyekről nem is gondoltam, hogy megvannak bennem, úgy mint az agresszivitás, a labdaszerzés.

– Alapemberré is váltál, előbb az NB III-ban, aztán három NB II-es szezon után az NB I-ben. Milyen egyéb erényeidet tudtad megmutatni, amelyeket Debrecenben nem?

– Télen igazoltam Kisvárdára, tudtam, fel akar jutni a másodosztályba, sikerült is. Aztán folyamatosan fejlődtünk, a klubbal együtt én magam is. Habár korábban is bemutatkozhattam már, Kisvárdán lettem NB I-es játékos.

Szerintem elég labdabiztos vagyok, ez talán a legnagyobb erősségem. Hogy jó helyen van nálam a labda. A passzpontosság és a már említett agresszivitás ugyancsak jellemző rám, ezeket a tulajdonságokat igyekszem a pályán kamatoztatni. De van egy másik feladatom is, mint csapatkapitány muszáj a vezérszerepet felvállalni, szerencsére e tekintetben jó mestereim voltak. Debrecenben Dombi Tibor, Sándor Tamás vagy Czvitkovics Péter, Kisvárdán Erős Gábor.

Mire rám került a karszalag, tudtam, mi a dolgom. Nem egyszerű feladat persze, legalább annyi problémával járó szerep, mint dicsőséggel. Büszkeséget jelent a pályán viselni, azon kívül viszont rengeteg munkával jár. Az öltözőt rendben kell tartani, ha valakinek a fejére kell koppintani, azt kell tenned, másnál az segít, ha elhívod kávézni és kedélyesen eldumálgatsz vele. Oda kell tudni állni a vezetők, illetve a szurkolók elé is, nem lehet elbújni. 

Fotó: kisvarda.hu

– Most, amikor elég kiélezett a helyzet, különösképp. És nyilván nem örülnél annak, ha a karriered utolsó éveit újra az NB II-ben kéne eltölteni…

– Nagyon nem. Reálisan gondolkodunk, látjuk, hogy nem egyszerű a helyzet, de van még esély, nem adtuk fel. Az utóbbi hetekben talán sikerült más arcunkat mutatnunk, az utolsó három bajnokinkból kettőt megnyertünk, és a Paks ellen is volt esélyünk a döntetlenre. Immár persze a riválisoknak is hullajtaniuk kell a pontokat, de elsősorban magunkkal foglalkozunk, mert meccseket kell nyernünk, nincs más választásunk.

– Bizonyára nem lehetett könnyű kilencszer egymás után idegenben játszani az ősszel, de hazatérve sem mindig győzött ugye a Várda. Mi ment ebben a szezonban félre?

– Van az embernek egy privát véleménye, az ugye nem publikus. Az idegenbeli sorozat valóban nem könnyű, de bármilyen furcsán is hangozhat, az sem ideális, ha mindig otthon játszol.

Mert ha nem nyersz egyszer, nem nyersz kétszer, azt mondod, magadban, „nem igaz, hogy nem tudok otthon nyerni, hát otthon nyernem kell, hol másutt”, és ez a nyomás egyre csak nő, görcsössé tehet.

Nem véletlenül az a rend, hogy egy hazai meccs, aztán egy idegenben. Több edzőcserén is átestünk ugyebár az utóbbi időben, más-más stílust kellett megszoknunk, de nem akarom hárítani a felelősséget, mi, játékosok vagyunk elsősorban a felelősek, miközben azért mindenkinek tisztában kell lennie azzal a klubban, hogy ez mindannyiunk sara.

– Mégis, mire lenne szükség a bentmaradáshoz? 

– Feczkó Tamással szerintem jobb lett a csapat, bár ez nem mindig mutatkozik meg az eredményekben. De kétségtelenül elindultunk felfelé. Mondhatok én persze bármit, hiábavaló, ha nem nyerünk. Szóval győznünk kell, és ha igazán közel kerülünk a riválisokhoz, akkor bármi előfordulhat. Olyankor számít majd a rutin, hogy voltál-e hasonlóan kritikus helyzetben. Akkor sem gondolta senki, hogy bennmaradhatunk, amikor feljutottunk az élvonalba, most is sokan leírnak minket, de nem adjuk fel.

– Ezt azért a ZTE elleni győzelem is mutatja, meg a győztes gólod utáni öröm, ami nagyon mélyről szabadulhatott fel.

– Igen, mert tudtuk, mennyire fontos az a mérkőzés. Valóban hatpontos meccs volt, az Újpest későbbi győzelmével ez teljesen egyértelművé lett. 

– Ha kikaptok, alighanem vége a szezonnak…

– Könnyen lehet. A meccsen azt éreztük, fölényben vagyunk, még ha nem is tudtunk ziccereket kialakítani. És ha ebben a helyzetben valahára megszületik a gól, akkor a feszültség kirobban. A társaim is tudják, mennyit próbálok tenni a csapatért, hogy külön munkára fogom magam, de hagyjuk is, nem akarom magam fényezni.

– Ha hozzátesszük, hogy négy év után szereztél ismét gólt az élvonalban, úgysem nagyon lehetne…

– Közben azért másfél évig nem játszottam az NB I-ben. A három évvel ezelőtti bokatörésem utáni őszön nem igazán játszottam, kisebb sérülések is akadályoztak, aztán a másodosztályú Diósgyőrbe mentem kölcsönbe fél évre, de onnan visszatérve sem váltam mindjárt újra alapemberré. A gólínséghez kapcsolódik, hogy a védők előtt játszva kevesebbet érek fel a kapu elé, bár mélységből indulva átlövésekkel azért jelentkezhetnék.

Fotó: kisvarda.hu

– Az, hogy épp a Kisvárda történetének legjobb szezonjában, a 2021-2022-es idényben nem kerültél be a csapatba, a tavaszt ráadásul Miskolcon töltötted, vagyis hogy nem vehetted ki a részed a történelmi éremszerzésből, fáj?

– Így kellett történnie. Korábban azért sokat tettem a klubért, remélem, annak is van szerepe a sikerben. A kölcsönadásom előtt edzeni sem tudtam eleget, de szurkoltam a csapatnak, és nagyon örültem a második helynek. Nem keltett bennem rossz érzést, hogy kimaradok belőle, a korábbiak miatt valahol a magaménak is éreztem a bravúros teljesítményt.

– A Konferencia-ligában viszont már játszhattál, a Molde ellen is. Ahhoz képest, hogy honnan indultatok, különleges lehetett megélni.

– A Lokiban szerepelhettem már nemzetközi kupameccsen, de egy ilyen kis klubbal eljutni erre a szintre valóban nem hétköznapi. Óriási élmény volt mindannyiunknak.

– Annál is inkább az lehetett, mert neked a Kisvárda aligha csak a munkahelyed…

– Természetesen. Úgy szoktam fogalmazni, ez az a klub, ahol más irányt vett a karrierem. A klub is változott velem együtt, talán én is segíthettem valamelyest a sikerek felé vezető úton, amúgy pedig valóban úgy gondolok rá, mint az otthonomra. A szívembe zártam, erősen kötődöm hozzá, a csapathoz és a szurkolókhoz ugyancsak. Ez a kapocs akkor sem szűnik meg, ha már egyszer nem leszek itt.

– Még valami a végére, ami válaszra vár: Leo vagy te vagy a jobb futballista?

– Nekem mindig is ő volt a kedvenc játékosom, a példaképem a honfitárs Ronaldo mellett, szerintem ezzel válaszoltam is. Mindig felnéztem rá futballistaként, és azt remélem, a közös genetika engem is segít: Leo majdnem negyvenéves koráig játszott, és ha azt nem is jelenthetem ki, hogy én is addig fogok, van még bennem kakaó.

Kiemelt kép: Móricz Csaba / kisvarda.hu