A sport szempontjából is tragédia a délszláv háború, bombaerős lenne egy mostani jugoszláv válogatott

Az 1991-ben kirobbant délszláv háború minden szempontból tragédia, hiszen testvérnépek ölték egymást, népirtások, emberiség elleni bűntettek és szörnyű cselekmények követték egymást, amelynek a vége Jugoszlávia felbomlása lett. Az emberi tragédiákon túl ezúttal – lévén sportoldalról van szó – egy másik aspektusát kívánom megvilágítani a dolognak, ez pedig az: mi lett volna, mi lenne, ha Jugoszlávia egyben maradt volna?

Az, hogy a délszlávok mindig is erősek voltak a csapatjátékokban, nem újdonság. Szinte nincs olyan labdajáték, amelyben ne lennének a világ legjobbjai között a jugoszláv utódállamok, vízilabdában, kosárlabdában, röplabdában és kézilabdában is többször is felértek a csúcsra különböző világversenyeken, de a horvát válogatott labdarúgásban is közel járt a világbajnoki címhez – 2018-ban és 1998-ban is. Külön-külön is nagyon erősek ezek a válogatottak, de vajon mire lenne képes például egy jugoszláv futball-válogatott?

Utazzunk vissza az időben 1987-ig, amikor is Jugoszlávia megnyerte az U20-as világbajnokságot a Robert Jarni, Igor Stimac, Zvonimir Boban, Robert Prosinecki, Predrag Mijatovics, Davor Suker fémjelezte csapattal. Később, az 1998-as vb-bronzérmes horvát válogatott magját is ez a legendás generáció adta, de ne feledjük, hogy a franciaországi tornán a jugoszláv válogatott (az államforma ekkor a már csak Szerbiát és Montenegrót magába foglaló Jugoszláv Szövetségi Köztársaság volt) is bombaerős volt, olyan klasszisokkal, mint Vladimir Jugovics, Dejan Szavicsevics, Szinisa Mihajlovics, az ifjú titán Dejan Sztankovics, vagy a fent már említett Mijatovics.

Az államszövetség felbomlása előtt, az 1990-es mundiálén játszott utoljára együtt a „nagy jugoszláv” válogatott, az a keret már erőteljesen épített a ’87-es U-világbajnok titánokra, olyan rutinos rókákkal kiegészülve, mint Safet Susic, Zlatko Vujovics vagy épp Darko Pancsev. A csoportból továbbjutottak, majd Spanyolországot győzték le a legjobb tizenhat között, hogy aztán a legjobb nyolc között tizenegyesekkel maradjanak alul a címvédő Argentína ellen. Összességében az ötödik helyen végeztek, egy évvel később pedig a Crvena zvezda Prosinecki, Mihajlovics és Szavicsevics vezérletével a BEK-et is megnyerte. Majd jött a háború, és elsöpört mindent.

Hiába jutott ki a válogatott az 1992-es Eb-re, a háború miatt kizárták őket, az 1994-es vb selejtezőjén nem is indulhattak, és végül Horvátország tért vissza először a futball térképére, az 1996-os Európa bajnokságon a legjobb nyolcig jutott, ahol a későbbi győztes Németország állta az útját. A jugoszláv válogatott 1990 után az 1998-as világbajnokságon léphetett először pályára, alighanem Mihajlovicsék a tornára való kijutására mindannyian emlékszünk, igen az volt az a bizonyos 1–12…

Sportban aligha létezik „mi lett volna ha” kezdetű mondat, de mégis érdemes eljátszani a gondolattal, vajon az a jugoszláv generáció, mire lett volna képes a 90-es években? Hiszen a délszláv sportolók két nagy tornát kénytelenek voltak kihagyni, miközben egy aranygeneráció veszett el a háború miatt. Miután visszatértek a pályára, mind a horvátok, mind a jugoszlávok rendkívül erősek voltak, de képzeljük el, ha a két válogatottat egybe forrasztottuk volna… Nagyot nem kockáztatok, ha azt mondom, hogy minimum egy nagy torna győzelmére esélyesek lettek volna a XX. század utolsó évtizedében.

És nagyot azzal sem kockáztatok, ha azt mondom, egy mostani jugoszláv válogatott szintén nem az esélytelenek nyugalmával készülne a 2022-es világbajnokságra. Mi történne, ha újra összeállna az államszövetség, és Szlovéniától Szerbiáig, Horvátországtól Macedóniág, Boszniától Koszovóig válogathatna az aktuális szövetségi kapitány a játékosokból? Hogyan nézne ki egy 2022-es jugoszláv (sok)nemzeti válogatott?

Jugoszlávia felbomlása (Forrás: Wikipédia)

Aligha lenne kérdés a szlovén Jan Oblak (Atlético Madrid) helye a kapuban, de alapvetően a szerb Predrag Rajkovics (Mallorca), a horvát Dominik Livakovic (Dinamo Zagreb), vagy épp a macedón Sztole Dimitrievszki (Rayo Vallecano) sem lenne rossz opció. A világ egyik legjobb hálóőre, és több megbízható, jó kapus mögötte. Kiindulási pontnak nem is rossz.

A védelem közepén a koszovói Amir Rrahamani (Napoli), a szerb Nikola Milenkovics (Fiorentina), a montenegrói Sztefan Szavics (Atlético Madrid) vagy épp a horvát Duje Caleta-Car (Marseille) lehetne egyértelműen egy vb-keret tagja, de alighanem akkor sem lennének gondban, ha Matija Nastasicsnak, Josko Gvardiolnak vagy Jaka Bijolnak kellene beszállnia.

Ami a védelem széleit illeti: a montenegrói Adem Marusics (Lazio), a bosnyák Sead Kolasinac (Marseille), a szlovén Petar Stojanovic (Empoli), a védelemben gyakorlatilag bárhol bevethető rutinos horvát róka, Domagoj Vida (AEK), vagy épp a szintén horvát Sime Vrsaljko (Olympiakosz).

A középpályát kifejezetten nehéz lenne összerakni, de alighanem ez minden edző számára édes teher lenne. Ott lehetne a horvát sor: Luka Modric (Real Madrid), Mateo Kovacic (Chelsea), Marcelo Brozovic (Inter), és akkor még szóba se került Mario Pasalic (Atalanta), Nikola Vlasic (West Ham), ahogy a többi ország játékosai sem. Hiszen a szerbek középpályája sem néz ám ki rosszul! Szergej Milinkovics-Szavics (Lazio), Dusan Tadics (Ajax), Szasa Lukics (Torino), Nemanja Gudelj (Sevilla), vagy épp a feltörekvő tehetség Ivan Ilics (Verona). Hozzájuk csatlakozhatna a bosnyák Miralem Pjanic (Barcelona), a macedón Elif Elmasz (Napoli), a szintén macedón, Újpesten is megfordult Enisz Bardi (Levante), a koszovói Milot Rashica (Norwich), vagy a szlovén Miha Zajc (Fenerbache) és Josip Ilicic (Atalanta).

Ember legyen a talpán, aki ebből a középpályából képes lenne kiválasztani a kezdőcsapat három-négy kezdő emberét, mindenesetre itt nem csak az „A”, hanem a „B” sor is világklasszis játékosokból állna. Szégyent pedig a támadósor tagjai sem hoznának a csapatra.

A széleken érkezhetne a szerb Filip Kosztics (Frankfurt), a és a három horvát, Ivan Perisic (Tottenham), Ante Rebic (Milan) vagy éppen Josip Brekalo (Wolfsburg). Nehéz dolguk nem igazán lenne a beadásokkal sem, hiszen hol a szerb Dusan Vlahovics (Juventus), vagy honfitársa Alekszandar Mitrovics (Fulham), hol a horvát Andrej Kramaric (Hoffenheim), hol a bosnyák Edin Dzeko (Inter), hol pedig a montenegrói Sztefan Jovetics (Hertha) tűnne fel középen. Kifejezetten nehéz lenen úgy középre adni a labdát, hogy abból ne szülessen komoly gólhelyzet, miközben a lecsorgóra Brozovic, Milinkovics-Szavics vagy Pjanic várna.

Igen komoly nevekkel lenne teletűzdelve egy mai jugoszláv válogatott (Forrás: Getty Images)

Nem igazán kérdés, hogy ez a válogatott bombaerős lenne, és a katari világbajnokságra minimum éremesélyesként érkezne meg, azonban személy szerint úgy érzem, hogy az 1990-es évek jugoszláv válogatottja még ennél a sornál is erősebb lehetett volna. Így visszagondolva a 90-es évek eseményeire, minden szempontból tragédia, ami akkor történt, minket sportrajongókat megfosztott egy korszakos, zseniális csapattól, egy olyantól, ami hosszú éveken át uralhatta volna a világ labdarúgását.

És hogy ne csak a fociról legyen szó. A kosárlabda-rajongók egy pillanatra képzeljék el, ahogy a Luka Doncic, Nikola Jokics, Bojan Bogdanovics, Jusuf Nurkic, Goran Dragic sor kifutna a pályára egyazon válogatott mezében, miközben a kispadon ott figyel Milos Teodosics, Nemanja Bjelica, Vaszilje Micics, Boban Marjanovics, Ivica Zubac vagy Dario Saric. A kispadon pedig „természetesen” Zseljko Obradovics vezényelné a zenekart. Én nem biztos, hogy az Egyesült Államok válogatottjára fogadnék egy világbajnoki döntőben.