„A sportolók kétszer halnak meg” – Federer: Az utolsó 12 nap (filmajánló)

Nem tudom, érdemes-e próbálkozni Federer jelentőségének feltárásával, hiszen a svájciról szóló leghíresebb szöveg szerzője, David Foster Wallace is jóformán leírhatatlannak, átadhatatlannak tekinti a fenomén játékát.

Wallace kifejezésével élve a „Federer-momentumok” minden teniszrajongó életét áthatják: magam is pontosan emlékszem a pillanatra, amikor Federer 2017-ben hosszú szünet után újra Grand Slamet nyert, pedig már senki sem számított a sikerére, de élénken él bennem a svájci első Garros-sikere is, ahogy a Novak Djokovics ellen vívott 2010-es évekbeli wimbledoni finálék is a sportág legszebb pillanatai közé tartoznak. Nem beszélve Federer búcsújáról, ami az egyetemes sporttörténelem eddigi talán legjobban megkomponált visszavonulása: Federer megfelelő helyen, megfelelő időben (bár ezzel lehet vitatkozni), a megfelelő társaságban ütötte aktív pályafutása utolsó nyerőit.

Kimondani a legnehezebb

Kapadia filmjének első jelenetében Federert szokatlan helyzetben láthatjuk: egy mikrofon előtt fészkelődik, láthatóan sokkal kevésbé magabiztos, mint pályafutása legnagyobb részében.

Ám persze nincs is könnyű feladata: épp azt a levelet olvassa fel, amit a tenisz közösségének írt a visszavonulással kapcsolatban. Bár a döntést már rég meghozta, egyáltalán nem könnyű kimondani, hogy vége.

Björn Borg fogalmaz úgy a filmben, hogy egy sportoló tulajdonképpen kétszer hal meg: egyszer élete végén, mint mindenki, de szimbolikus értelemben akkor is, mikor a visszavonulás mellett dönt.

Federer kiemeli, hogy több mint két évtized munkája ért véget ezzel az üzenettel, ezzel együtt érezte, hogy időszerű meghozni a döntést, sőt talán már így is elkésett vele. Legfőbb motivációja a családja volt: látta rajtuk, hogy sokszor inkább otthonról néznék a meccseket, mert rossz látni, ha egy szerettünk esély nélkül küzd a pályán. Az pedig már az első pillanatokban is egyértelmű, hogy Federernek nagyon fontos a családja, gyerekei és felesége, Mirka körében érzi igazán biztonságban magát, de szüleivel való kapcsolata is rendkívül szoros.

A film első felében a bejelentés körülményeit ismerhetjük meg, majd elutazunk Federerrel utolsó versenyére, a Londonban rendezett Laver-kupára, amit mintha a sors rendezett volna. Federer az európai csapatban kapott helyet, többek között olyan társakkal, mint Andy Murray, Djokovics vagy Rafael Nadal, azaz a svájci karrierjének három legnagyobb riválisával egy gárdában tehette le az ütőt. Egy újságíró meg is kérdezte őket a közös sajtótájékoztatón, hogy Federer búcsúja mennyire gondolkodtatja el őket a saját karrierjükkel kapcsolatban. Nadal ment a legmesszebb, 2022-t írtunk, amikor kijelentette: pontosan tudja, hogy nagyon kevés van már hátra az ő pályafutásából is (a legtöbb pletyka szerint a párizsi olimpia után a spanyol klasszis bejelenti a visszavonulását).

Nemcsak ellenfél, barát is

A filmben nagy szerepet kap Federer riválisokhoz fűződő viszonya. Djokovicsról a svájci zseni elmondja, hogy egyáltalán nem irigyli, hiszen egész karrierje során küzdenie kellett az elfogadásért. A legtöbb szurkoló oldalt tudott választani a Federer–Nadal vitában, mi szükség van akkor Djokovicsra? Federer kiemeli, hogy sokan félreismerik a szerbet a pályán mutatott viselkedése miatt, de ő mindig érezte, hogy bár nagyon különböző személyiségek, értékrendjük sok tekintetben hasonló. Érdekes mellékszál egyébként az is, hogy Federer megemlékezik arról, hogy Djokoviccsal ellentétben ő épp azért kapott gyakran kritikákat, mert nem mutatja ki az érzelmeit a pályán, „nem küzd eléggé”, a 20-szoros Grand Slam-győztes viszont elismeri, hogy ő egyszerűen nem ilyen személyiség, volt, hogy próbált szenvedélyesnek mutatkozni, de nem volt tőle hiteles.

Arról pedig egy ideális világban könyvek és filmek születnének, hogy mennyire sokszínű és árnyalt emberi viszonyról van szó Nadal és Federer esetében.

A spanyol klasszis elmeséli, hogy neki már jóval korábban jelezte a szándékát nagy riválisa, és amíg beszéltek telefonon, addig tartotta magát, utána azonban rögtön utána eltörött nála a mécses.

„Felfoghatatlanul fontos volt számomra. Nincs még egy ember, aki ekkora jelentőséggel bírt volna a karrieremben”

– fogalmaz Nadal, aki az első szóra igent mondott, amikor kiderült, hogy Federer egy vele játszott párossal szeretné lezárni a pályafutását.

A film utolsó harmadában ennek a mérkőzésnek a jeleneteit láthatjuk, Kapadia és a társrendező, Joe Sabia nagyon jó érzékkel hozza ezeket asszociációs viszonyba Federer legjobb, legemlékezetesebb győzelmeivel és ütéseivel. John McEnroe találóan fogalmaz a mozi vége felé:

„Nincs olyan, hogy egy-egy ember nagyobb a sportágnál. De ha valaki közel jutott ehhez, az Roger Federer.”

Az utolsó röpték már kétségtelenül nem olyan könnyedek, mint korábban, Federer játékának szépsége azonban még karrierje legvégén is megkérdőjelezhetetlen. „Federer azon ritka, félistenszerű sportolók egyike, akikre szemlátomást nem vonatkoznak, legalábbis részben nem, a fizika bizonyos törvényei” – hangzik Wallace híres mondata, a búcsú pillanatai viszont épp azt bizonyítják be, hogy végső soron Federer is ember, akinél eltörik a mécses, amikor realizálódik, hogy itt a vége.

A sporttörténelem egyik legszebb búcsúját láttuk, aminek keretében együtt sírt két egykori rivális, és egyértelművé vált, hogy a tenisz történelmének jelentős fejezete zárult le. Kapadia filmje megkapóan ragadja meg ezeket a pillanatokat, és végül igazolja a korábban említett Wallace Federerrel kapcsolatos kulcsgondolatát.

„A szépség nem célja a versenysportoknak, de a magas szinten űzött sport kiemelt terepe az emberi szépség kifejeződésének.”

Kiemelt fotó: lavercup.com