A szabad döntés joga – egyre több a lejáró szerződésű játékos

Az első és leglogikusabb pont a sok közül a játékosok döntési jogának kiterjedése. A focirajongók nagy valószínűséggel megszámolhatatlanul sok olyan esetre tudnak visszaemlékezni, amikor egy játékos és környezete nyitott lett volna a váltásra, de játékjogát birtokló klub megakadályozta a transzfert. A lejáró szerződések nyomán keletkező megnövekedett autonómia azonban nem csak a kontraktusok végével számít fontos fegyverténynek, hanem korábban is, hiszen a Bosman-szabályból következően a 23 éves vagy annál idősebb játékosok hat hónappal szabadon igazolhatóvá válásuk előtt már akadály nélkül egyeztethetnek más klubokkal egy esetleges transzferről.

Nagyobb szabadság, nagyobb kereslet, nagyobb igények

Természetesen teljes naivitás lenne azt gondolni, hogy egy ilyen klubváltás esetén csak az számít, hogy egy játékos akadálytalanul döntsön pályafutásának jövőbeli alakulásáról. Manapság egy átigazolás anyagi vonzata (egyéntől függően persze) sok esetben a legfontosabb tényező, ismét csak könnyű olyan esetekre gondolni, mikor egy focista láthatóan nem sportszakmai szempontból döntött egy, a képességeit jócskán alulmúló liga vagy csapat mellett.

Tekintettel arra, hogy a lejáró szerződéseknél a potenciális új klubnak nem kell átigazolási díjat fizetni, a játékos iránti kereslet is jócskán megnő, hiszen akár több tízmillió eurós összeget spórolhatnak meg a csapatok. Ezzel arányosan azonban a játékosok is több lehetséges állomáshely közül válogathatnak, így az igényeik is jócskán megnőnek, ezzel összhangban egyre több példát látunk arra, hogy gyengébb képességű játékosokat is magas fizetéssel és aláírási pénzzel szerződtetnek.

Az ügynökök és a zsarolási potenciál

A játékosok közvetlen érdek-képviseletének talán legfontosabb pillérei a körülöttük dolgozó ügynökök. Ezeknek az üzletembereknek a tevékenysége azonban korántsem automatikusan pozitív megítélésű: a játékosügynökök térnyerése és működése számos klub számára okozott fejfájást az elmúlt években, vannak olyan csapatok, ahol az igazi nagyágyúk, mint Jorge Mendes vagy Mino Raiola befolyásuknak köszönhetően szinte átvették az irányítást az átigazolási politika felett.

A két talán legnagyobb hatalmú ügynök, Mendes és Raiola. (Fotó: futbolmoderno.eu)

Ezeknek a szereplőknek az érdekérvényesítése a szóban forgó átigazolásoknál is meghatározó: a játékosok az ügynökökön keresztül jó eséllyel zsarolhatnak ki maguknak egy kedvezőbb feltételekkel járó szerződéshosszabbítást, melynek aláírásához ügynöki jutalék is jár. Ugyancsak a transzferdíj nélküli átigazolásoknál is komoly pénz ütheti a markát az adott játékos képviselőjének.

Az ügynökök szerepe annyira hangsúlyossá vált a 2010-es évektől kezdve, hogy a nemzetközi futballszervezetek, mint a FIFA vagy UEFA aktívan dolgozik annak a megoldásán, hogy jogi eszközökkel kordában tudják tartani az ő tevékenységüket.

Abszurd helyzet: a transzferárak megkerülése, megkerülhetetlensége

A következő, érdekes jelenséget magának a futballpiacnak a működése hívta életre. Manapság ugyanis nem jelent kirívó esetet, ha egy játékos közel 100 millió eurós, vagy azt meghaladó összegért vált klubot. Természetesen az áremelkedés nem csak ebben a kategóriában tapasztalható, hanem arányosan az olcsóbb transzfereknél is.

Ezzel szemben akár az európai futballban is meghatározó klubok sok esetben nem tudják tartani a gazdasági értelemben vett lépést az elszálló fizetésekkel és transzferárakkal, így mind a játékosok, mind az eladó és vevő klubok is patthelyzethez érkezhetnek. Mit is jelent ez pontosan? Egyre több olyan szituáció alakul ki, amikor egy játékos vételárát az eladó klub több tízmillió euróban határozza meg és bár a játékos hajlandó lenne a váltásra, a vevőklub egyszerűen nem tudja vagy nem akarja megfizetni ezt az összeget.

 Nagy nevekből nem lesz hiány ezen a nyáron a szabadon igazolhatóak piacán (Forrás: insidesports.in)

Bizonyos esetekben az eredeti szerződés aláíráskor a kontraktusba épített kivásárlási záradékkal meg lehet kerülni ezt a helyzetet, amennyiben az ott megszabott ár alacsonyabb az eladó klub igényeinél és még megfizethető a vevő klub számára. Például az egyik legpotensebb fiatal játékos, a norvég Erling Haaland dortmundi szerződésében 2023 nyarától szerepel egy, a transzferárra vonatkozó 75 millió eurós összeg, amely valós piaci áránál jóval alacsonyabb és könnyebben megfizethető olyan klubok számára, mint a Manchester City vagy éppen a Real Madrid. Azonban az ár-érték arányban alacsony transzferdíj záradéka mögött több százmilliós végösszegű fizetés és aláírási pénzek mozognak.

Amennyiben azonban a kivásárlási záradékok sem segítenek a helyzet feloldásában, a legfontosabb szűk keresztmetszetet a lejáró szerződések jelentik. Mivel egyre több értékbeli eltérés keletkezik az elszálló transzferárak és a vevő klubok igényei között, egyre jobb és minőségibb játékosok váltanak ingyen csapatot ilyen helyzetben.

Ennek a módszernek az egyik első nevesebb képviselője az elmúlt években Adrien Rabiot volt, akinek szerződése kifutott a Paris Saint-Germainnél, ezután pedig komoly összegért igazolt a Juventushoz: ő maga évi nettó hétmillió eurós fizetést kapott, az ügynökeként funkcionáló édesanyja pedig tízmillió eurós aláírási pénzt könyvelhetett el. A soron következő, 2022-es nyári transzferidőszak sok hasonló példát hoz a topligák számára is: olyan játékosok, mint Franck Kessié vagy épp Andreas Christensen már el is kötelezték magukat új klubjukhoz, olyan nevek pedig, mint Kylian Mbappé, Paulo Dybala, Antonio Rüdiger, Boubacar Kamara vagy épp Ousmane Dembélé szintén csapatot váltanak, amennyiben nem tudnak megegyezni egy új szerződésről jelenlegi csapataikkal.

A szabadon igazolható csúcsminőségű játékosok száma tehát egyre növekszik, adott klubok így egyre több esetben maradnak el több tízmilliós transzferektől. Az pedig a jövő kérdése marad, hogy ez a tendencia mennyiben fogja tudni megváltoztatni a futball átigazolási piacának jelenlegi szokásait.

Borítókép: Getty Images