A szétszakadt jugoszláv futball öröksége

A jugoszláv labdarúgás története a 20. században nem a folyamatos világelit-tagságról szólt, hanem vissza-visszatérő fellángolásokról. Már az első világbajnokságon, 1930-ban ott voltak a legjobbak között, és a negyedik helyezett csapat egyik arca, Blagoje Marjanovic jól mutatta, hogy a régióban korán megjelent az egyéni minőség. A hatvanas években újra összeállt egy versenyképes válogatott, amely Európa-bajnoki döntőt játszott, majd világbajnoki elődöntőbe jutott, ennek a korszaknak pedig Milan Galic volt az egyik meghatározó figurája. A hetvenes években Dragan Dzsajic személyében ismét megszületett egy klasszis, aki egyszerre jelképezte a tehetséget és azt a visszatérő határt, amelyet a válogatott csak ritkán tudott átlépni.

A történet sokáig a kiemelkedő játékosokról és az időszakos eredményekről szólt, de ritkán volt tartós az áttörés. Éppen ezért kap különös hangsúlyt az 1980-as évek közepe és második fele, amikor nemcsak egyéni szinten, hanem rendszerszinten is elkezdett összeállni valami. Az 1984-es olimpiai bronzérem – már korlátozott korosztályos keretek között – ennek az első jele volt, majd az 1987-es U20-as világbajnoki cím egyértelművé tette, hogy egy kivételes generáció érkezik meg a felnőtt futball küszöbére, de az 1990-es U21-es Európa-bajnoki döntő is ezt igazolta.

Ez a folyamat az 1990-es világbajnokságon jelent meg igazán a nemzetközi labdarúgás színpadán, ami végül a csúcspontja is lett. 

A válogatott nemcsak jelen volt, hanem valódi erőt képviselt. A csoportkörben csak a későbbi győztes nyugatnémetek győzték le őket, majd a kieséses szakaszban Spanyolország búcsúztatása után a döntő másik résztvevője, Argentína csupán tizenegyesekkel tudta megállítani őket a negyeddöntőben. Ez már nem egy újabb „jugoszláv fellángolás” volt, hanem egy tudatosan épülő csapat, amely előtt valós célként jelent meg a világelit.

Innen válik igazán élessé a törés. Az 1992-es Európa-bajnokságra a válogatott sportági alapon kvalifikált, de a délszláv háború és az ENSZ-szankciók miatt kizárták a tornáról. Ugyanez a politikai környezet vezetett oda, hogy az 1994-es világbajnokság selejtezősorozatában már el sem indulhattak. Egy kivételes generációval rendelkező válogatott tűnt el a térképről, amelynek végső győzelmi esélyei is lehettek volna.

A kijelentés hangzatos, de Horvátország szereplése mégis azt mutatta meg, hogy a jugoszláv futballból kinövő minőség nem tűnt el a kilencvenes években. Sőt, ugyanazon a tornán ott volt még a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság is – igaz, már csak Szerbia és Montenegró képviseletében –, amely szintén továbbjutott a csoportkörből. A két válogatott együtt bizonyos értelemben egy elveszett lehetőséget, de közben mégis egy új helyzetet rajzolt ki. Ugyanaz a futballkultúra immár több csapaton keresztül volt jelen a világbajnokságon, ami óhatatlanul új értelmezési keretet is adott ennek a történetnek.

És ami még beszédesebb, hogy a két keret között nemcsak stiláris, hanem történeti kapcsolódások is voltak. Az 1984-es olimpiai bronzérmes csapatból Dragan Sztojkovic még mindig meghatározó alakja volt a jugoszláv válogatottnak, miközben az 1987-es U20-as világbajnok és az 1990-es U21-es Európa- bajnoki ezüstérmes generáció tagjai már két irányba ágazva jelentek meg. Predrag Mijatovic és Branko Brnovic a jugoszlávoknál, Zvonimir Boban, Robert Prosinecki és Davor Suker pedig a bronzérmes horvát válogatottban kapott szerepet.

Néhány évvel korábban még együtt értek fel a csúcsra, itt viszont már külön zászló alatt, de ugyanannak a futballkultúrának a képviselőiként voltak jelen. 

Az 1987-es U20-as világbajnokságot nyerő jugoszláv együttes (Forrás: Pinterest)

Az 1998-as világbajnokság tehát nem kivétel volt, hanem egy minta kezdete. Azóta minden világbajnokságon visszaköszön ugyanaz a jelenség, hogy a jugoszláv futball nem eltűnt, hanem több válogatottban él tovább, időről időre más zászló alatt, de hasonló alapokra építve. Ennek a folytonosságnak néha egészen váratlan formái jelentek meg. A 2002-es tornán például az újonc Szlovénia kapuját az a Marko Simeunovic védte, aki egy évtizeddel korábban még a jugoszláv futball egyik ígéretes tehetségeként az akkori ország kirakatcsapatánál, a Crvena zvezda BEK-győztes együttesének közvetlen közelében volt. Nem főszereplőként, hanem tanúként – egy mérkőzésen ült a cserepadon –, de pontosan ez mutatja, milyen mélyről táplálkozott ez a hagyomány.

Négy évvel később, 2006-ban már egy másik arcát mutatta ugyanez a történet. Szerbia és Montenegró néven még egyszer együtt szerepelt a két ország, de ez az egység inkább formális volt, mint valós. A keretben nem kapott helyet montenegrói játékos, bár ebben fontos szerepe volt annak, hogy az egyik legtehetségesebbnek tartott támadó, Mirko Vucinic az U21-es válogatottban elszenvedett sérülése miatt esett ki a kiválasztottak közül. Végül a szövetségi kapitány, Ilija Petkovic a saját fiát hívta be a helyére, aki a torna előtt lemondta a részvételt, miután azzal vádolták, hogy kizárólag nepotizmus miatt került a keretbe. Ez az epizód szinte szimbolikusan jelezte, hogy a közös történet ekkorra végleg kifutóban volt.

Pedig alig egy évtizeddel korábban még egészen más képet láttunk. Az 1998-as világbajnokságon a jugoszláv keretben természetes volt a montenegrói jelenlét. Ivica Kralj, Branko Brnovic, Dejan Savicevic, Predrag Mijatovic, Nisa Saveljic vagy Zeljko Petrovic szerepeltetése nem külön történet volt, hanem a rendszer része. Ez a kontraszt mutatja meg igazán, milyen gyorsan ürült ki az a közös keret, amely korábban még egy működőképes futballvalóságot jelentett.

Az 1998-as jugoszláv válogatott a világbajnokságon (Forrás: Alamy)

A következő években már tisztábban kirajzolódott a kép, a külön értelmezendő válogatottak, de visszatérő jelenlétek. Hol Szlovénia, hol Szerbia, hol Bosznia és Hercegovina képviselte a régiót az állandóságot jelentő Horvátország mellett, utóbbi kiugró eredményei adtak keretet ennek a történetnek. A horvát válogatott ráadásul nemcsak stabil résztvevője lett ennek a korszaknak, hanem eljutott arra a szintre is, amelyet Jugoszlávia sosem ért el. A 2018-as világbajnoki döntő és a 2022-es bronzérem nem egy-egy kiugró torna volt, hanem egy következetesen felépített futballrendszer csúcspontjai, amely a korábbi közös alapokra építve, de már teljesen önálló identitással működött. Persze el lehet játszani azon gondolatokkal, hogy mennyit segíthetett volna ezen a szinten a korábbi jugoszláv országok egyik-másik tehetsége, de ebben az időszakban már csak az emlékek maradtak meg arról a korszakról.

Ezt támasztja alá a legfrissebb kvalifikáció utáni egyik legfelkapottabb sztori is. Edin Dzeko vezérletével Bosznia és Hercegovina drámai körülmények között harcolta ki a 2026-os tornán való részvételt, és a siker után elmondott személyes történet jól mutatta, milyen háttérből érkeznek ezek a játékosok.

„Ezt a sikert azoknak a barátaimnak szeretném ajánlani, akikkel hatévesen minden délután az utcán fociztunk. Egy nap feldühítettem édesanyámat, aki mérgében megtiltotta, hogy kimenjek focizni a többiekkel. Aznap bomba robbant az utcában és az összes barátom meghalt” – idézték a helyi riporterek a nyilatkozata lényegét.

Nem egy elveszett egység emlékei ők, hanem egy olyan generáció képviselői, amely már a szétesett világban nőtt fel, és onnan jutott el a világbajnokságig.