„A szülő azt hiszi, hogy a gyerek jár testnevelés órára, de ez nem igaz” – interjú Vezsenyi Lászlóval, a makói tesi tanárral

– 1991-ben szereztél diplomát a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán. A kapott szakmai és gyakorlati ismeretek felkészítettek a pályára?

– Szakmailag felkészülten jöttünk ki az intézményből. De az élet sok olyat tárt elénk, amiről nem sokat tudhattunk, mielőtt azt megtapasztaltuk. Magyarcsanádon, a román határtól néhány kilométerre fekvő faluban kezdtem el dolgozni, egy olyan helyen, ahol jelentős a cigány kisebbség aránya. Azt gondoltam, milyen klassz módon fogok teljesíteni, de az élet szembesített a valósággal. Azt gondoltam, lesz a gyerekeknek felszerelése, aztán az egyik kollégám szólt, felejtsem ezt el, mert itt a tanulóknak nemhogy felszerelésük, zoknijuk sincs. Egy évig dolgoztam Magyarcsanádon, jó tanulópénz volt.

Ha tehetném, minden pedagógusnak azt javasolnám, ne egy középiskolában, hanem olyan helyen kezdje a pályát, ahol szembesül a magyar valósággal. Mert a valóság nem teljesen az, amit az ember a főiskolán elképzel.

Az első időszak erőfelmérő volt, feszegették a határokat, nézték, ki az erősebb. Meg kellett oldanom a verekedős helyzeteket, bevonni a gyerekeket a munkába, és elérni azt, hogy egyáltalán valamiféle felszerelést hozzanak magukkal. Sporttal és különböző játékokkal tudtam nekik utat mutatni, segíteni a fejlődésüket. Vittem őket különböző versenyekre, focizni, kézilabdázni tanítottam őket. Betyár kemény meló volt. Mert hiába láttak tőlem valamit, hazamentek, és az otthoni hatások érték őket. Volt, aki azt hitte, a bátyja Nyugat-Európában dolgozik, miközben kiderült, tíz éve a börtönben ül. Olyan is előfordult, hogy egy nézeteltérést fenyegetés követett, majd amikor kimentem az autómhoz, a kocsim tetején egy nagy halom lószar fogadott. Ennek ellenére sikerült tiszteletet kivívnom. Egy évet dolgoztam Magyarcsanádon, mégis, ha arra járok, a mai napig köszönnek.

– Egy év után Makóra, egy általános iskolába kerültél. Mi az, amit Magyarcsanádról „átmentettél” és tudtál alkalmazni? És mi az, amiben ez az időszak más, új volt?

– A tapasztalatot, és azt, hogy meg kell becsülni, amink van. Gyerekanyag tekintetében teljesen más közegbe kerültem. Abban az évben, 1992-ben adtak át egy, az átlagosnál jóval nagyobb tornatermet – ez az általános iskolák közül a mai napig a legnagyobb a városban. A tárgyi és a személyi feltételek adottak voltak, ezzel együtt szabadon dolgozhattam. Amit kértem, megkaptam. Jó közösségbe kerültem, hagytak érvényesülni, és mivel kreatív vagyok, mindig kitaláltam valamit. Szerettem nagyon, bár az az igazság, mindig is lelkes voltam.

képaláírás

– Az 1990-es évek elején járunk, milyen volt akkoriban Makón testnevelő tanárnak lenni?

– Volt egy egészséges rivalizálás az iskolák között, rendszeresek voltak a diákolimpiai versenyek, ez motiválta a diákokat, a tanárokat, minden időszakra jutott valamilyen esemény. Meghívtuk a másik iskolát különböző játékos sportversenyekre. Aktív sportélet zajlott Makón.

– Harminckét éve tanítasz. Meglátásod, fogalmaid szerint ki a jó testnevelő tanár?

– A jó testnevelő nagyon jó pedagógus. Azt gondolom, nem az a jó testnevelő tanár, aki jól tanítja a magasugrást, a távolugrást, hanem az, aki közel tud kerülni a diákokhoz, meg tudja őket érteni. És még valami: a testnevelő tanár rá van kényszerítve, hogy kicsit mindig változtasson, variáljon. A gyerekek nagyon kritikusak, nem lehet mindig ugyanazt csinálni. A karantén időszakban nagyon látszódott: a gyerekek sem a sablonosságot, sem a monotonitást nem nagyon tűrik.

Ha egy testnevelő tanár nem tud kreatív lenni, kilépni a keretek közül, az megbosszulja magát, előfordulhat, hogy a gyerek már játszani, mozogni sem akar.

A pályám során sosem az eredményre, hanem a gyerek nevelésére helyeztem a hangsúlyt. Azt vallom, a legkomplexebb nevelés, a személyiség fejlesztése a testneveléssel érhető el. Meg lehet tanítani a gyereket együttműködni a társával, arra, hogy figyeljen a másikra. Ha csak a csapatjátékokat nézzük, a gyerekek megtanulnak közösen dolgozni, megismerik a másik hibáit, gyengeségeit, erősségeit. Rájönnek, hogy a kézilabdában, futballban egy nagyon jó kapus legalább olyan fontos, mint egy jó csatár. Kialakul az elfogadás, a másik elismerése, a közös munka, az előrehaladás, az együtt fejlődés öröme.

– Mit látsz, hogyan és miben változott a környezetedben lévő gyerekek mozgáshoz való viszonya az elmúlt húsz-harminc évben?

– Amikor gyerek voltam, fára másztunk, csúzlit csináltunk, bandákban bringáztunk, mászókáztunk – mást nem is tudtunk csinálni. Ahogy haladtunk előre, jött a rendszerváltás, a döbbenetes technikai fejlődés, a kütyük, és ezek teljesen megváltoztatták a gyerekek életét. Több minden eltereli a figyelmüket. Számít a családi háttér, a személyes indíttatás, mennyire igényli valaki a mozgást. Úgy látom, a karantén időszak rátett még egy lapáttal – nem jó értelemben. A környezetemben lévő gyerekeken azt látom, egy kicsit befordultak, visszahúzódtak, nem feltétlenül keresik a kapcsolatokat. Csökkent a sport iránti igényük. Lehet, mert úgy érzik, más területen is ki tudnak teljesedni. Valljuk be, mozogni fárasztó, megizzad az ember. Nem mindenki választja a mozgást. Aki viszont igen, annak szerencsére több lehetősége van, itt Makón és országszerte is. Manapság sokkal többen járnak lovagolni, teniszezni – mert van már egy olyan réteg, amelyik ezt megengedheti magának.

– A technológiai és életmódbeli változások miatt kellett-e szemléletet váltanod, új gyakorlatokat kitalálnod?

– Az látható, hogy egyre több a problémás, felmentett, gerincproblémákkal, gerincdeformitással, láb- és ízületi panaszokkal küszködő gyerek – és ott vannak még a hirtelen növekedéssel járó nehézségek. Ezek együttesen azt eredményezik, hogy nőtt a testnevelés óráról teljesen vagy részlegesen kieső gyerekek száma. Több nyújtó-lazító hatású gyakorlatot kell beemelni az órába, olyanokat, amik tornáztatják a gerincet, megelőzve a gerincdeformitást. De ez nem sok, hiszen a gyerek egy negyvenöt perces óra után hat órán át ül egy székben.

Lehetne szorgalmazni, hogy más órákon a tanárok szánjanak egy-két percet a diákok átmozgatására, és akkor talán el lehetne kerülni, hogy a gyerek később gyógytornára járjon.

Ami még segíthetne, az, ha nagyobb szerepet kapna az úszás, de ez költséges, nem mindenhol megoldható.

– Ha már kütyük és technológiai fejlődés, akkor mozgásszegényebb életmód. Ez ellen próbált tenni a magyar kormány, amikor a 2011. évi CXC törvényben kötelezően előírta a mindennapos testnevelést. A cél egyértelmű, a gyerekeknek az iskolában megadni a mindennapos testmozgást. Elérte a célját a mindennapos testnevelés?

– A mindennapos testnevelés bevezetése jó ötlet. A problémát abban látom, hogy amikor a politikusok kitalálnak valamit, nem kérdezik meg a szakembereket, a hozzáértőket. A saját környezetem tapasztalataiból kiindulva úgy látom, a mindennapos testnevelés nem úgy valósult meg, ahogyan az jó lett volna. Mert a döntéssel azt érték el, hogy azokban a tornatermekben, ahol eddig egy-két osztály volt, ott három-négy lett. És lássuk be, ilyen körülmények között normális testnevelésórát tartani nem lehet. A gyerekeknek minőséget kell nyújtani, megteremteni a tárgyi feltételeket. Előfordult, hogy száz gyerek volt egy teremben, ez inkább hasonlít az őskáoszra, mint tesi órára. Ha megkérdeztek volna, azt mondom, ahol erre van lehetőség, ott valósítsák meg, ahol nem, ott bízzák a döntést a szakemberekre.

– Tegyünk egy lépést előre. Mi a helyzet a makói József Attila Gimnáziummal és a mindennapos testneveléssel?

– A gimnáziumnak nincsen tornaterme. Megépült az Erdei János Városi Sportcsarnok, amit használhatunk, de gyakorlatilag örök harc van, hogy melyik öltözőbe mehetünk be, melyikbe nem. És három-négy osztály egyszerre van benn. Két évvel ezelőtt sikerült a padlásszobában csinálni egy konditermet, ahol tizenhat gyerek tud egyszerre dolgozni. Emellett két éve, pályázat útján építettünk egy 10x20-as, gumírozott kis röplabdapályát. És ennyi.

– A Nemzeti Alaptanterv testnevelés és egészségfejlesztésre vonatkozó céljai között szerepel egyebek között, hogy a gyerek az alsó tagozat végére legalább egy úszásnemben megtanuljon úszni, illetve, hogy a mozgásműveltségét olyan szintre fejlessze, hogy alkalmassá váljon a hatékony mozgásos cselekvéstanulásra, az önálló testedzésre. Mennyire tarthatók és reálisak a leírtak?

– Zavarba hozol, többet olvastál ebből, mint én. Ezek a szépen megfogalmazott, magasztos célok és előírások nem igazán vezérelnek. Azért nem, mert mindig a lehetőségekhez kell alkalmazkodnunk. Elvárhatják, hogy készítsünk órára lebontott tanmenetet, aztán jön az élet és közbeszól. Számolni kell az időjárással, a terem adottságaival és a gyerekekkel. Van, hogy tesi óra helyett a gyerekek felmérést írnak, fogászatra mennek, de olyan is történt, hogy dzsúdó bemutató vagy a helyi bál előkészületei miatt nem lehetett órát tartani. Volt olyan tanév, hogy 28 tanítási napon keresztül nem mehettünk a csarnokba a különböző rendezvények miatt. Ez több mint egy hónap. Akkor most hogyan valósítsam meg az előírásokat? Lehet nagyon szép, magasztos célokat kitűzni, de ha nem tudjuk hozzá a feltételeket biztosítani, akkor ezek nem érnek semmit.

– A tapasztalatom az, hogy a fiúk jobban, a lányok kevésbé szeretik a testnevelés órákat. Változott-e ez a felfogás, és ha igen, hogyan?

– Megkülönböztetném a korosztályokat. Ez a hozzáállásbeli különbség az általános iskolás korban nem változott. Aktívak a gyerekek, várják az órát, részt akarnak venni rajtuk. Serdülőkor környékén történik a változás, ebben az időszakban már nehéz bevonni a lányokat. Van egy aktív kisebbség, akik már kisebb koruk óta sportolnak, de azt látom, hogy sok gyereket ebben a korszakban veszítünk el.

Ezen a ponton nagy felelőssége van a tanárnak, a pedagógus személyiségének, hogy az óra vérkeringésében tartsa a gyerekeket – főleg a lányokat, de egyre több fiú is keresi a menekvést a tesi óra alól.

Ez a kibúvás különösen úszásórán szembetűnő, amikor a lányok egészségügyi okokra hivatkozva felmentést kapnak. Megtörtént, hogy egy osztályban a lányok közül gyakorlatilag hetekig senki nem úszott. Ebben az esetben a tanárnak nincs eszköze. A tantermi foglalkozás esetében nem ilyen drasztikus a visszautasítás, de újra el kell mondanom: nem mindegy, milyen a tanár személye, adottak-e a tárgyi feltételek. Vagy mondok mást: megdöbbentem, amikor a kollégám megmutatta, az egyik szülő azt kérte, mentsük fel a gyerekét, hogy tudjon a matematika dolgozatra készülnie. Ezzel csak arra akarok rámutatni, hogy meglátásom szerint egyre kevésbé fontos a testnevelés óra.

– Csökkent a testnevelő tanár szakmai presztízse a pedagógusok között?

– Azt tapasztalom, hogy igen. Mikor ír valaki olyat egy matematika tanárnak, hogy az én gyerekem ne tanuljon, mert a rajzórára kell elkészíteni egy rajzot? Az is igaz, hogy a gyerekek túlterheltek, hiába mondják, hogy nem így van. Rengeteg az a napi hat-hét óra, amin végig koncentrálniuk kellene. És akkor a vidéki gyerek korán kel, későn ér haza, készül az órára, és van, hogy magántanárhoz jár. Ezért azt várják el – teljesen jogosan –, hogy a gyerek a testnevelés órán mozogjon, kikapcsolódjon, kicsit lazítson. De tudomásom van arról, hogy több helyen, ahol nincs biztosítva szakos testnevelő, az órákat meg sem tartják. Inkább magyar vagy nyelvtan órát tartanak helyette. Ahol meg van tartva, ott úgy tekintenek rá, hogy ezek nem igazán órák.

képaláírás

– Kanyarodjunk vissza a gyerekekhez. A megváltozott életmód együtt jár – meglátásom szerint – azzal, hogy egyre több gyereknek van problémája a mozgáskoordinációval. Sokaknak már a bukfenc is nehezen vagy egyáltalán nem megy.

– Ezen a ponton felvetném a szülők felelősségét. Beszéljünk konkrétabban: az elhízás. Ritka az az osztály, ahol az átlagos testalkatú gyerekek vannak többségben. Volt olyan osztály, ahol a fiúk 80 százaléka túlsúlyos volt. Ha túlsúlyos a gyerek, akkor annak valószínűleg a táplálkozás, a mozgásszegény életmód az oka. A szülők nem tudnak, vagy nem akarnak erre a két tényezőre odafigyelni. És akkor a testnevelő tanár küzdhet, de ki kell mondani: egy túlsúlyos gyerek olyan feladatokra, mint a bukfenc vagy a kötélmászás fizikailag nem képes. Lehetek vele szigorú, erőltethetem, de ha bizonyos mozgásformákat képtelen megcsinálni, akkor semmi értelme. Ráadásul a hozzáállásommal el is vehetem a kedvét a mozgástól. Soha nem azt néztem, hogy egy gyerek mit tud, hanem azt, hogy mit akar.

Azt néztem, mennyire motivált. Hogy dolgozik-e, akar-e egy kicsit jobb lenni. Nem érdekel, hogy sikerül-e neki az adott feladat, az érdekel, próbálkozik-e.

Ennek szellemében osztályozok, e szerint tekintek egy gyerekre. Mindenkit saját magához mérek. Nem az a cél, hogy elrettentsük a gyereket a mozgástól, inkább az, hogy felkeltsük erre az igényét.

– Mit lehet a jelenség ellen tenni? Van-e eszközöd arra, hogy ez jobb irányba forduljon?

– A testnevelés órákból fel lehet áldozni néhány alkalmat arra, hogy a gyerekkel beszélgessünk az egészséges életmódról, annak fontosságáról. És most erre volt „sajnos” lehetőségünk, mert a város bezárta a sportcsarnokát, miközben 80 testnevelés órát kellett volna valahogy megoldanunk. Egy másik iskolába jártunk át, ott kaptunk harminc órára lehetőséget, továbbá használtuk a nem túl fényűző konditermet, ahol mint mondtam, tizenhatan tudnak egyszerre dolgozni. Gondolhatod, mennyire szuper ingerek érik a gyerekeket. A tantermi órákon a kollégáimmal igyekeztünk olyanokról beszélgetni velük, amire a gyakorlatban alig van lehetőség. Ez legalább arra jó volt, hogy bemutassunk a különböző sportágakat, beszélgessünk sporttörténetről, az egészséges életmód fontosságáról. Mi igyekszünk, igyekeztünk megtenni, amit lehetett, de a legjobb példa akkor is a szülő. Csakhogy mintha azt látnám, hogy: „mindegy, mit csinálsz fiam, egyél csipszet, ülj a tévé előtt, nyomkodd a telefonod, csak engem ne zavarjál”. Ezen a felfogáson nehéz változtatnia egy kívülállónak.

– Hogyan látod a magyar ember és a sport viszonyát?

– A saját környezetemben a következőket tapasztalom: egyik oldalon egyre több az elhízott gyerek és az olyan felnőtt, akinek semmi kapcsolata a sporttal, egészségügyi problémákkal küzd. Látom azt az oldalt is, hogy kinyílt a világ, sok a szabadidejében futó, kocogó, bicikliző ember. De nagy átlagban azt kell, hogy mondjam, keveset sportolnak az emberek. Az önkormányzatok nagyobb szerepet vállalhatnának, több szabadidősporthoz kapcsolódó eseményt szervezhetnének. Olyat, ami valóban megmozgatja a lakosságot. Attól nem lesz sportos egy város, ha évente egyszer csinál egy nagy rendezvényt. A rendszeresség a fontos.

Azt is látom, hogy az élsportra nagyobb figyelmet fordítanak, mint a szabadidősportra, pedig utóbbi fontosabb.

Mert ez segít abban, hogy az emberek szeressenek mozogni.

– Milyen típusú rendezvényekre gondolsz?

– Olyanokra, amik már az iskoláknál is elmaradnak. Makón négy középiskola van, mondhatnák, hogy rajtunk is múlik, de sokat segítene, ha az önkormányzat támogatná, hogy egy évben ne csak egyszer focizzanak egymás között a gyerekek. Legyen egy nap, ami a sportról szól, amikor az iskolák egymást hívják meg. Több közös rendezvényre, közösségi eseményre lenne szükség.

– Az egyértelmű, hogy a harminckét éved alatt változott a világ, de te miben változtál?

– Azt csináltam, amit szerettem. Mindig ragaszkodtak az elveimhez. Ahhoz, hogy a személyiségfejlesztés legfőbb terepe a testnevelés óra.

Nem azt tekintettem feladatomnak, hogy eredményeket érjünk el, hanem, hogy a fiatalokból jó emberek váljanak, és jó emlékekkel gondoljanak a közösen eltöltött időszakra.

Szeressenek mozogni, sportolni. Hogy ki milyen szinten sportol, az már lényegtelen. Ami változott az, hogy elfáradtam. Szélmalomharcot vívunk, nem akarják megérteni a tanárt, egyre kevesebb a sikerélmény, ez pedig elvezethet a kiégéshez. Nem véletlen a sok pályaelhagyó. Manapság már nehezebb testnevelőként, pedagógusként dolgozni. Nem becsülik meg a munkánkat. Beletörődtem abba, hogy nem vagyunk fontosak. Abba, hogy semmi sem számít. A szülő azt hiszi, hogy a gyerek jár testnevelés órára, de ez nem igaz, mert nincs rá lehetősége.

A képek forrása: hvg.hu/Túry Geregely