„A temető az elmúlást, a futballpálya a jövőt szimbolizálja” – interjú a 47 évesen újra mezt húzó polgármesterrel

– Negyvenhét évesen, majd harminc év kihagyás után döntöttél úgy, csatlakozol a Maroslele SE nehéz helyzetben lévő, megyei IV. osztályú futballcsapatához. A kötelességtudat áll a döntésed mögött?

– Ahogy azt a Facebook-bejegyzésemben írtam, tisztában vagyok azzal, mire vagyok képes. Nem én leszek az elmúlt évek legnagyobb igazolása, de nem is ezért vállaltam.

A település polgármestereként úgy gondolom, kötelességem van. Meg kell próbálnom a gyerekeket abba az irányba terelni, amit manapság már kevésbé tartanak fontosnak. Távolabb az okos eszközöktől, közelebb a sportpályákhoz. Amikor megkérdezték, mit kellene tenni ahhoz, hogy az óvodáskorúak, iskolások sportoljanak, akkor azt mondtam, nem a gyerekeket, hanem a szülőket kell megkeresni. Mutassanak példát a gyerekeknek.

Úgy gondolom, ha hívjuk a szülőket focizni, mozogni, akkor a gyerekek jó példát látnak maguk előtt. Azt fogják látni, hogy apáék fociznak, kosaraznak. Ebből lehet építkezni, sportra ösztönözni a gyerekeket.

– Mik voltak az első reakciók, milyen visszajelzéseket kaptál?

– Sokan nem hiszik el, hogy ezt bevállaltam. De miért ne tenném? Amióta megválasztottak polgármesternek, azt vallom, elsősorban Drimba Tibi vagyok. Hétköznapi ember módjára élem a mindennapjaimat, ahogyan mindenki más. Ebben a felfogásban dolgozom, tevékenyen részt veszek a közösség életében. Ha kell, lapátot fogok, ha arról van szó, nekiállok festeni, vagy részt veszek a közösségi munkában a többi szülővel együtt. És akkor miért ne állhatnék be focizni? Nagyon gyorsan híre ment a történteknek. Pozitívan fogadták. Az mondták, milyen jó fej vagyok, hogy polgármesterként beállok a helyi csapatba játszani. Nyilván ebben az esetben egy kicsit többet foglalkoznak egy megye négyes csapattal, mint az megszokott, hiszen számtalan újságcikk, riport, bejegyzés készült.

Próbálom én is promótálni a csapatot. Úgy vagyok vele, hogy használjuk ki ezt a lehetőséget, fordítsuk a javunkra, és minél több gyerek, fiatal lássa, hogy jó a helyi focicsapatban játszani. Már ketten kérték az igazoláshoz szükséges dokumentumokat, igaz, nem fiatalok, hanem korombeliek, de az a lényeg, hogy valami elindult.

– Miért fontos, hogy legyen foci az alig több mint kétezer fős Maroslelén?

– Többen a csapatból mondták már – és osztom a véleményüket –, hogy ha egy faluban megszűnik a futballcsapat, az nagy hiányérzetet eredményez. Fontos, hogy működjön a Maroslele SE. Nincs falusi lét futballcsapat nélkül. Persze, nem egy megyei negyedosztályú meccs fog tömegeket vonzani, mert itt a foci elsősorban hobbi, de mégiscsak azt látom, a helyi lakosok is elkezdtek focimeccsre járni. Kuriózumnak számít nyilván, hogy a polgármester is játszik, bár azt gondolom ez ugyanolyan, mintha egy rendőr, egy pék vagy akárki más állna be. Hadd jegyezzem meg, ahhoz képest, hogy kistelepülés vagyunk, rengeteg sportág képviselteti még magát. Maroslelén sok gyerek rollerezik, biciklizik, gördeszkázik, rágják a fülemet, hogy legyen bringás park. Miközben azt is látom, a gyerekeket már annyira nem érdekli a foci, mint régebben. Változik a világ.

– Nemcsak polgármesteri minőségedben látod a települést, évek óta drogprevenciós előadásokat is tartasz. Ezek keretében is találkozol a gyerekekkel, ahol szintén hangsúlyozod a sport, a mozgás, az egészséges életmód fontosságát.

– Amikor előadást tartok, mindig kiemelem, nem előadóként, hanem egy háromgyerekes családapaként állok eléjük, aki fegyőrként, a börtönben sok mindent átélt. Pontosan tudom, láttam, ha az ember rossz utat választ, hova juthat. Elhivatott vagyok a sport, az egészséges életmód irányába. A felfogásom legfontosabb része a prevenció.

Jobb megelőzni valamit, mint kezelni azt, ami már megtörtént. És legyünk őszinték, fel kell tenni azt a kérdést: tizenöt-húsz év múlva, lesz-e egy olyan – szó szerint – egészséges, munkaképes társadalom, amely el tudja tartani a nyugdíjasokat. Mindig elmondom azt is, hogy ha fiatalon a mozgás nélküli életformát választják, akkor mennyi problémát, betegséget tudnak „magukra szedni”.

A helytelen testtartás például csak egy az egész életre kiható problémák közül. Próbálom őket meggyőzni, hogy mozogjanak, menjenek ki a szabadba, ha csak a parkban ülnek és beszélgetnek, az is jó, addig sem bent vannak, hanem a szabad levegőn.

– A sportra tehát megtartó erőként is tekintesz?

– A képviselőtársaimmal együtt az elmúlt három évben nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy próbáljunk meg olyan környezetet teremteni az ide született gyerekeknek, az itt élő fiataloknak, hogy ami csak lehetséges, az legyen elérhető. Hogy jó legyen Maroslelén élni, érdemes legyen ide költözni, itt maradni. Hogy a fiatalok azt mondják, vannak a lehetőségeik, amiket csak ki kell használniuk. Van három játszóterünk, rendelkezünk sportparkkal, műfüves focipályával. Épül a sportcsarnok. Szeretnék olyan gépeket telepíteni, amiket a hölgyek is tudnak használni. Tervben van továbbá egy rekortános futópálya is.

– Egyfelől értem a motivációd, másfelől van ennek egy „lehetetlen küldetés” jellege is...

– Igaz, nem egyszerű. Bennem is megfordult már, hogy az, amit szeretnék, azt el lehet-e érni vagy ez egy lehetetlen küldetés. De hiszek abban, hogy a jó példa ragadós. Összedolgozunk a többi település vezetőjével. Rengeteg ötletet, javaslatot, segítséget kapok, és ha tudunk, mi is segítünk. A település vezetőjeként és apaként – a gyermekeim előtt jó példával járva – a lehető legjobb környezetet próbálom megteremteni a gyerekeknek.

Fotó: Maroslele Se

– Milyen viszony kialakítására törekszel a fiatalokkal?

– A gyerekek egy része az iskolában tegez, a másik magáz. Megbeszéltük, nyugodtan tegezhetnek. Ha tiszteljük egymást, tiszteljük emberként, ha nem, akkor teljesen mindegy, hogy kinek milyen titulusa van. Amikor fegyőrként dolgoztam a Szegedi Fegyház és Börtönben, a fogva tartottaknak ugyanezt mondtam: ne az egyenruhát, hanem az embert tiszteljük egymásban. Azt látom, erre a felfogásra vevők a gyerekek, és azt is szeretik, hogy elkezdtem focizni. Volt egy sérülésem a legutóbbi meccsen, másnap már azzal fogadtak az iskolában – pedig nem voltak kinn a meccsen – hogy mielőbbi felépülést kívánnak.

Bízom abban, hogy ha a megfelelő üzeneteket küldjük a gyerekeknek, akkor minél többen húznak futballcipőt és állnak be focizni, vagy csak egyszerűen elkezdenek sportolni.

– Térjünk vissza még a labdarúgásra. Hanyatlik a vidéki futball, egyre kevesebb a csapat, emiatt szimbolikus jelentőségű is, hogy csatlakoztál Maroslele SE létszámhiánnyal küzdő csapatához. Miben látod a falusi foci hanyatlásának okát?

– Az nem lehet feltétlenül kifogás, hogy Maroslelén nincs gyerek: 16 év alatti gyerekből 360 fő van a faluban. Majd négyszáz gyerekből csak akad húsz, aki futballozhatna. Azt látom, nehezebben viselik a gyerekek az edzéssel járó kötelezettséget, ezért nehezebb is őket bevonzani. A haverok, és az azzal járó kötetlenség, szabadabb lét vonzóbb. És az is lehet, hogy valaki nem bír ki másfél órát a telefonja nélkül.

– A Nemzeti Sport főmunkatársa, a vidéki futballal rengeteget törődő és foglalkozó Csillag Péter egy interjúban azt mondta, „ha a futballpálya él, akkor jó eséllyel a falu is élni fog”. Erről mit gondolsz?

– Egy települést sokszor a temetőjéről szoktak megítélni. Ha az rendezett, akkor úgy gondolják, hogy a falu is rendezett. Emiatt a polgármesteri időszakom elején kiemelt figyelmet fordítottam a temető rendbetételére. A temető az elmúlást, a futballpálya a jövőt szimbolizálja. A labdarúgás és a megfelelő sportinfrastruktúra hozzátartozik egy település jövőképéhez. És ezért is különösen fontos, hogy egy falu futballja életben maradjon. Az a generáció, amelyhez én is tartozom, mindent megtesz azért, hogy a maroslelei csapat, ameddig tud, fennmaradjon. Szeretjük a focit, és amikor csak tudunk, játszunk. Ez az a felfogás, ami működtet egy vidéki focicsapatot. A mi generációnk lelkes, tesz a közösségért, abban reménykedem, hogy ez a mentalitás, hozzáállás átragad a gyerekekre, fiatalokra.

Kiemelt kép: Magyar Narancs