A titok (elbeszélés)

Egy nagy rakás szerencsétlenség vagy! Még ezt sem lehet rád bízni? – hallgatta sokszor, amikor az anyja és apja szeretetét kétségbeesetten üldözve próbált segíteni valamiben, de legbelül tudta, hogy hiába a jó szándék, úgyis jön a következő dorgálás. Emiatt eleve remegő kezekkel kezdett hozzá a mosogatáshoz, az elromlott fürdőszobai csap szereléséhez vagy éppen egy szekrény leszakadt ajtajának a visszahelyezéséhez. Legbelül mindig várta azt, hogy ilyenkor egy szeretetteljes ölelés kíséretében megdicsérjék, majd türelmesen megmutassák, hogy esetleg hol hibázott, de ehelyett csak a lelkét záporozó nyilakként sebző szidalmakat kapott.



Az iskolában sem voltak rendben körülötte a dolgok, ugyan jó eszű gyerek volt, de az osztály rosszabb tanulói közé tartozott. Különösen a testnevelés órákat nem kedvelte. Viszolygott a tornaterem jellegzetes, kissé áporodott szagától, a tornatanár Emese néni hangos vezényszavaitól, fölösleges időpocsékolásnak tartotta a fekvőtámaszokat, az iskolaépület körüli futásokat vagy éppen a kötélmászást.

Ez utóbbit egyébként vele ellentétben egyre többen megszerették az osztályból, miután először elérték a kötél tetejét – ekkor ugyanis mindenki úgy érezte, hogy valami rendkívüli dolgot vitt véghez. Különösen azért, mert a kötélmászás misztikus magasságokat kapott Emese néni egyedi motivációs módszereinek köszönhetően. Amikor egy tanuló elkedvetlenedett, így próbált lelkesedést önteni belé: „Ha felmászol a kötél tetejére, meg fogod látni a titkot.”

Ferit viszont még ez sem villanyozta fel, úgy gondolta, sohasem lesz olyan bicepsze, mint az egyik osztálytársának, Gabinak, aki már a lábai használata nélkül próbálkozik. Továbbá a pocakja és a gyakori szomorúságának tompítása céljából elfogyasztott sok édességtől látványosan kikerekedett feneke is plusz terhet jelent neki, amelyek miatt az osztálytársai szüntelen csúfolták. „Hájas disznó! Nagyseggű!” – ilyen és ezekhez hasonló sértegetések sokaságát kapta nap mint nap.

Szóval Feri úgy gondolta, teljesen fölösleges bármilyen erőfeszítést tennie azért, hogy lefogyjon és megerősödjön, úgysem lesz képes soha belegyaloglás nélkül végigfutni a bemelegítésre kiszabott távot, a kötélmászásról nem is beszélve – hiszen a szülei is megmondták sokszor, hogy még arra sem alkalmas, hogy rendesen elmosogasson. Feltűnően kedvetlen és lusta volt a testnevelés órákon.

A tanév végi értékelésnél Emma néni ezt szóvá is tette neki négyszemközt. „Nézd, Ferikém… tudod, hogy én soha nem azt néztem, ki mire képes, hanem azt, hogy milyen szorgalmas. Úgy látom, hogy te még a fáradságot sem veszed, hogy javuljanak az eredményeid. Ezt a bizonyítványodban is látni fogod majd” – mondta neki szúrós szemekkel.

Feri ekkor úgy érezte, hogy az egyébként kedves és jó humorú Emma néniben is csalódnia kellett. Nem elég, hogy otthon az apja és anyja folyton veszekszik vele és az osztálytársai is „nagyseggűzik”, egy készségtárgy miatt az év végi átlaga is rosszabb lesz attól, mint amit várt. – Különben is – gondolta. – Miért kell osztályozni a testnevelést? Nem lehet mindenki olyan erős és ügyes, mint Gabi, aki persze dicséretes ötöst kapott. Ez így igazságtalan.

A következő tanév első testnevelés óráján a hetes jelentése után Emma néni először üdvözölte az osztályt, majd a következőt hirdette ki. „Egy örömteli fejleményről számolok be most nektek. Péntek délutánonként lehetősége nyílik mindenkinek, aki nem volt megelégedve az év végi osztályzatával, hogy a tornateremben és az udvaron gyakoroljon és erősítsen – mondta, majd a fiúkra csibészesen kacsintva hozzátett: – Az utolsó fél órában pedig majd focizni is lehet.” (Ennek hallatára Feri szeme is felcsillant, tudniillik a sportutálata alól a foci kivételt képezett, bár az osztálymeccseken sem volt sok kedve futni, ezért leginkább kapus volt, ami amúgy is magányos posztnak számít – pont olyannak, amilyen ő maga is volt.)

Az órát követő szünetben Emma néni külön odament hozzá. „Ferikém, téged is szeretettel várlak. Ne aggódj, mindenben segítek. Eltűnik majd az a fránya pocak, és ha kitartó leszel, te is meg fogod látni a titkot a kötél tetején” – mondta neki anyai szeretettel, miközben megsimogatta az arcát. Szavai a fiú ezernyi lelki sebére gyógyító balzsamként hatottak, akit olyan érzés kerített hatalmába, amilyent eddig csak ritkán tapasztalt: valaki türelemmel állt hozzá, hisz benne és bátorítja!

Elhatározta, hogy eljár majd az edzésekre és mindent megtesz majd, hogy ő is meglássa azt a bizonyos titkot. De nem akart sokáig várni arra, hogy megtudja, nagyon furdalta a kíváncsiság, miért is kéne küzdenie péntek délutánonként. „Ááááá, hülyeség az egész. Emma néni hazudott az osztálynak. Nincs is ott semmiféle titok. Csak a plafont látod, semmi mást” – válaszolta a kérdésére Gabi. De mivel gúnyosan röhögött is mellé, nem hitt neki.

Az első péntek délutáni alkalom nagyon megtetszett Ferinek. Ugyan sok gyermek volt jelen, Emma néni kiemelt figyelmet fordított rá és mindig megdicsérte, ha eggyel több húzódzkodást vagy fekvőtámaszt tudott csinálni, mint korábban. Nagy örömét lelte a záró focizásban is, ami a futásra is egyre jobban motiválta – egy idő után már úgy gondolta, hogy gólokat rúgni vagy kicselezni az ellenfelet sokkal jobb érzés, mint a kapuban rostokolni. Nem voltak már unalmasak az iskola körüli körök, hiszen tudta, hogy a befektetett munka nemcsak a testnevelés órákon, hanem a futballpályán is kifizetődik majd.

Tanév végén egy teljesen más hangulatú és külsejű Feri várta a nyári strandolásokat, mint egy évvel korábban. Nem kellett már szégyenkeznie a fürdőruhájában: a pocak nemhogy eltűnt, de már kockák is megjelentek a hasán. A sok fekvőtámasznak és húzódzkodásnak köszönhetően pedig a mell- és karizmai is megerősödtek. Az év végi osztályzatok ismertetésénél Emma néni pedig már nem szúrós szemmel, hanem feltűnő büszkeséggel nézett rá. „Ferikém! Na, mit gondolsz? Egy hatalmas ötös. Büszke vagyok rád!” –  ölelte meg a meghatódott fiút, aki néhány héttel korábban még az egy éve teljességgel lehetetlennek gondolt hőstettet is véghez vitte: életében először felmászott a kötél tetejére.

Ott ugyan csakúgy, mint Gabi, a plafonon kívül mást nem látott, de jól tudta, hogy Emma néni nem hazudott, hiába is állították többen: a titok valóban létezik, és akkor, a plafont megérintve ő megértette, mi is volt az valójában.

Nádudvari Péter