„A többségnek meg kell döglenie ahhoz, hogy elérjen egy magasabb szintet. Az NB I-hez lehet, a kevesebb is elég lett volna, de nem az volt a célom” – interjú Bolla Bendegúzzal

– Magyar labdarúgó ritkán kerül Premier League-csapat látókörébe, hát még mennyire ritka, hogy át is igazolja. A Wolverhampton másfél éve mégis így tett. Ha pimasz akarnék lenni, azt kérdezném, te vagy ennyire ügyes, vagy a menedzserirodád?

– Remélem, hogy rajtam is múlt, bár kétségtelenül meglepett a megkeresés. Az Eb-re készülő válogatott kerettel dolgoztam együtt, amikor az egyik reggel Esterházy Matyi hívott, hogy beszélni akar velem, merthogy ajánlatot tett értem a Wolves. Megdöbbenve hallgattam, egyrészt mert fogalmam sem volt róla, hogy figyelnek, másrészt arra végképp nem számítottam, hogy a Premier League-ből érdeklődhetnek irántam. Újdonságként hatott, meglepett, de nagyon örültem neki. 

– Az az első pillanattól fogva egyértelmű volt, hogy egy ideig kölcsönben Svájcban futballozol?

– Igen. Hosszú távú szerződést írtam alá, abban rögtön megegyeztünk, hogy az első idényt a Grasshoppersben töltöm, ebből lett aztán még egy év.

– Nem bánod, gyanítom.

– Nem. Az NB I után fontos lépcsőfoknak bizonyult a svájci Szuperliga. Folyamatosan fejlődöm, a maradék három-négy hónapban is előreléphetek, legalább tizenöt százalékot hozzátehetek még a teljesítményemhez. A mentalitásommal nincs gond, és azt is tudom, nem ez a végállomás. Még egy szinttel minimum szeretnék feljebb lépni, de jól tudom, ahhoz még egy lapáttal rá kell tennem, úgy lehet még jobb a játékom. És hát akkor lehet esélyem feljebb kapaszkodni, ha a meccsen nyújtott produkcióm megfelelő.

– A hangodból ítélve nem vagy maradéktalanul elégedett…

– Nem megy úgy a csapatnak, ahogy szeretnénk, nekem sem, és ez megvisel. Nehezebb időszak a mostani, az a feladat, hogy együtt kikecmeregjünk a gödörből.

– Van recepted arra nézve, mit érdemes tenni, ha épp lejjebb vagy?

– Még többet kell dolgozni. Más megoldás nincs. A sok munka mindig eredményre vezet. Szerencsére itt van mellettem az édesapám, ő oda is csap, ha azt látja, lehetne ez sokkal jobb.

– De aligha a hozzáállásoddal van gond.

– Valóban nem. Egyszerűen ez csak egy ilyen időszak, de úgy érzem, kezdem a javulás jeleit mutatni.

– Svájc is nagy ugrásnak számított az NB I-után?

– Ha arra gondolok, hogy az első meccsemet a Basel ellen vívtam, és elég jól sikerült a személyes bemutatkozásom, annyira nem volt az, ráadásul a csapatba is viszonylag könnyen beilleszkedtem.

Sikerült felvennem a ritmust, bár két-három jól sikerült mérkőzés után jött egy kisebb hullámvölgy. Azt gondolom, a tökéletes megoldás született azzal, hogy az NB I és a Premier League közé iktattunk egy állomást, és utólag azt mondom, érdemes volt plusz egy évet Svájcban tölteni, mert én sem éreztem volna magam teljesen készen az angol élvonalra.

Amúgy is mindig lépcsőfokonként haladtam a karrieremben.

– A Grasshoppersben fix kezdő vagy, ez is egyfajta érdem.

– Jó érzés természetesen, de ha nem azt nyújtanám, amit várnak, nem kapnék rendre lehetőséget. Itt nem adnak semmit ingyen. Engem azért igencsak ösztönöz, ha van konkurencia, és az első szezonban ennek bizony híján voltam, talán ez is befolyásolta, hogy nem játszottam egyenletesen magas szinten. Az idei szezonra Japánból érkezett rivális, és ha épp nem játszottam jó formában, le is ültettek a padra. Aztán hamar visszakerültem a kezdőbe, mert a versenyhelyzet a legjobbat hozza ki belőlem, olyankor mindig jobb teljesítményre vagyok képes.

Forrás: Getty Images

– Idehaza hiányzik az éles verseny?

– Zalaegerszegen nem nagyon volt más a posztomra, a Vidiben Loic Nego személyében annál inkább volt konkurensem, de amikor a kölcsönjátékból visszatértem Fehérvárra, ő már más poszton játszott.

– Miben fejlődtél a legtöbbet az elmúlt bő másfél évben?

– Fizikailag rengeteget, annak minden szegmensében, a futómennyiséget, az erőt, a gyorsaságot tekintve is. Taktikailag ugyancsak érettebb lettem, a repertoár is szélesebb, köszönhetően annak, hogy szinte mindig más formációban futballozunk. A védőjátékom szintén javult, szóval jobb játékossá váltam Svájcban. Ezért is vallom, kellett nekem ez az átmenet, nem biztos, hogy hasznos lett volna mindjárt a PL-ben kezdenem a légióskarriert.

– Fizikailag éreztél elsősorban lemaradást?

– Meg agresszivitásban, meg kellett szoknom azt a darálást, ami Svájcban az edzéseken is jellemző, Magyarországon viszont hiányzik. Azután, hogy felvettem az edzések tempóját, a meccseken is könnyebb volt teljesíteni. 

– Zürich két legnagyobb klubja a Grasshoppers és az FC Zürich. Hogyan képzeljük el a rivalizálást? Színtiszta gyűlölet?

– Valahogy úgy.

Körülbelül, mint otthon az Újpest–Fradi. Rühellik egymást. Az ellenérzés a szurkolóktól indul, és persze a játékosokra is átragad, a meccs hetében minden arról szól, hogy jön a derbi. Több szurkoló jár ki olyankor az edzésekre, a média is folyamatosan a rangadóval foglalkozik, a városban sem hallani mást, csak a meccsre hangolást. Egészen más annak az összecsapásnak az atmoszférája.

Nekem eddig kimaradt az életemből, most már tudom, milyen valódi derbit vívni. 

– A pályán sem marad el a hirig?

– Ott sem… A legutóbbi valamivel csendesebben telt ebből a szempontból, de vannak necces helyzetek, amikor kevésen múlik, hogy ne törjön ki verekedés.

– Február közepén hazai pályán kettő egyre kikaptatok a Zürichtől. Hogy viselik a szurkolók a derbin elszenvedett pofont?

– Nehezen fogadják el. Ha nem elégedettek velünk, odapirítanak. Szerencsére azonban a szurkolótáborunk nagyon pozitív beállítottságú, szinte mindig biztat bennünket, igyekszik belehajszolni minket a győzelembe. 

– Azt hogy viselik, hogy ez a tradicionális nagy klub egy ideje már nem a bajnoki címért küzd?

– Amikor kiesett a GC, egyből visszajött, az első osztályú sikere azonban egyelőre távoli. Nem tudom megmondani, miért, biztosan több összetevője van. Egy biztos, ennek a klubnak nem a kiesés ellen kellene küzdenie.

– Kijelenthetjük, hogy az utolsó néhány hónapodat töltöd a Grasshoppers játékosaként?

– Nehéz kérdés… A szerződésem alapján igen, de sosem lehet tudni. Szeretnék azért a nyáron továbblépni. Nagyon hasznos két év volt, de elégnek érzem. Nem szeretnék ezen a szinten leragadni. De hogy a Wolvesban folytathatom-e, azt nem tudom. A legfontosabb, hogy kőkeményen megnyomjam ezt a három hónapot.

Forrás: Getty Images

– Azt tudod, mit tervez veled a Wolves?

– Nagyjából igen, de nem szeretnék most erről többet mondani.

– Rendben, azt viszont elárulhatod talán, mennyire vágysz már a Premier League-be?

– Ki ne vágyna oda? A szívem már tavaly odahúzott, egyértelmű volt azonban, fejlődnöm, erősödnöm kell hozzá. De nagyon szívesen kipróbálnám magam Angliában. 

– Gyerekként is arról álmodtál?

– A Bayern volt az álmom, ám amikor profivá válsz, halványulnak a gyerekkori vágyak. Úgy vagyok most vele, a topbajnokságok bármelyikében szívesen futalloznék. 

– A Premier League-et minden hétvégén nézed?

– A Wolvest igen. Amikor csak tehetem. Teljesen más lehet azonban benne lenni, mint kívülről figyelni. Az lenne a legfontosabb, hogy oda tudjak kerülni, hogy edzhessek a csapattal, hogy megkapjam az esélyt, onnan ugyanis csak rajtam múlna, mire viszem, hogy ott tudok-e ragadni. Beszéltem korábbi zürichi csapattársammal, aki visszatért a kölcsönjátékból Wolverhamptonba, szerinte a tréningek annyira még csak nem is különböznek, a meccs azonban egészen más. De hát a világ legerősebb bajnoksága a Premier League, könnyű menetre ne számítsunk. 

– Ha elkezdenél a Premier League-ben játszani, gyerekkori csapattársaddal, Szoboszlai Dominikkal egyetemben a magyar futball legmagasabban jegyzett játékosává válnál. A két korábbi Főnix-nevelés együtt szárnyalhatna. A kérdés úgy szól, mit tud a Főnix, amit más nem?

– Elsősorban abban éreztem különlegesnek, hogy egy kiváló edző dolgozott velünk, Dominik édesapja.

Mindent megtanított nekünk, de nehéz ezt szóban kifejteni, át kell élni. Mi ugye folyamatosan kispályán edzettünk, palánkkal, az így megszerzett technikai tudásunk kiemelt bennünket a más klubokban pallérozódók tömegéből. A hangsúly a technika fejlesztésén volt. Taktikával nem nagyon foglalkoztunk, azt később pótoltuk, de azt később is meg lehet szerezni.

A két család ugyancsak közel állt egymáshoz. A Főnixet három apuka alapította, aztán ketten maradtak, Dominik apukája és az én édesapám. Dominik apukája a Vidiben volt edző, ott találkoztunk és lettünk csapattársak 2006-ban, majd mentünk át együtt a szülők által alapított Főnixbe.

– Amikor tizenöt évesen az MTK-ba igazoltál, Dominikkal ellentétben te nem csak meccseket vívtál kék-fehérben, velük is edzettél.

– Az U16-tól az U19-ig játszottam az MTK-ban, a második évtől csak lejártam Agárdra, nem laktam ott. Emiatt pedig tudtam továbbra is Dominik apukájával edzeni. Az MTK-ban támadó posztokon szerepeltettek, védekeznem nem nagyon kellett, szóval ami a védőjátékomat illeti, kimaradt két év. Mindent játszottam kék-fehérben, még centert is, csak jobb védőt nem, ezt azért megsínylette a védekezésem. A támadójátékom ugyanakkor ezért is az erősségem, ennyit azért profitáltam abból, hogy előrébb játszottam. Az U19-ben aztán egy évet Zágrábban töltöttem, hétfőtől péntekig a Dinamóval edzettem, de meccset az MTK-ban játszottam. Néhány hétnek indult Horvátország, abból lett egy év egy másik magyar csapattárssal egyetemben.

Forrás: Getty Images

– Hogy viselted? Nemcsak az ingázást, hanem az állandó különedzéseket, a folyamatos küzdelmet, a non-stop futballt?

– Nehezen, Zágrábot különösen. Az egy egészen más közeg, nem tartozik a legjobb élményeim közé, még ha rengeteget profitáltam is belőle.

A horvát fiatalokat merőben más hozzáállás jellemzi. A küzdőszellem egészen más szinten van odakint. Az volt leginkább a baj, hogy amikor hazajöttem a hétvégére meccset játszani, nem tudtam azt a mentalitást átmenetni. Nem is voltam talán egészen érett. Ettől még jó lehetőségnek vélem, nagyon sokat tanultam abból az időszakból, elsősorban azt, hogy mennyire másként gondolkodnak kint a futballistává válásról, hogy mi kell hozzá valójában.

De a munkának én sem voltam híján, sőt. Tinédzserként persze sokszor érzed nyűgnek a sok különedzést, pláne, amikor látod, a haverok moziba mennek helyette, meg bulizni. Ó, hogy mennyit vitáztunk emiatt apuval! Keményen rám pirított, ha azt látta, nincs kedvem, de nagyon hálás vagyok ma már neki azért, hogy olyan keményen fogott, még ha akkor úgy is éreztem, ez sok, én ezt nem akarom, hagyjanak békén. De ha ő nem foglalkozik velem annyit, semeddig sem jutok.

– Mit nem ér az apai szigor és jövőbe látás.

– Az élete nagy részét az én karrierem töltötte ki, az a szándék, hogy eljussak a lehető legmagasabb szintre. Tényleg keményen fogott, nincs ez másképp ma sem. Ma is folyton elégedetlen. Mindig kritikus, mindig jobb teljesítményre ösztönöz. Szinte minden hazai meccsemen kint van, ami a nehezebb időszakokban nagyon sokat segít persze. Ha egy kicsit mélyebben vagyok, ha kevésbé fűlik a fogam a plusz munkához, ő az orromra koppint. De nagy igazság, hogy munka nélkül nem megy. Vannak szupertehetségek, akiknek a kevesebb is elég, a többségnek azonban meg kell döglenie ahhoz, hogy elérjen egy magasabb szintet. Az NB I-hez lehet, a kevesebb is elég lett volna, de nem az volt a célom. 

– Ha a sikerhez vezető utat felosztjuk, mennyit adnál a szorgalomnak, és mennyit a tehetségnek? 

– Nálam hetven harminc az arány a szorgalom javára. 

– Van, akit a posztodon etalonnak tekintesz?

– Kisgyerekként Philipp Lahm volt az, később Dani Alves, a támadó felfogású játéka miatt. Ugyanezen szempontból a maiak közül Trent Alexander-Arnold.

– Elég tudatosan felépített pálya a tiéd. A következő három évre megfogalmaztál magadnak célokat?

– Huszonhárom vagyok, szerintem huszonöt éves koromra válok érett játékossá. Addigra szeretnék a három legerősebb bajnokság valamelyikében futballozni. 

Kiemelt kép: Getty Images