A topligák első farkasa és a három évforduló
Manapság szinte természetesnek tűnik, hogy egy-két elitklub hosszú évekig dominál valamelyik topligában, pedig a Bosman-ügy és a szabad nyugat-európai futballpiac előtt még a hármas bajnoki sorozat is ritkaságszámba ment ezekben az országokban. A nem csak fontos játékosaiban, de még edzőiben is a saját nevelésekre támaszkodó Olympique Lyon volt aztán az első klub, mely öt szezonnál is tovább megőrizte elsőségét egy topligában, az egyesület pedig idén a legendás időszakának három fontos évfordulóját is ünnepli.
null
35 évvel ezelőtt – a csodatévő elnök érkezése
A nyolcvanas években négy különböző klubelnök is megfordult a Lyon élén, mígnem 1987-ben vette át az irányítást a másodosztályban egy jól menő üzletember, Jean-Michel Aulas. A tanárcsalád gyermekeként egy környékbeli kisvárosban született egykori élvonalbeli kézilabdázó informatikai és gazdasági tanulmányokat is folytatott korábban, a klub élére pedig a nemzetközi kupaszereplés elérésének ambíciójával érkezett az „OL Europe” hangzatos projekt belengetésével.
Ennek érdekében olyan, a csapathoz kötődő embereket bízott meg különböző feladatokkal, akik ezekben az időkben még viszonylag fiatalon, új lendülettel és friss dinamikával, alig valamivel játékospályafutásuk befejezése után kaptak lehetőséget vezetői szerepekben a bizonyításra.
A sportigazgató a korábban a legszebb lyoni sikernek számító bronzérmet szerzett csapat támadója, Bernard Lacombe lett (aki aztán 2019-ig volt a klub mellett), a vezetőedző pedig annak a gárdának a hátvédje, a lyoni születésű és ekkor még csak 36 esztendős Raymond Domenech. A bátor új kompániának aztán sikerült rögtön a feljutás, sőt az élvonalban azonnal az UEFA-kupa-szereplést érő egyik hely megszerzése is, még ha aztán a nemzetközi szereplés nem is sikeredett hosszúra. Pedig egyáltalán nem érkeztek nagy sztárok a csapathoz, viszont olyan saját nevelésű játékosok alkották, mint a később a PSG-vel KEK-győztes Bruno N’Gotty vagy a középpályán a két későbbi edző: Bruno Génésio és Rémi Garde.
Bár azóta többször megcsapta a kiesés szele is a csapatot, végül mindig sikerült az élvonalban maradnia. Sőt, egy újabb rendkívül fiatal Aulas-felfedezett edzővel, a játékosként a csapatnál szintén fontos éveket töltő Jean Tiganával a kispadon egy kósza ezüstérem is összejött 1995-ben. Négy szezonra maga Lacombe is leült a kispadra, amikor két újabb bronzérmet nyert a gárda, közben pedig a sportigazgató a nagy ellenlábas Saint-Étienne korábbi játékosa és edzője, Jacques Santini lett, aki 2000-ben aztán átvette a vezetőedzői teendőket. A Pathé filmgyártó cég támogatásával pedig új szintre léphetett gazdaságilag is a klub, és ennek az átalakuló futballrendben még nagyobb jelentősége volt, mint a korábbiakban.
Lacombe, Aulas és Domenech a hősidőkben (fotó: leprogres.fr)
A francia labdarúgást a kilencvenes évek közepén épp megrázta a Marseille bundabotránya és az ezredfordulóra az UEFA-ranglista második helyéről az ötödikre csúszott vissza. Ebben persze az is közrejátszott, hogy a Bosman-ügy után kialakult szabadpiaci versenyben a tehetősebb angol, spanyol, olasz klubok már nagyüzemben halászták el a legígéretesebb légiósokat szerte a világból. A korábbi 3 fős légióskorlátozás helyett pár éven belül már átlagban 18 légióst foglalkoztatott egy Premier League-klub az ezredfordulóra, egy Bundesliga egyesület 12-t, de a Serie A és a spanyol liga klubjai is 11-et.
Az akkor még Division 1-nek hívott francia bajnokságban is 9 külföldi játékos szerepelt már átlagban a csapatokban, egycsapatos dominanciának azonban olyannyira nem volt semmi jele, hogy a Lyon sorozatát megelőző 10 bajnokságot 8 különböző csapat nyerte. 2000-ben az OL még csak négy légióst foglalkoztatott, de a korábban eladott két saját nevelésért, Ludovic Giuly-ért (Monaco) és Florian Maurice-ért (PSG) összesen akkor igencsak jelentősnek számító 14,5 millió eurót zsebeltek be (az átigazolási világrekordot épp a Betis döntötte meg azévben Denílson 31 milliós üzletével).
Ezzel, no meg a Pathé-támogatással már Aulas-ék is markánsabban léphettek fel az átigazolási piacon és érkezett is a Barcelonától 19 millió euró ellenében a korábban a Monacóval már bajnoki és gólkirályi címet nyerő Sonny Anderson, aki rögtön még két gólkirályi címet szerzett Lyonban is. A másodikat ráadásul már olyan játékostársakkal, mint a védelembe érkező ifjú svájci válogatott Patrick Müller és a belga válogatott jobbhátvéd, Eric Deflandre vagy a középpályán a kameruni Marc-Vivien Foé. A klub egykori játékosa, Marcelo Djian játékosmegfigyelői kinevezése révén ekkor alakult ki az erős brazil kapcsolat is, és ekkor tette át a székhelyét Lyoba a védő Cacapa, vagy a két középpályás ikon, Edmílson és Juninho Pernambucano is.
Vagyis kialakult a legyűrhetetlen csapat magja, mely Santinivel először egy ezüstéremig jutott, hogy aztán a következő évben feljusson a csúcsra, nem is akármilyen körülmények között.
20 évvel ezelőtt – az első bajnoki cím
Az ezüstérmes szezon közben ráadásul a csapat eljutott a BL második csoportköréig is, ahol csak rosszabb gólkülönbséggel maradt le a gárda az Arsenal mögött, pedig a későbbi győztes Bayern Münchent is sikerült 3-0-ra kiütni hazai pályán a saját nevelésű Sydney Govou duplájával. A védelem tengelyében is egy saját nevelésű ifjonc, Jérémie Bréchet csillogott, de az akadémia neveltje volt David Linares is, a kaput a rivális Saint-Étienne-től még 1996-ban elcsábított Grégory Coupet őrizte, a szezon végén pedig érkezett még a Nantes középpályása, Eric Carriere és a Strasbourg támadója, Péguy Luyindula is a gárdához.
2001 júliusában az első fordulóban ez a csapat vereséget szenvedett Lens-ban, utána viszont hét meccsen 19 pontot szerzett, többek közt a címvédő Nantes-ot is 4-1-re kiütve. Juninho Pernambucano elkezdte nagyüzemben termelni a szabadrúgásgólokat (összesen 44-et szerzett a csapat színeiben), így a kilencedik forduló után a tabella élére is ugrottak Santini tanítványai szeptember végén. Ezután viszont Sonny Anderson sérülése miatt következett egy kisebb hullámvölgy, amit a Lens kihasznált és jó időre átvette a vezetést. A tavaszi szezonnak már hétpontos hátránnyal vágott neki az OL, de februárban „megszabadultak” a nemzetközi szerepléstől és a hazai kupasorozatoktól is. A brazil csatársztár is elkezdte ontani a gólokat, azévi 14 találatából 11-et már ebben az új naptári évben szerzett a szezon második felében. A legfontosabb talán az utolsó előtti fordulóban a Bordeaux elleni idegenbeli győztes gólja volt, ami azt jelentette, a zárókörben gyakorlatilag bajnoki döntőt játszhat a csapat a már csak egy ponttal vezető Lens ellen.
A Stade Gerland-ban temészetesen telt ház, 40 ezer szurkoló gyűlt össze, de a városban további tömegek követték hatalmas kivetítőkön, hogy Govou és Violeau korai góljaival hamar elhúz a Lyon. Erre egyszer a klubot épp a télen elhagyó lengyel védő, Jacek Bak válaszolt még ugyan, de a második félidőben Pierre Laigle szerencsésen megpattanó lövése végül eldöntötte a találkozót, így nem csak az első fordulóban elszenvedett vereségért vágott vissza az OL, hanem megszerezte története első bajnoki címét is.
10 évvel ezelőtt – az utolsó trófea
A történelmi siker után távozott Laigle, Linares és visszatért Angliába – tragikusan korai haláláig – Foé is, Santini pedig elfogadta a válogatott szövetségi kapitányi pozícióját. Lyonban a karmesteri pálcát egy újabb ifjú edző, Paul Le Guen vette át, aki még három szezonon keresztül gyűjtötte be az aranyérmeket, miközben a csapat nagy része kicserélődött. Olyan játékosok fordultak meg a csapatban, mint Giovane Elber, Michael Essien, Florent Malouda, Éric Abidal vagy az újabb felfedezett brazil, az ikonikus középhátvéddé váló Cris.
Az egyre magabiztosabban begyűjtött bajnoki trófeák mellett Aulas és a már tanácsadói szerepben tevékenykedő Lacombe elvárásai is megnövekedtek, és már nemzetközi sikerekre vágytak. Mivel a BL-ben két negyeddöntő volt a végállomás, a már jelentős tapasztalatokkal rendelkező, a Liverpoollal UEFA-kupát is nyerő Gérard Houllier került a kispadra, de a két bajnoki cím közben megint nem sikerült előrébb lépni a nemzetközi porondon. Ugyanez történt aztán a következő szezonban is, amikor Alain Perrin irányításával a klub összehozta az első hazai duplázását (35 év után nyerte meg végre újra a Francia Kupát a Lyon), a liga gólkirálya pedig egy újabb saját nevelésű szupertehetség, az akkor még csak 20 esztendős Karim Benzema lett. Ebben az utolsó bajnokcsapatban hírmondónak már csak Coupet kapus, Juninho és Govou maradt a nagy sorozatot megkezdő játékosok közül, illetve a közben visszatérő Patrick Müller térdoperációja miatt egyetlen mérkőzésen lépett csak pályára a bajnokságban.
A Bajnokok Ligájának elődöntője aztán két évvel az utolsó bajnoki trófea után, a címvédést hosszú idő után elbukó Claude Puel vezetésével jött. A csoportkörben a Liverpoolt (no és persze a Debrencent), majd a már Cristiano Ronaldót is a soraiban tudó Real Madridot is sikerült elbúcsúztatni Miralem Pjanic, Lisandro Lopez, Bafétimbi Gomis és egy újabb brazil, Michel Bastos vezérletével és végül csak a Bayern München tudott megálljt parancsolni a nagy menetelésnek.
A szintlépést azonban már nem sikerült stabilizálniuk Aulas-éknak, sőt egy újabb kupagyőzelem 2012-ben az utolsónak bizonyult a mai napig, ráadásul azt is haloványabb dicsfény övezi csak. A nyolcaddöntőben a Bordeaux-t hosszabbításban sikerült lebirkóznia a már Rémi Garde által irányított csapatnak, a negyeddöntőben viszont a már a katariak által formálódó Paris Saint-Germaint 3-1-re verték meg a Parc des Princes-ben. Ezután viszont abban a fura kupaszezonban már csak harmadosztályú meglepetéscsapatok maradtak ellenfélnek: előbb a 4-0-val elintézett Gazélec Ajaccio, majd a döntőben az US Quévilly. A fináléban a győztes gólt Lisandro López szerezte, a csapatban viszont a már említett sztárok mellett olyan újabb saját nevelésű játékosok szerepeltek, mint Maxime Gonalons, Clément Grenier, Jérémy Pied vagy Alexandre Lacazette.
A Lyon azóta is bátran támaszkodik a minőségi utánpótlására, a CIES nevű futballkutató intézet kimutatása alapján csak a Real Madridnak és a Barcelonának szerepel több neveltje a topligákban. Viszont az egyre inkább tőkeközpontú európai labdarúgás kihívásaival nem tudja tartani a lépést az egyesület a külföldi befektetőket elutasító koncepciójával. A saját stadion építése így lekötötte a forrásokat éveken keresztül, a BL-szereplés gyakori elmaradása pedig végképp leszakította az egyesület büdzséjét az elittől. Közben a fiatalos lendület helyett Jean-Michel Aulas is inkább vén rókája lett az európai futballvezetőknek, aki gyakran karakán, ám fura kirohanásaival immár jóval kevésbé progresszív színben tűnik fel a futballszurkolók újabb generációi előtt, mint korábban.
Melyik együttes nyeri idén a Bajnokok Ligáját?
Ezt a fogadási lehetőséget a Sportfogadás/Labdarúgás/Magyarország/Bajnokok Ligája/Végső fogadások útvonalon keresztül találhatod meg.