A tradíció és a haladás viszonya – 30 for 30: The Lights of Wrigleyville

A Wrigley Field az MLB történetének egyik megkerülhetetlen alapköve. A chicagói meccshelyszín sokáig elsősorban arról volt ismert a sportág berkein belül, hogy nem lehetett a kapuin belül esti mérkőzéseket rendezni, ugyanis a világítás erre nem volt alkalmas. Ami logisztikai szempontból hátránynak tűnik, az valójában a megítélés szempontjából inkább pozitívum volt: a helyiek imidzset építettek arra, hogy ők azok, akik ragaszkodnak a hagyományokhoz.

Ha belelapozunk a sportág krónikás könyveibe, nem nehéz felismerni a Wrigley Field jelentőségét. A ballparkban először 1914-ben játszottak mérkőzést, miután Zachary Taylor Davis építész terveit elfogadták az akkori tulajdonosok. A chicagói baseballklubot 1915-ban vásárolta fel William Wrigley Jr. rágógumimágnás, a Cubs végül 1926-ban vette birtokba a legendás meccshelyszínt. Természetesen a mai Wrigley Field már nem az, amit annak idején megismertek a szurkolók, az évtizedek során természetesen több felújítás is történt, igaz, ezeket gyakran viták övezték.

A chicagói ballpark számtalan aprósággal vált ismertté a sportág követői körében. Különlegesek az itteni analóg reklámok, a sokáig használt ódon eredményjelző, és önmagában az a tény is, hogy bár azóta más a klub tulajdonosa, az új tulajok ragaszkodtak a hagyományokhoz, ezért nem nevezték át a Cubs otthonát.

Amelynek jól ismert szokása egy ismert dal is: a Take Me Out to the Ball Game a hazai mérkőzések elmaradhatatlan kelléke, a szerzeményt rendre egy-egy Chicagóhoz köthető híresség adja elő. Felsorolni is nehéz az itt megfordult sztárokat, színészek, zenészek, sportolók vállalják a megtisztelő felkérést.

Ahogy azt a korábbi 30 for 30-podcasteknél is kiemeltük, ezekben a műsorokban esettanulmányokról van szó, amely konkrét eseményeken keresztül mutatnak rá általános sportági dilemmákra. Mint említettük, a chicagói ballparkban évtizedeken keresztül nem lehetett esti mérkőzéseket rendezni, s ennek előnyei és hátrányai is voltak. Rick Sutcliffe, a Cubs korábbi játékosa így fogalmazott ezzel kapcsolatban:

„Családos emberként ez nagyon ideális volt. Felkelsz, elviszed a gyerekeket az iskolába, lejátszod a meccset és este már ismét ott vagy a vacsoraasztalnál. Ugyanakkor a fizikai terhelés összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint egy esti találkozón. Számokkal igazolható, hogy sokkal több súlyt veszítettünk egy-egy napfényes meccsen.”

Nem véletlen, hogy a Cubs hosszú évtizedeken keresztül nem is ért el nagy eredményeket. Sokan úgy érezték, hogy a csapat némileg a szerethető vesztes kategóriájába került, ám miután megérkeztek az új tulajdonosok, feltett szándékuk volt, hogy ezen változtassanak. Ezért szerződtették Dallas Green general managert, aki letette a voksát az innováció mellett. Bob Ibach, a Cubs akkori sajtófőnöke a következőket mondta Greenről: „Kétségtelen, hogy erős jelenléte volt. Olyan volt, mint John Wayne. Ha bejött a szobába, mindenki tudta, hogy kire kell figyelni.”

Green éveken keresztül harcolt az esti fényekért, és bár végül nem koronázta teljes siker a küzdelmét, tevékenysége hozzájárult a Cubs modernizációjához. A fő töréspontot egyébként itt is a média jelentette, ugyanis amikor reális esély mutatkozott arra, hogy a chicagói csapat bejuthat a World Seriesbe, felmerült a kérdés, hogy mikor játszanák a hazai meccseiket, hiszen a televíziós csatornák természetesen a főműsoridőt forszírozták. Még az is felmerült, hogy ilyen esetben másik ballparkban kellene játszaniuk, ami értelemszerűen szentségtörésnek tűnt a szurkolók számára. Ezek az események és dilemmák szépen lassan elvezettek ahhoz a felismeréshez, hogy legalább évi néhány alkalommal muszáj engedélyezni az esti mérkőzéseket. Ez végül 1988-ban történt meg.

A 30 for 30 podcastjében az érintetteken kívül szakértők is megszólalnak, általánosságban pedig azért dicsérhető ez a vállalkozás, mert egy látszólag szinte jelenetéktelen vitán keresztül rengeteg érdekes dilemmára rámutatnak az alkotók. A beszélgetést itt lehet meghallgatni.

Kiemelt fotó: wbez.org