„A túl sok pénz kényelmesebbé teszi a játékosokat” – interjú Tiber Krisztiánnal

– Édesapád kétszeres válogatott labdarúgó, és nem túlzás, hogy ikonikus, ismert játékosnak számít Székesfehérváron. Milyen volt Tiber László fiaként felnőni?

– Az már gyerekkoromban eldőlt, hogy a futball tölti majd ki az életem legnagyobb részét. Nem volt kérdés. Imádtam a labdát már egészen pici koromban, négyéves korom óta édesapámmal jártam mérkőzésekre. A futballpálya, a Videoton-legendák, Szabó József, a Disztl testvérek közelében nőttem fel. Az, hogy édesapám komoly, profi labdarúgó karriert futott be, motivált abban, hogy valami hasonlót érjek el. Akkor éreztem nehézséget, amikor már felnőtt játékosként elkezdtek összehasonlítani édesapámmal. De összességében azt mondhatom, hogy motivációt és nem terhet jelentettek nekem az eredményei. (Tiber László 11 évig játszott a Videotonban, 220 mérkőzésen 77 gólt lőtt – a szerk.)

– Székesfehérváron nőttél fel, a most Fehérvár FC néven szereplő klub jogelődjénél kezdted pályafutásodat, mégis, mindössze hét mérkőzés jutott neked a felnőtt csapatban. Miért?

– Hogy pontosan miért, azt a mai napig nem tudom. Sejtéseim vannak. A 1990-es évek elején kezdett divatba jönni az, hogy a klubok innen-onnan igazolnak magyar vagy külföldi játékost. A rossznyelvek szerint nekem akkor a klubhoz hozott Tóth Norbert miatt kellett távoznom. Tehetségnek tartották, engem pedig elküldtek, de rá emiatt abszolút nem neheztelek. Életem első, NB I-es mérkőzésén győztes gólt rúgtam az Újpestnek, utána még hat meccset játszottam, majd többedmagammal együtt elküldtek. Akkor egyszerre éreztem azt, hogy nem ütöm meg az NB I szintjét, miközben azt is gondoltam, hogy igenis képes vagyok arra, hogy az első osztályban futballozzak.

– Ekkor a húszas éveid elején jártál, akár meg is törhetett volna a karriered. Mi segített abban, hogy továbblépj?

– Hittem magamban. Tudtam, mire vagyok képes, hogy mit akarok. Céltudatos, hatalmas akaraterővel, rengeteg alázattal rendelkező játékos voltam. Azt gondolom, ezek a tulajdonságok a mai fiatalokból rettentően hiányoznak. Mert, ha valaki Szoboszlai Dominik szintjére szeretne eljutni, annak nagyon sok munkát kell elvégeznie. Úgy vélem, beletettem azt a sok munkát, ami végül, ha nem is teljesen, de kifizetődött.

Ha napjainkban lennék labdarúgó, képességeim alapján többszörös válogatottnak mondhatnám magam, és egy külföldi klubnál is megállnám a helyem.

– Az első csapat helyett egy ideig a Vidoeoton NB III-ban szereplő fiókcsapatában a Szondi Velencében futballoztál.

– A csapat akkori, azóta már elhunyt csapatvezetőjének, Balogh Misi bácsinak nagyon sokat köszönhetek. A Videotonnál történtek miatt elment a kedvem a focitól, mélypontra kerültem, az is megfordult a fejemben, hogy abbahagyom. Misi bácsi segített, támogatott, hogy ne adjam fel, játsszak. Fél idényt töltöttem a Szondi Velencénél, 14 mérkőzésen 14 gólt lőttem. Ezzel a teljesítménnyel holtversenyben NB III-as gólkirály lettem. Hozzáteszem, nagyon jó csapat jött össze, több olyan játékossal játszottam, akiket velem együtt küldtek el a Videoton első csapatától. Bíztam abban, ha jól teljesítek, akkor esetleg a Videoton vezetése belátja, hogy tévedett, és visszavisz. Sajnos nem így történt. Voltak ugyan megkeresések NB II-es klubokból, de az volt a célom, hogy a Videotonnál futballozzak. Nem jött össze, viszont adódott egy osztrák lehetőség Lukács Laci barátom révén. Ausztriában futballozott, és azt mondta, próbáljam meg az osztrákoknál újraépíteni magam. Tanakodtam egy ideig, aztán úgy döntöttem, megpróbálom. Olyan körülmények közé kerültem, amihez akkoriban nem szokott egy magyar focista. Egy hét után már Portugáliában, az óceán partján találtam magam egy edzőtáborban. De alapvetően hetente egy edzésre és egy mérkőzésre jártam ki a negyedosztályú klubhoz, a többi napon Velencén edzettem.

Tiber László és Tiber Krisztián (Forrás: fehervarfc.hu)

– Hogy jött a képbe a Gázszer FC?

– Ausztriában jól éreztem magam, a játék is jól ment, de közben többször megkeresett a Gázszer Bt. tulajdonosa, Németh László és Májer József szakosztályvezető. Amikor a Gázszer feljutott az NB III-ba, jött az utolsó lehetőség. Azt mondták: vagy most megyek, vagy többet nem hívnak. A sors furcsa fintora, hogy az osztrák klubomnál ekkor nem akarták odaadni az utolsó kéthavi bérem. Ebből komoly balhé lett. Kiderül, mivel megkerestek Magyarországról, én pedig azon gondolkodtam, hogy hazamegyek, az osztrák klubnál úgy gondolták, nem adják oda a pénzem. Ezt követően döntöttem úgy, hogy a Gázszerhez igazolok.

– Egy olyan együtteshez kerültél, amely az 1994–95-ös idényben megnyerte a megyei bajnokságot, 1995–96-ban az NB III Duna-csoportját, egy évre rá pedig feljutott az NB I-be, hiszen az 1996–97-ben az NB II Nyugati csoportjának is az első helyén végzett. „Sok helyen megfordultam karrierem során, de olyan összetartó brigáddal talán sehol sem találkoztam” – mondtad korábban a Gázszerről. Mitől volt ennyire különleges ez a csapat?

– Az érzelmi kötődés sokat számított. A Gázszernél töltött időszakom alatt több zsíros szerződést utasítottam vissza, mert olyan összetartó, baráti társaság alakul ki, amelyet nem akartam elhagyni. Hasonlóan gondolkodtunk, ahogy szokás mondani, egyfelé húztuk a szekeret. Több olyan játékos játszott a csapatban, akik a Videotonnál nevelkedtek, és szintúgy elküldték őket, mint engem. Ezek a játékosok, velem együtt, bizonyítani akartak. Egyszer mondtam az akkori edzőmnek, Hartyáni Gábornak, hogy nagyon szerencsés helyzetben van, mert nincs velünk nagy munkája.

Tudtuk, mit akartunk, értettük egymást. Fegyelmeznie, motiválnia sem kellett minket. Más volt a helyzet, mint manapság, amikor a Fehérvárnál zsoldosok futballoznak. Csak az érdekli őket, hogy megkapják a pénzüket.

– Az NB II-ben, majd rá egy évre az NB I-ben is gólkirály lettél. Előbbi osztályban 18, utóbbiban 20 gólt lőttél. Milyen játékosként írnád le magad?

– Alig vagyok 170 centiméter, ebből adódóan nem mondanám magamat tipikus 9-es játékosnak, akire felívelgetik a labdát, ettől függetlenül elég jó volt az emelkedésem, jól fejeltem. Azt pedig a grundon tanultam meg, hogyan kell fedeznem, megtartanom a labdát. Mivel mindig idősebb fiúk ellen játszottam, szükségem volt rá. A kezdősebességem átlag feletti volt, azzal tudtam igazán kiemelkedni. Emellett volt egy olyan adottságom, amit egyetlenegy képzésen sem tudnak tanítani: az, hogyan kell a kapu elé érkezni. Hogyan kell jó időben, jó helyen lenni. A rúgott góljaim mutatják, véletlenül nem lehet ennyiszer jó helyen az ember.

– Foglalkozol egyéni képzéssel. Ha visszamennél az időben, és a jelenlegi tudásod rendelkezésedre állna, mit fejlesztenél magadon?

– A saját képzéseim, és a magam esetében is azt mondom: a minél magasabb szintű technikai tudás elsajátítására helyezem, helyezném a hangsúlyt. Manapság az utánpótlás legnagyobb problémája, hogy a 6 és 12 éves kor között a gyerekek nem kapják meg a megfelelő technikai alapokat. Fontos, hogy egy játékos a gyengébbik lábát is fejlessze. Amikor nemzetközi mérkőzéseket játszottam, éreztem, hogy az első labdaérintésen és a gyengébbik, a jobb lábamon kellett volna még dolgozni. A nemzetközi futballban sem akkor, sem most nem elég, ha valaki egylábas. A Videotonnál gyerekként jó alapokat kaptam, de jó lett volna, ha valaki akkor rágja a fülem, hogy gyakoroljak a gyengébbik lábammal is.

– Pályafutásod egyik fájó pontja, hogy egyetlenegyszer sem léptél pályára a magyar válogatottban. Egy korábbi nyilatkozatodban említetted, hogy konfliktus volt a Gázszer tulajdonosa és az aktuális szövetségi kapitány, Bicskei Bertalan között. Ebből mit érzékeltél?

– Kétszer részt vettem a válogatott összetartásán, az egymás közötti játék során gólt is lőttem, de a szűk keretbe már nem kerültem be. Nem értettem, mi, miért történik. Később a Gázszer tulajdonosa, Németh László elmondta, sajnálja, ha esetleg miatta nem lettem válogatott. Azt tudni kell, hogy az 1990-es években a klubtulajdonosoknak is volt beleszólásuk abba, ki legyen a szövetségi kapitány. És Németh László nem támogatta, hogy Berci bácsi legyen a szövetségi kapitány. Illetve jelent meg olyan újságcikk, amelyben Németh László azt kérdezte, mit kellene még csinálnia a Tiber Krisztiánnak, hogy végre válogatott legyen.

De Bicskei Bertalantól mindössze annyi választ kaptam, hogy túl alacsony a támadósor, ezért nem vagyok válogatott. Miközben a számok, az eredmények engem igazoltak. Ez egy fájó pont, de akkor kénytelen voltam elfogadni, ami történik.

– Megbékéltél a történtekkel?

– Amennyire tudtam, igen, de nyilván ez mindig is egy szálka marad a szememben.

(Forrás: magyarfutball.hu)

– Ha már fájó pontok. Ahogy a válogatottság, úgy a külföldi szerződés sem jött össze. Ne feledjük, a 1990-es években járunk, amikor még gyerekcipőben járt a menedzserszakma.

– Igen, tényleg gyerekcipőben járt a menedzserszakma. Úgy fogalmaznék, hogy nem menedzserek, hanem menedzserkék voltak. És azt se feledjük, hogy a Bosman-szabály – amely kimondta, hogy a lejárt szerződésű labdarúgók szabadon igazolhatók, maguk választhatják meg, hol folytatják – 1995 decemberében lépett életbe. Szóval kaotikus volt a helyzet: szóba került portugál, török, görög csapat. A török lehetőség tűnt a legkomolyabbnak, már csomagoltam, amikor kiderült, mégsem lesz az ügyletből semmi. Az a személy, aki az átigazolásomat intézte, kiderült, saját zsebre is akart dolgozni, és ezt már nem nézték jó szemmel Törökországban. Több pénzt akart, mint ahogy korábban megállapodtak. Miközben nyilván nem én voltam a török klub egyetlen opciója. Ne feledjük, nem volt internet, az üzenetváltások faxon történtek.

A mai játékosok már szerencsés helyzetben vannak, aki két egyeneset belerúg a labdába, van egy jó fél idénye, már külföldön futballozik. Manapság a futballban, a mai anyagi viszonyok között sokkal könnyebb egy jobb teljesítményt követően külföldre igazolni.

– Mennyit tudtál az átigazolásod körülményeidről, folyamatáról?

– Ha történt valami, akkor arról a vezetőség vagy a menedzser tájékoztatott. Kiszolgáltatott helyzetben voltam. Beleszólásom nem volt. Otthon ültem, vártam a jó szerencsét, és azt, hogy csomagolhassak, mehessek.

– Ha már 1990-es évek. Korábban úgy fogalmaztál, hogy „az osztrák korrektségnek nyoma sincs Magyarországon”. Ezt alapvetően a 90-es évek futballjára értetted, vagy a jelenséget ma is tapasztalod?

– Sopronban fejeztem pályafutásom magyarországi részét, ezt követően 12 évig futballoztam Ausztriában. Abban a 12 évben, soha semmilyen problémám nem adódott, de ez saját tapasztalat. Lehet, ha mást kérdezel, ennek a fordítottját mondja. De összességében azt gondolom, hogy az osztrák futballban korrektebbek a vezetők. Azt sem szabad elfelejteni, nagy a változás a játékosok jogaival kapcsolatban. Most már nem kell félnie egy játékosnak, hogy nem kapja meg a pénzét. Ma már két ügyvéd véd egy labdarúgót. Nincs olyan, hogy a focista nem jut hozzá a pénzéhez. Amikor játszottam, akkor kiszolgáltatott helyzetben voltunk. Ha valaki azt mondta, nem fizet ki, akkor nem volt lehetőség arra, hogy a játékos valahogyan hozzájusson a pénzéhez.

– Miként vélekedsz a játékosok manapság kapott fizetéséről?

– Régebben is jobban kerestek a magyar játékosok az átlagnál, de manapság már sokkal nagyobb a különbség. Nem a különbség zavar, hanem annak mértéke. Azt gondolom, hogy Magyarországon nagyon kevés játékos érdemli meg, hogy havi 8-10 millió forintot keressen. Tisztelet a kivételnek, de a legtöbb esetben nincs valós teljesítmény a megkeresett összeg mögött. Sokat kapnak, gyenge teljesítményért. Ráadásul nem látszik, hogy megszakadnának a pályán a pénzükért. De nem a játékos a hibás, hanem az, aki odaadja neki a többmilliós fizetést. Ha ma játékos lennék, szó nélkül elfogadnám ezt a fizetést. Ha a Fehérvár FC háza táján körülnézek, akkor a tavalyi idényben lézengtek játékosok a pályán, és elsősorban a külföldiekre gondolok. Ők kapták a nagyobb pénzt. Nem foglalkoztak a teljesítményükkel, mert bármi történt, megkapták a fizetésüket. Egy légiósnak azonban kétszer többet kell nyújtania, mint egy magyar játékosnak. Ez a felfogás akkor is így volt, amikor Ausztriában futballoztam. Márpedig ha ezzel a felfogással játszottam volna Ausztriában, elküldtek volna.

(Forrás: fehervarfc.hu)

– Hogy látod, mit okoz a magyar futballba áramló temérdek mennyiségű pénz?

– Kétségtelen, szükség van arra, hogy jobb legyen az infrastruktúra, jobb érzés egy tiszta, normális stadionba kimenni. De azt is látom, hogy a túl sok pénz kényelmesebbé teszi a játékosokat. Betonbiztos szerződéssel rendelkeznek, bármit csinálnak, vagy nem csinálnak, nem tudnak velük mit kezdeni.

De még egyszer mondom, ez nem a játékos hibája, hanem a rendszeré, mert lehetőséget teremt arra, hogy rengeteget keressen.

– És, ami a minőséget illeti?

– A mi generációnk 60-70 százaléka sokkal jobb futballista volt, mint a maiak. A jelenlegi magyar NB I-et nézve nagyon kevés játékos férne be abba a Gázszerbe, amelyben olyan játékosokkal játszottam, mint Dvéri Zsolt, Simek Péter vagy Vincze Gábor.

– Szó esett már arról, hogy az utánpótlás futballban dolgozol, korábban csapatot irányítottál, jelenleg egyéni képzéssel foglalkozol.

– Az egyéni képzést szeretem a legjobban, ebben élem ki magam. Ezzel tudom a legtöbbet adni a gyerekeknek, nem csak profi játékosokkal foglalkozom, jönnek kicsik-nagyok, lányok, fiúk. Mindenkivel foglalkozom, aki szereti a focit, szeret a szabad levegőn lenni és mozogni. Jó látni az örömöt az arcukon, és azt, hogy szeretnek hozzám járni. Örülök a pozitív visszajelzéseknek, annak, hogy tudok nekik segíteni.

Kiemelt fotó: feol.hu