„A válogatott mérkőzéseket még stresszesebben éltem meg, mint a klubtalálkozókat” – interjú László Csabával

– Szívesen ülne most valamelyik padon a világbajnokságon, vagy amondó, kell a fenének az a sok stressz?

– Persze, hogy ott állnék szívem szerint valamelyik kispad előtt. Sportigazgatóként dolgozom Csíkszeredán, és nagyon szeretem ezt a feladatot is, de őszinte leszek, hiányzik a kispad. Kár szépíteni, ez függőség, az edző az adrenalin rabja. A lelátóról nézve ráadásul még idegőrlőbb egy-egy meccs, elvégre hiába fedezel fel hibát, nem nyúlhatsz bele, de ehhez a szerepkörhöz is hozzá lehet szokni, és nagy odaadással végzem ezt a munkát is.

– A nyomást tekintve, hogy mégiscsak egy egész nemzetet képvisel, hogy egy ország általános jókedve múlik a munkáján, a szövetségi kapitányi poszt több feszültséggel jár, mint a klubedzői?

– Bizonyos szempontból igen. Egy, vagy a mai lebonyolítás szerint két meccsed van, szóval nem sorakoznak a mérkőzések, melyek révén egyből tudnál javítani, azt a kettőt, ami adódik, kell tökéletes koncentrációval megvívni. És ha nem jól sül el, sokáig viszed magaddal, rágódsz rajta, klubedzőként nincs idő emészteni magad, mert jönnek az újabb és újabb feladatok. Más szempontból viszont kapitányként sokkal több időd van egy-egy mérkőzésre rákészülni, előkészíteni a munkát, ami viszont igen rövid; három napod van arra, hogy a csapattal dolgozz.

A válogatott mérkőzéseket stresszesebben éltem meg, mint a klubtalálkozókat, éppen azért, mert klubedzőként egymást követik az események, a meccs másnapján újra tréning, átbeszélitek a csapattal a történteket, azután viszont már a következőre készülsz, kapitányként nehezebb felejteni.

– Amúgy is stresszesen élte meg valamennyi edzői feladatát, vagy ha hazament, ki tudott kapcsolni?

– Sosem tudok. Aki azt mondja, ki tud kapcsolni, pláne a meccsek után, hazudik. A meccs még jó ideig benned marad, a vesztes főként. Az még stresszesebb állapot. Régebben ugye nem lehetett egyből visszanézni a mérkőzéseket, ami még inkább frusztrált: hajnalig nem aludtam, csak a hibákon járt az eszem, mert az adrenalin tovább dolgozott. A stressz levezetéséhez mindenkinek ki kell találnia valamit, nekem a futás jelentette a megoldást, és jelenti ma is. Valaki elszív egy doboz cigit, más megiszik egy üveg bort, én elmegyek futni, hogy teljesen lefárasszam magam.

– De ha eltekintünk a meccsnapoktól, hogyan lazított? Hazament, és betett valami zenét? Kézbe fogott egy könyvet, vagy megnézett egy filmet?

– Ebből a szempontból is egyedi eset lehetek, mert kikapcsolódásként is meccset nézek. Vagy a következő ellenfelet, vagy a saját produkciónkat újra, kutatom a módját, hogyan lehetnénk jobbak. Ha olvasok, szaklapot bújok, filmet meg nem tudok végignézni, mert képtelen vagyok folyamatosan koncentrálni rá, elkalandoznak közben a gondolataim, a futball felé, nyilván.

Aki valaha velem dolgozott, tudja, az edzések után az erdőben lehet megtalálni. De nem ám sétálgatva, futva. A természet ad nekem nyugalmat, de aközben is mindig futok. A Fradiban dolgozva vált a szokásommá, és azóta sem térek el tőle.

– A szövetségi kapitányi munka nyilván merőben más, mint a klubedzői, de leginkább miben? Melyek itt, illetve ott a hangsúlyok?

– Klubedzőnek lenni komplexebb feladat, Nagy-Britanniában legalábbis feltétlenül. Nem csak edző vagy, menedzser is egyben, aki találkozik a szponzorokkal, beszélget az ügynökökkel és a játékosokkal, kiszolgálja a médiát. Skóciában sokszor este kilencig bent voltam a klubházban, annyi teendő akadt. Igaz, a szigetországi menedzser nem annyira aktív részvevője az edzéseknek, bár természetesen ott van, figyel, közbelép, ha kell, de a pályaedzőivel a tréning előtt átbeszéli a napi munkát, annak levezénylését pedig többnyire rájuk hagyja. Ez a jellemző, ettől még vannak, akik másképp csinálják. A kontinensen a sportigazgató sok terhet levesz az edző válláról, aki így aktívabban részt vehet a felkészítésben. Én azonban munkamániás vagyok, bármi is a szerepköröm, abban ezer százalékig benne vagyok. Németországban tanultam meg, hogy a játékosok munkaideje is majd nyolcórás, háromig, fél négyig az edzőközpontban vannak, azt az időt viszont hasznosan kell eltölteni. Ezért aztán Magyarországon dolgozva is megköveteltem, hogy bent kell lenni, nem lehet hazamenni délután egykor: a közös ebédeket különböző foglalkozások követték, csoportos beszélgetések, elemzések, egyéni felkészítés. A szövetségi kapitányé más karakterű munka, sok a protokoll- és háttérfeladattal. Fontos pontos munkatervet alkotni arra a három napra, ami a mérkőzést megelőzi, hogy a játékos azt érezze, minden profin elő van készítve. Olyankor minden apró rezzenés számít. Ha valami nem stimmel, ha nem elég tudatosan felépített a munka és a napirend, azt a játékos azonnal észreveszi. Tudnod kell, mit akarsz, az improvizációs képesség is fontos ugyanakkor, mert mindig történik valami váratlan, valaki sérülten érkezik, más rossz hangulatban, s mindenre tudnod kell reagálni. Kapitányként a helyi szokásokhoz, a társadalmi viszonyokhoz is hamar adaptálódni kell, muszáj tisztában lenni a közösség elvárásaival. Dolgozhattam szövetségi kapitányként Afrikában, klubedzőként Ázsiában, más világ, nem működhetsz ugyanúgy, mint Európában. Amúgy pedig a skót szokások is sajátosak, a normákkal tisztában kell lenned, ha nem, hamar repülsz.

Futással vezeti le a feszültséget (Forrás: Maszol)

– Mik volnának azok a normák?

– Egy skót futballista például abban szocializálódott, hogy a szerda szabadnap, ez amolyan íratlan szabály, és elvárja az edzőtől, hogy tartsa. Úgyhogy ehhez alkalmazkodnod kell. A másik, hogy hétfő este biztosan elmegy inni, mert úgy vezeti le a hétvégi feszültséget. Így aztán hiába hajtanád meg kedd délelőtt, használhatatlan. Mindezek ellenére a hétvégén, a meccsnapon sosem fog téged cserbenhagyni, olyan nem fordulhat elő, hogy ne hajtsa ki a belét is a mérkőzésen, hogy ne tegye ki szívét-lelkét a pályára. Cserében elvárja, hogy megadd neki azt a kis szabadságot.

– Ami a két kapitányságot illeti, Ugandában és Litvániában tölthette be a posztot. Az előbbi élén az Afrika-kupa selejtezőjében legyőzte Nigériát, csapata második lett a csoportban, igen tisztességesen helytállva. Értékelték a munkáját?

– Hogyne. Talán az egyedüli kapitány voltam, akit nem küldtek el. Úgy vásárolt ki a szerződésemből a Hearts. Afrikában különösen oda kell figyelni arra, hogy a normáknak megfelelj, én túl is teljesítettem azzal, hogy ott éltem. Az Afrikában munkát vállaló kapitányok szinte csak az összetartásra érkeznek meg, s nekem is ezt ajánlották, én azonban a családommal kiköltöztem, a gyerekeim a helyiekkel jártak egy suliba, még ha nemzetközi iskolába is. De a 80 százalék ott is afrikai gyerek volt, szóval asszimilálódtak. A helyiek csodálkoztak, hogy fogtam magam, és elmentem a fővárostól több, mint 300 kilométerre fekvő Guluba, vagy Dél-Afrikába játékost megnézni. Úgy mozogtam Afrikában, mintha Európában lennék. Nem akartam kiváltságokat, mindig a csapattal együtt szálltam meg, azt érezhették, egy vagyok közülük, és ez is lehetett a sikerem titka, ezért követtek vakon.

– Nigéria legyőzése után egyenesen istenítették?

– Mondhatni. Varázslónak becéztek, megvertük a világbajnoki résztvevő Angolát is. Amikor átvettem a válogatottat, a 181. volt a világranglistán, az irányításommal feljöttünk a 91. helyre. A mai napig keresnek Afrikából, két ajánlatom is volt nemrégiben.

– Ha Ugandába készülnék úgy, hogy fogalmam sincs arról, hova csöppenek, mire hívná fel a figyelmemet? Mit fogok tapasztalni?

– Először is azt, hogy a tavasz, a nyár és az ősz egybefolyik, örök napsütés és bőséges eső fogadja majd, valamint nagyon barátságos emberek. Kampala, a főváros hét hegyre épült gyönyörű település, közepén golfpályával… A természetet imádom, az ugandai őserdők csodálatosak, a természet ajándékai.

– A skót élvonal mégis vonzóbbnak tűnt?

– Nem biztos, hogy mindenki olyan nagyon attraktívnak ítélte volna a Hearts közeledését, elvégre Ugandával a topon voltunk, a hazai, Niger elleni meccsre készülődtünk, és ha nyerünk, kijutunk az Afrika-kupára. A Hearts ezzel szemben az utolsó előttiként zárt a bajnokságban, új csapatot kellett építeni. A tulajdonos Vladimir Romanov ráadásul arról volt híres, hogy háromhavonta edzőt váltott. Mégis, hiányzott a klubfutball, az európai foci, Skócia és a Hearts pedig kihívásnak tűnt. De hasonlóképp feladtam a jót a bizonytalanért, amikor a Fradi edzőjeként az ugandai válogatottat választottam. Akkor is sokan kérdezték, miért? Engem azonban mindig vonzottak a kihívások. És a Hearts az ugandainál is sikeresebb történet lett.

Sokmindent megtapasztalt külföldön (Forrás: Eagle Online)

– Harmadikként zártak, az Európa-ligában indulhattak, az év edzőjének választották Skóciában. Litvániában azonban kevésbé bizonyult sikeresnek, igaz, még mindig sokkal jobb eredményeket produkált, mint az utóbbi két év litván válogatottja. 2021-ben a 13 meccséből egyet, idén kilencből egyet tudott csak megnyerni, eközben 17-szer vereséget szenvedett. Nehéz fába vágta a fejszéjét épp tíz éve…

– Előttem azért még akadtak jó eredményeik, de tény, senkivel sem szereztek annyi pontot vb-selejtezőben, mint velem. 11 pontot gyűjtöttünk a görögökkel, bosnyákokkal, szlovákokkal közös csoportban, annak az erejét jelzi, hogy a bosnyákok és a görögök is kijutottak onnan a világbajnokságra. A két szlovákok elleni döntetlen elég értékesnek bizonyult, büszke vagyok a szereplésünkre. Én mondtam fel végül, mert nem éreztem, hogy jobbak tudnánk lenni.

Elég ambiciózus embernek tartom magam, felmértem, igazán nagy eredményeket a litván válogatott élén nem lehet elérni. Márpedig, ha az ambíciók és a lehetőségek nincsenek összhangban, nem érdemes folytatni. Barátságban váltunk el.

– A fejlődés gátja, hogy Litvániában csak a sokadik sportág a futball?

– A kosárlabda egyértelműen a nemzeti sport, a labdarúgás infrastruktúrája sem volt adott ahhoz, hogy sikeresebbek legyünk. De ez cseppet sem zavarta az embereket, mert mindenkit a kosárlabda érdekelt inkább. Első a kosárlabda, második a kosár, harmadik a kosarazás, és utána jön a foci.

– Magyarország az Eb-selejtezőben egy csoportba került Litvániával. Kötelező lesz oda-vissza legyőzni?

– Ki merem jelenteni, hogy igen. A litván futball ma azt a játékerőt sem képviseli, amit velem. A Nemzetek Ligájában Luxemburggal és Feröerrel szemben egy döntetlenre volt összesen képes. Az pozitív, hogy a Zalgiris bejutott a Konferencia-liga csoportkörébe, de litván játékost nem nagyon találni a csapatban.

– A szövetségi kapitány intézményét már csak a most zajló világbajnokság miatt is igyekeztünk körbejárni. Katarban két hatalmas meglepetés már született, lesz még hasonló szenzáció?

– Argentína és Németország veresége nagyon meglepett. Pozitív meglepetés, hogy az afrikai válogatottak szervezettebbek, mint a múltban. De a két szenzációt Szaúd-Arábia és Japán szolgáltatta. Argentína esetében nem csak a vereség, a játéka is meglepett, a németeknél hibának gondoltam, hogy a nehézkes Süle és Rüdiger egyszerre lehetett a pályán. A japánok kihasználták, hogy nem elég fordulékonyak. Az úgynevezett kicsik amúgy is fejlődnek, egyre kisebb a különbség. A nagy már nem tud 80 százalékot nyújtva nyerni, mindig 100 százalék kell. A franciáknak például sikerült ritmust váltaniuk. Japán az erősségeit csillogtathatta, hogy gyorsak a játékosai, és hogy szereti használni a pálya szélét. Szerintem magukban mosolyogtak, hogy a németek három belső védővel dolgoztak.

– Miben változott amúgy leginkább a futball az elmúlt tíz évben?

– A legnagyobb változást a koronavírus-járvány hozta azzal, hogy bevezették az öt cserét. Amit amúgy a csapatépítés, a taktika szempontjából is pozitívnak tartok, és a nézőknek is jobb így: ha betehetsz több friss embert, növelni tudod a játék dinamikáját. A VAR ugyancsak módosított a futballon: pontosabbak az ítéletek, de a varázst, amit a gólöröm vált ki, valamennyire elvette tőlünk. Szakmai szempontból labdatartásban és a letámadásban érzékelhető a legnagyobb változás. Az a stratégia, hogy legyünk agresszívak, dominánsak a labdával és anélkül is.

Nem csak egy ember támadja már a labdát birtokló játékost, sokszor kettő, feladva a maga mögötti területet, de a pálya így leszűkül. 25-30 méteren játszik az egész csapat. A legmagasabb szinten a kiválasztás is módosult, ma már a belső védőknek éppen a feltolt védekezés miatt rendkívül gyorsnak kell lenniük, nagyon jónak lenni az egy az egy elleni játékban, megnyerni a párharcokat, mert nincs már túlbiztosítás, a védők sokszor egy az egyben futballoznak a csatárok ellen.

– László Csaba is változott?

– Igen. Mai fejjel például kiejtjük a Fradival a Sparta Prahát.

– Az egy soha nem múló fájdalom? Hogy nem jutott be a zöld-fehérekkel a BL csoportkörébe.

– Az. Kevés olyan mérkőzést tartok számon, amelynek minden egyes mozzanatára emlékszem, az a prágai összecsapás viszont ilyen. A szurkolók molinója, az Álmodtam egy világot magamnak, itt állok a kapui előtt felirattal ugyanúgy megvan, mint a meccs összes pillanata. A kezünkben volt a továbbjutás, szerintem nem a Sparta nyerte meg azt a párharcot, mi veszítettük el. Pedig az a csapat, az a közönség nagyon megérdemelte volna a Bajnokok Ligáját. Az UEFA-kupa csoportkörébe így is bejutottunk. De sokat fejlődtem azóta, bár fiatal edzőként azt hittem, mindent tudok a futballról. Dehogy tudtam. A jó pap holtig tanul, tartja a mondás, s ezt magamra nézvést is iránymutatónak gondolom.

Kiemelt fotó: Jochapress