A varázslat pillanata – ami Pavel Dacjuk mögött van

Az eredeti anyag linkje itt érhető el.

„A megfelelő fényben, a megfelelő időben, minden rendkívüli.”

Aaron Rose, amerikai filmrendező, író és képzőművész

Azt mondják, hogy legszebb napszak alkonyatkor kezdődik, de szerintem Szentpéterváron a reggel kilenc óra az igazán varázslatos időszak. A lakásom a Szent Izsák székesegyházra néz, amely 1818-ban épült neoklasszicista stílusban és a város egyik fontos jelképe. Éjszaka a csodálatosan aranyozott kupolája világít a városi sötétségben, de én mégsem ezt kedvelem leginkább.

Minden reggel van egy azonnal elmúló pillanat, amikor a napfény mély ibolyaszínűből pasztellszínű íriszre festi az égboltot. A kupola rézszínűen izzik, még nem lépett ki az éjszakai feszült nyugalomból. A peremén angyalok légiója merevedik, antik nefritkővé oxidálódva, 400 kilogramm aranyat és 16 tonna malachitot őrizve odabent. Van valami ebben a színpalettában – amely bár csak egy pillanatra létezik, mielőtt a reflektorok kialudnának –, ami számomra meghatározza Szentpétervár pompáját. Pislogj egyet pontosan 9 óra 21 perckor és ez az egész máris tovaszáll.

Egy adott pillanat egyedi kifejeződései vagyunk mi, emberek. A körülmények, amelyek összeesküdtek, hogy azzá váljunk, akik vagyunk, finoman, de határozottan egyensúlyoznak a döntéseinkkel – amelyek közül néhányat mi hozunk, de a legtöbbet valójában nem.

Ennek a döntészavaros identitásnak a törékenysége egyszerre bizonytalan és csábító, függetlenül attól, hogy a sors valamilyen mesebeli értelmezését valljuk-e vagy sem.

Mi lehet olyan különleges egy fiatal fiúban a szovjet korszak Jekatyerinburgjában, aki oly elhivatottsággal szorítja ütött-kopott, örökölt hokiütőjét egy szabadtéri jégpályán? És ami még fontosabb, mi lehetett olyan látványos egyedi fejlődéstörténetében – a tényezők, köztük a gazdasági akadályok –, amelyek egy hokizsenit eredményeztek?

Nos, megmondom. Pavel Dacjuk ha máshol, más időpontban született volna, talán soha nem ismerjük meg varázslatának kiteljesedését. Dacjuk az erőforrások és a politika, a hokiprofesszor Anatolij Taraszov és a változó idők terméke. Varázslatai és trükkjei, amelyekkel mágiáját kovácsolta, sem nagyszerűek, sem túlságosan gyakoriak. Ő nem az Instagramról táplálkozó készségfejlesztő edzők vagy a drága VR-szimulátorok teremtése. Dacjuk valójában egy egészen ellentétes hatásegyüttes következménye: szerény, evilági, és ez már önmagában is rendkívüli.

Mark O’Sullivan, Vlagyiszlav Beszpomoscsnov és Clifford Mallett kutatók arra vállalkoztak, hogy Dacjuk életét teljes részletességében vizsgálják meg, ami nem kis feladat volt, már csak a feszes követelmények miatt sem – nem is beszélve a Pavellel folytatott mélyreható beszélgetések elemzéséről.

A „Pavel Datsyuk: Tanulás, fejlődés és a Varázslóvá válás” (Pavel Datsyuk: Learning, Development, and Becoming the „Magic Man”) című könyvben a szerzők igyekeznek feltárni azokat a körülményeket, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy a lexikonban képességeinek jellemzése már melléknévként szerepel: „Datsyukias”.

Az erőforráshiány korlátaitól kezdve, amelyek meghatározták Pavel vonakodását a kapáslövések túlzásba vitt gyakorlásával kapcsolatban, egészen a szabadtéri jégen használt filccipőkig, amelyek megmagyarázhatják ördögi irányváltásait, Vlagyiszlavval és Markkal beszélgettem annak érdekében, hogy többet tudjak meg Magic Man megszületésének körülményeiről.

– Gillian Kemmerer: Mi inspirált a Dacjuk-projekt létrehozásában?

– Mark O’Sullivan: 2019-ben egy torontói jégkorong-konferencián adtam elő a fiatal sportolók készségtanulási folyamataival kapcsolatban, megcáfolva néhány mítoszt. Ott újra kapcsolatba kerültem Todd Woodcrofttal, akit anno Stockholmban ismertem meg, amikor a svéd válogatott segédedzője volt. Elkezdett mesélni nekem Pavel Dacjukról és arról, hogy az egyént körülvevő környezeti hatások hogyan befolyásolják az adott illető képességfejlődését. Néhány információt, amit konkrétan tőle kaptam, be is tudtam építeni a prezentációmba. Ha például a brazilokat vesszük, rengetegen tanulnak meg közülük futballozni különböző felületeken a futsal, a strandfoci és minden más miatt. Bizonyos készségek az egyént körülvevő környezet és kultúra miatt alakulnak ki, beleértve a szamba és a capoeira hatásait is. A mozgás globális mivolta, a különböző készségek megvalósítása szorosan kapcsolódik a kulturális térhez. Tulajdonképpen Todd volt az, aki azt javasolta, hogy vegyük fel a kapcsolatot magával Pavellel. Vlad (Vlagyiszlav Beszpomoscsnov – a szerk.) már készített egy nagyszerű tanulmányt Anatolij Taraszovról (a szovjet jégkorong atyja, aki közel 30 éven át volt az ország legjobb csapatának, a CSZKA Moszkvának az edzője, több periódusban irányította a válogatottat is – a szerk.), amit nagyra értékeltem. Rengeteg kapcsolódási pontot találtunk Taraszov és Pavel történeteiben. Todd révén sikerült felvenni Pavellel a kapcsolatot, és úgy gondoltuk, hogy a legjobb az lenne, ha Pavellel oroszul készítenénk az interjút. Így ekkor Vlad vette át a stafétabotot.

– Gillian Kemmerer: Vlad, ismersz, tudod jól, hogy engem különösen izgat mindig minden téma, amiben Taraszov érintett. Ezért azt javaslom, kezdjük vele. Az ő örökségének vagy filozófiájának milyen elemei játszanak szerepet ebben a történetben?

– Vlagyiszlav Beszpomoscsnov: Taraszov, mint tudjuk, a Szovjetunióban a jégkorong fejlődésének meghatározó alakja volt. Mindenre hatással volt, így arra is, hogy milyen típusú grundjátékokat alakultak ki, és a jégkorong népszerűségének rohamos növekedésére is. Elég gyakori volt, hogy a focisták télen jégkorongoztak, majd a jégkorongozók nyáron futballoztak. Ez a két sportág rendkívül szorosan kapcsolódott egymáshoz. Napjainkban a több sportágra való felkészítés tendenciája eléggé elterjedt, mivel a különböző szövetségek támogatják a gyerekek több sportágban való részvételének szükségességét már korai életkorban. Persze bizonyos társadalmi korlátok miatt egyre nehezebb két sportágat kombinálni felnőttként. De feltűnt, hogy Taraszov milyen módszeresen használta fel a különböző sportágak előnyeit a jégkorong tanítása, illetve a játékosok fizikai tulajdonságainak fejlesztése érdekében, természetesen más sportágak tanulmányozásával. Pavel többször fogalmazott úgy, hogy a jégkorong törvényszerűségeit más sportágakon keresztül is meg lehet tanulni, méghozzá a játékosok közötti távolságok megértésén keresztül.

– Mark O’Sullivan: Taraszovot nagyon érdekelte a mozgáskultúra. Nála az emberi mozgás megértése szinte művészetnek számított. Ugyanígy nagy érdeklődést mutatott a futballisták vagy akár a kosárlabdázók dinamikus mozgása iránt, egyéni és csapatszinten is. Azt hiszem, ezt akarta hasznosítani a jégkorongban, mert ha jól tudom, akkoriban ez egy nagyon lineáris jellegű játék volt. Taraszov ezt a formát törte meg azzal, hogy más és különböző ötleteket használt fel.

Ez azért érdekes, mert az ötvenes években volt a nagyszerű magyar labdarúgó-válogatott, amely szerintem nagyon hasonlóan játszott, mint Taraszov szovjet hokicsapata. Változatos, szövevényes egyéni és csapatmozgás, dinamikus pozícióváltások, egy nagyon dinamikus rendszer. Mindenki ismeri a sztorit, a magyarok megverték Angliát a Wembley-ben az ötvenes évek elején, és az angolokat pontosan ez a mozgásvilág babonázta meg. Magyarország akkoriban a keleti blokk országa volt, ezért az én számomra is elgondolkodtató, hogy lehetett-e valamilyen kapcsolat a két együttes között.

– Vlagyiszlav Beszpomoscsnov: És ne felejtsük el, hogy Taraszov eredetileg futballedző volt, aki úgymond átállt a hokira, amikor jöttek a parancsok. Taraszovot nemcsak az egyén jellegzetességei érdekelték, hogy egy-egy játékos hogyan mozog különböző szituációban, hanem a csapatdinamika is, és az, hogy más sportágakból hogyan lehet taktikai megoldásokat a jégkorongba behozni.

– Gillian Kemmerer: Beszéljünk egy kicsit a Pavel által űzött egyéb sportágakról, amelyek közül néhány a jégkorong és a labdarúgás különböző felületeken játszott változatának tűnt.

– Vlagyiszlav Beszpomoscsnov: Oroszországban télen, ahogy Pavel mondta, kimentél a hokipályára, és sokszor előfordult, hogy hó volt a jég tetején. Ott lehetett ezért focizni, és minden ütközés megváltoztathatta a labda pattogását, vagy azt, ahogyan futnod kellett. Ha megtisztítottad a pályát, akkor kezdődhetett a jégkorong. Ugyanabban a környezetben voltál, de más felszíni korlátok és más eszközök voltak, amelyekkel összhangba kellett kerülnöd. A cél azonban ugyanaz volt, átjátszani az ellenfelet és gólt szerezni.

– Mark O’Sullivan: A gyerekek télen hokiztak, nyáron fociztak, de saját játékokat is kitaláltak. Ahogy Pavel mondta, ők csak gyerekek voltak, akik játszottak, akárcsak a brazilok a gingával, ami a capoeirában és a szambában is előforduló ringató mozgás.

– Gillian Kemmerer: Miért pont a gingát hozta fel példaként?

– Mark O’Sullivan: Ezt mondta az interjúban, valóban érdekes.

– Vlagyiszlav Beszpomoscsnov: Elmondásaiban kiemelten beszélt egy különleges játékról, amely elég sokat elárul róla, mint emberről és mint játékosról egyaránt:

„Amit szerettem, és amit a mai napig szeretek, az az, amikor nem koronggal, hanem a gumilabdával jégkorongozunk filccipőben. Ez nagyon segít az egyensúlyérzék fejlesztésében, mivel az egész mutatvány nagyon csúszós. Emellett fejlődik a távolságérzéked, és megtanulod, hogyan kell olvasni a játék menetét. Cseles mozdulatokat teszel, az ellenfél pedig nem tud megállítani. Még védekezés közben is olvasnod kell az ellenfél cselekedeteit, és meg kell jósolnod a következő lépését.”

Ez a kifejezésmód remekül megmutatja, hogy mennyire részletesen elemzi önmaga viselkedését, amikor az ellenféllel foglalkozik. Folyamatosan azt nézi, hogy milyen gyengeségei lehetnek az ellenfélnek, és milyen dolgokat tud kihasználni önmaga támadójátékával. Ha például a YouTube-on megnézzük, számos jelenetet találunk a rá jellemző irányváltásokról – ez pont egy olyan képesség, ami talán ebből a játékból alakulhatott ki.

– Mark O’Sullivan: Nem hiszem, hogy ezeket a játékok kifejezetten azért jöttek volna létre, hogy jobb jégkorongozókat neveljenek. Szerintem csak azért csinálták a gyerekek, mert jól akarták érezni magukat, és volt a játékoknak értelme és értéke. A mai társadalomban, amikor gyerekekről beszélünk, sokszor az elhízásról van szó, és arról, hogy a többet kellene mozogniuk. De a gyerekek nem azért mozognak, hogy egészségesebbek legyenek, hanem azért, mert van értelme és értéke a testmozgásuknak. Egy gyerek azért mászik fára, hogy messzebbre lásson, hogy magasabbra másszon, mint a barátja. Vagy azért, hogy ellopjon egy almát, de nem azért, hogy javítsa a koordinációját. Az, hogy közben javul a koordinációja, csak véletlenszerű eredmény. Amikor Kanadában voltam, rákerestem Dacjukra, és ott voltak ezek a találatok: Tanulj meg úgy játszani, mint Pavel! Egyedülálló egyéni edzés, szakértő edzővel x dollárért. Ezek a kezdeményezések teljesen félreértelmezik a lényeget. Inspirálódhatsz az ő képességei által, és megpróbálhatod tükrözni őket, de soha nem fogsz úgy játszani, mint Pavel, mert az ő képességei egy nagyon szokatlan és összetett környezeti kényszeregyüttesből emelkedtek ki.

– Gillian Kemmerer: A tanulmány egyik lenyűgöző része számomra az volt, hogy az erőforráshiány hogyan befolyásolta az általa kifejlesztett készségeket. És ez esetében nem hiányosságot, hanem erősséget jelentett. Beszélnétek egy kicsit arról, hogy a botok hiánya hogyan ösztönözte Pavelt arra, hogy a csuklóból lőjön a hagyományosabb lövésfajták helyett?

– Vlagyiszlav Beszpomoscsnov: Lefogadom, hogy Pavel tud kapásból is lőni (slapshot), de akkoriban nem akarta veszélynek kitenni az ütőjét. Amikor végre van egy ütőd, és nem tudod, mikor kapsz egy másikat – és valószínűleg ez az ütő kétszer akkora, mint te –, akkor hirtelen ki kell találnod, hogyan kell vele közlekedni, mert ez az egyetlen segédeszközöd, több nincs. Bizonyára ki kell lépned a komfortzónádból, hogy egyedi megoldást találj. Most már lehet hajlítani az ütőt, és kialakíthatsz egy egyedi lövőtechnikát is, de ha gyerekként olyan ütőd van, amit nem tudsz hajlítani, akkor más módot kell találnod arra, hogy a korongot hatékonyan eljuttasd a hálóig.

– Mark O’Sullivan: Ez azt jelenti, hogy az egész teste, az egész rendszere teljesen más. Valahol kialakult ez az unortodox technika, mert a korong birtoklásakor is egészen másképp használja és orientálja a testét, teljesen másképp, mint a többi játékos. Csak hogy most elkalandozzak, Ringo Starrnak, a Beatles dobosának volt egy jellegzetes backbeat stílusa, mert minden ütem második üteménél volt egy kis késleltetés. Ez volt a védjegye, és zenekarok millióit inspirálta arra, hogy így játsszanak. Az összes világhírű dobos megpróbálta lemásolni a stílusát, de nem tudták pontosan eltalálni. Aztán az 1990-es években szerepelt az Elvis Costello Show-ban, és a dobolási stílusáról kérdezték. Azt mondta: „Balkezes dobos vagyok, aki jobbkezes dobfelszerelésen tanult meg játszani, és erről soha senki nem szólt nekem.” Szóval valójában csak leejti a vállát. Minden második ütemnél a vállával játszik, ami késleltetést eredményez, és így a dobpergései a hagyományostól eltérőek, de erről ő nem tudott. Pavel képességei bizonyos korlátok között alakultak ki. Nagyon érdekes, hogy ennyire tudatában volt ennek az egész korlátoltságnak, ő csak védte az ütőját, nehogy eltörjen. Todd azt mondta nekem, hogy Pavel használta a legkevesebb ütőt az NHL-ben…

– Gillian Kemmerer: Melyek voltak a legérdekesebb meglátások a Pavellel folytatott beszélgetésből?

– Vlagyiszlav Beszpomoscsnov: Az egyik megjegyzés, ami számomra kiemelkedett, hogy szándékosan hozta magát hátrányos helyzetbe, „érdekesebb úgy játszani, ha a győzelemnek ára van” mondta. Ennek lehet egy morális szempontú érvelési oldala is. Ha tudom, hogy egy kicsit jobb vagyok a többieknél, miért játszanék egy erősebb csapatban, amikor a gyengébb csapatnak szüksége van a segítségemre? Erről eszembe jut egy beszámoló, amikor a legendás szovjet hokis, Valerij Harlamov (kétszeres olimpiai és nyolcszoros világbajnok balszélső, 33 évesen autóbalesetben halt meg – a szerk.) egy sérülés után nem tudott egyből visszatérni a CSZKA Moszkva első csapatához. Taraszov az utánpótlásba küldte vissza, hogy visszanyerje formáját. Harlamov vette a lapot: egy az öt ellen kezdett játszani. Bizonyos mértékig ez emlékeztetett engem arra, ahogy Pavel és egy barátja kettő a 15 ellen játszott rendszeresen, ha éppen az volt a játékszabály…

– Mark O’Sullivan: Pavel úgy vélte, hogy manapság kevés érdeklődés mutatkozik a sportolók holisztikus fejlesztése iránt. Az irányító testületek mostanában sokat beszélnek a játékosközpontú, holisztikusabb megközelítésről. De én ezt úgy látom, hogy ez egy más színű csengő és füttyszó ugyanarra a dologra, amit mindig is csináltunk.

 

Ha holisztikus megközelítést akarunk, akkor meg kell értenünk azt a társadalmi-kulturális kontextust is, amelybe a sportoló beágyazódik. Ez nagyon, nagyon fontos. Azt hiszem, Pavel gondolatmenete a manapság zajló elszigetelt, egy az egyben történő technikai képzésekre irányult. Nagyon kevéssé ismerik fel a fiatal játékosok társadalmi-kulturális környezetét. Minden edzésre érkező gyereknek megvan az addig a pillanatig szerzett tapasztalatainak és lehetőségeinek az életrajza. Remélem, hogy ez az írás ezt is megvilágítja. Ahelyett, hogy megtanulnál úgy játszani, mint Pavel, talán előbb tanulj egy kicsit Pavelről, és értsd meg a saját egyedi kontextusodat.

– Gillian Kemmerer: Miért fontosak az ilyen kvalitatív kutatások a készségfejlesztésről szóló beszélgetésekben?

– Mark O’Sullivan: A készségfejlesztés tudománya nem csak olyasvalami, amit szervezett képzés és gyakorlás során tanulhatsz meg. Van egy minden részletre kiterjedő, mindent magába foglaló kontextus, amely befolyásolja, hogyan mozgunk. Nézzük a legalapvetőbb példát: ha Stockholmban a metróból felfelé jövet egy mozgólépcsőn állunk, mindenki a jobb oldalon áll. Ha Londonban vagy, mindenki a bal oldalon áll. A kontextus befolyásolja az emberek viselkedését és mozgását. Úgy gondolom, hogy ez az írás rávilágít annak fontosságára, hogy a készségeket részben a társadalmi-kulturális közeg alakíthatja és formálhatja.

– Vlagyiszlav Beszpomoscsnov: És ehhez hozzátartozik az is, hogy bármely ország különböző régióiban a játékosok másképp látják a játékot. Például: léteznek különböző pozitív értelemben vett előítéletek azzal kapcsolatban, hogy a finn játékosok miben különböznek északi játékostársaiktól, és ugyanez vonatkozik Oroszországra is. Ahhoz, hogy hatékony edző, tanár, vagy pedagógus legyél, ismerned és értened kell ezeket a dolgokat, hogy fejleszteni tudd a sport ökoszisztémáját. A klubnak vagy a szövetségnek figyelembe kell vennie, hogy mi történik körülöttünk abban a környezetben, ahol élünk.

– Mark O’Sullivan: Bárkinek, aki fiatal sportolókkal dolgozik, meg kell értenie, hogy ők komplex adaptív rendszerek, ami azt jelenti, hogy eredendően fantasztikus tanulási és alkalmazkodási képességgel rendelkeznek. Sajnos az uralkodó megközelítés sok éven át az volt, hogy az embereket mechanikus rendszerekként kezeljük, ahol az alkatrészeket vagy a technikát apró darabokra bontjuk, és ha mindent összerakunk, akkor tökéletesen fog működni. Ez a gépek esetében rendben van, de az emberek nem igazán így működnek. Nem lehet az embereket különálló részekre redukálni, és újra összerakni őket. Remélem, a tanulmányban kiemeljük, hogy a gyerekek hogyan tanulnak meg alkalmazkodni a különböző korlátokhoz, különböző helyzetekhez. Manapság a sok gyerekekkel végzett képzés a professzionalizmus illúzióját kelti, úgy tűnik, mintha a hibákat is csökkentené, holott valójában, ahogy Pavel is utal rá, a hibák értéke már eleve túl nagy volt.

– Vlagyiszlav Beszpomoscsnov: Amikor Pavel visszautal az edzőire és arra, hogy hogyan bántak a hibákkal, egy gyönyörű idézetet mondott:

„Ők több lehetőséget adtak nekünk, hogy saját döntéseket hozzunk és a saját stílusunk szerint játsszunk. Nem törtek meg, nem mondták meg, hogy pontosan mit kell tenned, teret adtak a játékban a rögtönzésre. Természetesen irányítottak és segítettek minket bizonyos pillanatokban, de mindezt úgy tették, hogy közben nem rontották el a fejedben lévő játékról alkotott képeket. Segítettek a játékosoknak, hogy fejlődjenek anélkül, hogy megtörték volna a látásukat.”

– Gillian Kemmerer: Az utolsó kérdésem az, hogy ez a tanulmány megnyitotta-e további kutatások útját önök előtt?

– Vlagyiszlav Beszpomoscsnov: Mindkét kutatási területünk erősen rezonál egymással. Jelenleg a Szovjetuniót vizsgáljuk, és azt, hogy mit csináltak jól ott és akkor, hiszen az eredményeik kiemelkedők. Épp most olvastam egy könyvet Alekszej Misintől, aki egy legendás műkorcsolyaedző volt, aki azt mondta, hogy a szovjet sportcsapatok sokkal nagyobb támogatást kaptak a kormánytól és a körülvevő közegtől is. Egy edző, ha akarta, elvihette a sportolóit a Bolsoj Színház legjobb koreográfusaihoz, vagy az állami űrprogram laboratóriumában tesztelhette a sportolóinak fordulási és pörgési képességeit. Elképzelhető, hogy Markkal, a nyelvi korlátokat leküzdve, további kincseket találunk ebben a témában.

– Mark O’Sullivan: Nagyon érdekel az értelem és az érték gondolata, különösen a gyerekek szempontjából. Olyan környezetet kell teremtenünk, amely lehetővé teszi számukra, hogy velünk együtt tanuljanak, és több teret kell adnunk ennek a felfogásnak az értékteremtés szempontjából. Ha új házakat vagy lakóházakat építünk, törvénybe kellene foglalni, hogy kifejezetten a gyerekek számára építsünk valamit a környéken, amivel a saját idejükben, egymással vagy éppen egyedül is, amikor úgy döntenek, kapcsolatba léphetnek. Sajnos manapság nem gondolunk ilyesmire, nem is lépjük meg ezeket a lépéseket, és ez visszautal Pavelre. Ha csak az interjúra gondolok – az az értelem és az az érték, amit a szerényen kialakított körülményekben és a saját közösségük önszerveződéseiben találtak… Szerintem ez olyasmi, amit elfelejtettünk ebben a neoliberalista, hiperstrukturált ifjúsági sportkörnyezetben. Jó lenne elmozdulni ebből az irányból.

Vlagyiszlav Beszpomoscsnov a Finn Sportintézet oktatási és fejlesztési koordinátora, a Haaga-Helia University of Applied Sciences oktatója. Emellett a Queenslandi Egyetem doktorjelöltje.

Mark O’Sullivan az AIK ifjúsági labdarúgócsapatánál a játékosok képzésére és fejlesztésére összpontosító szakember, valamint a Sheffield Hallam University PhD-kutatója.

A tanulmány, amelyre gyakran hivatkoztak, és amely írás adta ennek az interjúnak az apropóját: Pavel Datsyuk: Case Studies in Sport and Exercise Psychology, 2021, 5, 173-183© 2021 Human Kinetics, Inc.

[su_note note_color="#2e8b57"]

Pavel Dacjuk számokban

Születési idő, hely: 1978. július 20., Szverdlovszk (a mai Jekatyerinburg).

Magasság, testsúly: 180 centiméter, 90 kilogramm.

Klubjai: Avtomobiliszt Jekatyerinburg, Dinamo Jekatyerinburg, AK Barsz Kazany (1999–2001), Detroit Red Wings (2001–2004), Dinamo Moszkva (2004–2005), Detroit Red Wings (2005–2016), CSZKA Moszkva (2012–2013), SZKA Szankt-Petyerburg (2016–2019), Avtomobiliszt Jekatyerinburg (2019–2021).

Olimpiai aranyérmes (2018), bronzérmes (2002); világbajnok (2012), vb-ezüstérmes (2010), vb-bronzérmes (2005, 2016); Stanley-kupa-győztes (2002, 2008). 2017-ben az NHL a liga történetének 100 legjobb játékosa közé választotta. Az NHL alapszakaszában 953 mérkőzésen 918 pontot (314 gól, 604 gólpassz), a KHL-ben 260 találkozón 204 pontot (144, 204) szerzett.

[/su_note]