A vb most nem a fő attrakció, hanem „csak” az év egyik fénypontja volt – jegyzet

Ez pedig az egyszerű néző szempontja, ami nyilvánvalóan összefüggésben áll a korábban említett jelenségekkel, azok közül is főként a téli rendezéssel. A labdarúgó-világbajnokság ugyanis ebben az évben – legalábbis számomra – nem tudott annyira szent, már-már szakrális esemény lenni, mint az elmúlt tornák alkalmával.

Én ugyanis az a típus voltam, aki képes volt egy-egy olimpia vagy világbajnokság erejéig az egész szociális életét, minden más elfoglaltságát az eseményhez igazítani. Már hónapokkal a torna előtt tisztában voltam a menetrenddel, pontosan tudtam, hogy melyek lesznek azok a napok, amikor muszáj a tévé előtt lennem. Olyan nem fordulhatott elő, hogy egy fontos olimpiai döntőt vagy a foci-vb kiemelt mérkőzését ne lássam. Napjaimat a meccsek ritmusa, azok eredménye határozta meg, minden ezekhez képest nyerte vagy veszítette el jelentőségét.

A katari világbajnokság alkalmával viszont a sorrend fordított volt: éltem tovább a mindennapjaimat a megszokott mederben, emellett pedig mintegy mellékesen követtem a tornát. És bár szeretem magam olyan embernek gondolni, akinek a viszonyulását meghatározza az esemény kontextusa, emögött semmilyen magasztos okot nem tudtam felfedezni. Egyszerűen arról van szó, hogy a szeretett világbajnokságomat elmozdították a helyéről, így pedig be kellett érnie ugyanazzal a pozícióval, mint a többi munkának vagy az egyéb elfoglaltságoknak.

Azt is tudom persze, hogy az én helyzetem több szempontból sem általános. Egyrészt koromból adódóan a korábbi világbajnokságok alkalmával még jóval kisebb felelősség nyomta a vállamat (egyszerűbben fogalmazva: iskolába jártam), így könnyebben tudtam három hétre „kiiratkozni” a társadalomból. Viszont azért is merem megosztani ezeket a gondolatokat, mert több olyan emberrel is beszélgettem az elmúlt egy hónapban, akik más előtörténettel rendelkeznek, mégis hasonló tapasztalatokról számoltak be.

Ha eggyel hátrébb lépünk és megpróbáljuk tartalommal feltölteni a korábban emlegetett frázist (a futball, mint vallási élmény) kicsit talán közelebb kerülhetünk az ellentmondás feloldásához. A rítusokról ugyanis tudjuk, hogy kiemelten fontos szerepet játszik bennük az ismétlődés, az állandóság: ugyanazok a mozdulatok, ugyanazon a helyen, egyazon időben. És ha a helyet még egyfajta absztrakcióként tudjuk is a mindenkori vb-helyszínként értelmezni (bár azért nyilván e tekintetben sem teljes a kép), az idő vonatkozásában nem tudjuk becsapni magunkat.

képaláírás

A nyár sokak, sokunk számára némileg könnyedebb időszak, az egész környezet – legalábbis ideiglenesen – pihenésre sarkallja az embert, az időjárás pedig alkalmas arra, hogy valódi közösségi élményt varázsoljon a meccsnézésből; a vendéglátóhelyek teraszai megtelnek, a nagyobb városok köztereit kivetítők lepik el, az utcán sétálva is érződik az aktuális esemény hangulata. A tél viszont nem ilyen, az a legtöbbek számára a befelé fordulásról szól, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a találkozók többsége közel sem nézőbarát időpontban kezdődött. A meccsnézés így sokszor egyfajta háttértévézéssé vált, amit esetleg szűk baráti, családi körben lehetetett valamilyen módon közösségivé tenni.

Nem volt ez másként nálam sem, végül azonban ismét rá kellett jönnöm, hogy a rajongó bizony menthetetlen típus. A torna utolsó előtti hétvégéjét, a negyeddöntők időszakát (részben legalábbis) külföldön töltöttem, így tulajdonképpen ürügyem is lett volna arra, hogy ne nézzem a meccseket. Végül mégis úgy időzítettem a programokat, hogy ha egy olyan szobában is, amiben jóformán a tévén és néhány széken kívül más nem is volt, de meg tudjam nézni legalább az esti holland–argentin és angol–francia mérkőzéseket. És bizony – a környezetemben épp pihenni próbálók nagy örömére – annak rendje és módja szerint kerültem eksztázisba a hollandok utolsó pillanatban szerzett egyenlítő góljánál, illetve voltam nagyon csalódott Harry Kane kihagyott büntetőjénél.

Végül aztán a döntő hétvégéje sem múlt el eseménytelenül, hiszen egy egyetemi vizsgára kellett készülnöm, így az eredeti terv az volt, hogy a döntőt csak a tanulás háttértevékenységeként fogom nézni. Hogy valójában mennyit néztem a televíziót, és mennyit a jegyzeteimet, azt fedje balladai félhomály, de az biztos, hogy a két csapat nem könnyítette meg a dolgomat.

Ha egy teljes hónapra tehát nem is, de ez a fránya vb néhány napra megint el tudta érni, hogy ne tudjak másra figyelni. Tél ide, tél oda.