A védelem és a csapategység hozta meg a történelmi finn hokiaranyat

Először 1998-ban a naganói játékokon lehettek ott a világ legerősebb bajnokságának képviselői, azonban négy éve Phjongcshangban megszakadt ez a jó sorozat. Akkor bebizonyosodott, hogy ez elsősorban az orosz válogatottnak kedvez, mivel a nemzeti együttesek így többnyire az orosz bázisú KHL-ben szereplő hokisokra építettek. Viszont a német ezüstérem arra is rávilágított, hogy a sportágban kisebbnek számító nemzetek is eredményesek lehetnek. Mivel az NHL-esek körében nagy felháborodást váltott ki, hogy egyezség híján 2018-ban lemaradtak az olimpiáról, így a 2020 nyarán elfogadott új keretszerződésben (CBA) rögzítették, hogy a liga szünetet tart az olimpia idejére, viszont az akkor már tomboló világjárvány árnyékában az NHL ezt úgy vállalta, ha január 10-ig csak kezelhető mennyiségű mérkőzés marad el az alapszakaszban a koronavírus miatt.

Az NHL vezetői már karácsony előtt lemondták az olimpiai szereplést

A delta és az omikron variáns azonban decemberben letarolta a ligát, végül több mint 100 meccset kellett elhalasztani, így a liga vezetői a január 10-i határidőt sem várták meg, már karácsony előtt lemondták az olimpiai szereplést. Innentől a toronymagas favorit Kanada, de a szintén esélyesek között emlegetett Egyesült Államok már korántsem tűnt éremvárományosnak. A címvédő orosz csapat viszont így nemcsak egy esélyes volt a többi között, hanem a legnagyobb favorit, illetve a többi európai gárda – köztük a finn – óriási lehetőséget kapott az élettől a kiugró eredményre.

Félreértés ne essék, egészen kiváló finn játékosok hokiznak az NHL-ben, elég csak Patrik Laine, Mikko Koskinen, Mikko Rantanen, Aleksander Barkov nevét említeni, de a riválisok kerete mélyebb lett volna.

Már a kerethirdetésnél az látszott, hogy a védők és a kapusok kiválasztására helyezték a hangsúlyt nyelvrokonainknál, a csatársorba pedig „jó iparosok, munkások” kerültek, így viszont az első és a negyedik sor között nem volt óriási különbség. Persze ehhez kellett néhány húzóember: a második hármas vezére a csapatkapitány Valtteri Filppula volt, aki nemcsak Stanley-kupát nyert, hanem több mint 1000 NHL-es meccsével a finnek legtapasztaltabb hokisa volt, a harmadik támadó trióban pedig ott volt a maga közel 500 NHL-mérkőzésével Leo Komarov, aki csak a fizetési plafon miatt vált létszámfelettivé a New York Islandersnél az idény kezdetén.

Minden idők leggólszegényebb olimpiája volt a pekingi

Összességében arra lehetett következtetni, hogy elsősorban a csapategység lesz a hangsúlyos a finn válogatottnál, amelyben így olyan harmincas éveik elején járó játékosok is szerephez jutottak, akik pályafutásuk első világversenyére készültek. Az északiak számítása maximálisan bejött, ugyanis minden idők leggólszegényebb olimpiájának bizonyult a pekingi, kiváltképpen a végcsatározásokat tekintve, a negyeddöntőtől számítva nyolc mérkőzésen mindössze 27 találat született. Ez önmagában szoros meccseket feltételez, amelyeken ilyenkor a védekezés és a kapusteljesítmény a döntő faktor, ebben pedig éppen a finnek voltak a legerősebbek.

De ne szaladjunk ennyire előre, a csoportkörnek alapvetően nem volt túl nagy jelentősége tekintve, hogy a három négyesből egyetlen csapat sem esett ki, viszont az első és a legjobb második hely automatikus negyeddöntőt ért, míg a többieknek játszaniuk kellett a nyolc közé kerülésért.

A kezdés annak ellenére könnyűre sikerült, hogy a későbbi bronzérmes Szlovákia volt az ellenfél és alig több mint öt perc után vezetett is. Viszont már ekkor látszott, hogy a Markus Granlund, Sakari Manninen, Teemu Hartikainen alkotta első sor kiváló összhangban van egymással. Persze ezen nincs mit csodálkozni, a három játékos csapattárs a KHL-ben szereplő Szalavat Julajev Ufában. A mesterhármast elérő Manninen vezérletével végül 6-2-re fordítottak a finnek. A lettek elleni 3-1-es siker papírformának tekinthető, így az ősi rivális svédekkel találkoztak a csoportelsőségért.

Minden nagy menetelésben kell egy sorsfordító meccs, amely felvértezi a játékosokat a verhetetlenség eszményével. Ez pedig a csoport rangadója volt. A svédek a második harmadban ugyan elhúztak 3-0-ra, de a finnek nem törtek össze, és a záró játékrészben a korai szépítést követően az utolsó öt percben két gólt szerezve egyenlítettek. Az első sorból ugyan Granlund megsérült, de ki más ütötte volna az egyenlítő találatot, mint a helyére beugró Iiro Pakarinen, aki már másodszor volt eredményes az északi derbin. A hosszabbításban a lélektani fölényt kihasználva a győzelmet is megszerezte a finn csapat, amelyről ekkor látszott először, hogy bárkit képes bedarálni 60 perc alatt. A három kapott gól kapcsán érdemes megjegyezni, hogy ez volt az egyetlen összecsapás, amelyen nem Harri Säteri (a képen) állt a ketrec előtt. A Florida Panthers színeiben néhány éve kilencszer az NHL-ben is lehetőséghez jutó hálóőr Pekingben egészen parádésan, 96,21 százalékos hatékonysággal védett, öt meccsen mindössze ötször kapitulált, de ekkor pihenőt kapott.

A negyeddöntőben azonban már ismét a Szibir Novoszibirszk kapusa vezette a finn csapatot, amelynek semmiféle gondot nem okozott Svájc legyőzése (5-1). Az elődöntőben következett a Szlovákia elleni visszavágó, amelynek hőse egyrészt a mind a 28 lövést hárító Säteri, másrészt az első harmadban győztes gólt szerző Manninen lett. A hajrában egy üres kapus gól zárta le a fináléba jutás kérdését.

Finnország először ünnepelhetett ötkarikás aranyat

A döntőben aztán a nagy esélyes Szbornaja jött szembe, amely azonban korántsem volt annyira meggyőző, mint azt sokan várták. A KHL-re építő orosz csapatot egyáltalán jellemezte olyan jó, kombinatív, technikás támadó hoki, amely Európában a bajnokságuk egyik védjegye. Tulajdonképpen az orosz válogatott egyetlen meccsen tudta megszórni az ellenfelet, de azon éppen alulmaradt a csehekkel szemben (6-5) még a csoportkörben... Sokkal inkább az orosz stílustól idegen – de legalábbis kevésbé jellemző – remek védekezéssel sikerült elvergődni a fináléig, az elődöntőben például 1-1-es döntetlen után csak szétlövéssel jutottak túl a svédeken.

Ezzel szemben a finnek alapvetően otthonosan mozognak a kevés gólos összecsapásokban, elvégre hazai pontvadászatuk az egyik legalacsonyabb gólátlagú liga, márpedig ők abban nevelkedtek és szocializálódtak. A KHL-ben ugyan szerepel – pontosabban csak szerepelt, mert az ukrajnai háború miatt kilépett – egy finn gárda, a Jokerit, amely amúgy éppen ezt a finn stílust képviseli.

A várakozások szerint egy korai orosz vezetés gólgazdagabb forgatókönyvet és ezáltal címvédést vetíthetett volna előre, mert a jól védekező csapatok hátulütője, hogy hátrányban a legfőbb erény már mit sem ér.

Csakhogy a finnek erre alaposan rácáfoltak: emberhátrányban hiába kaptak gólt már a nyolcadik percben, ez nem zavarta meg őket. Nem váltottak stílust, higgadtak és nyugodtak maradtak, így nem nyílt ki a pálya és tulajdonképpen a riválisnak alig akadt kaput eltaláló lövése, helyzete pedig csak elvétve.

A szervezett és türelmes játék pedig eredményre vezetett. És ahogy a döntőkben lenni szokott, váratlan hősök születtek: előbb a második harmad elején a védő Ville Pokka egyenlített egy távoli, váratlan lövéssel, majd a negyedik sorból Hannes Björninen szerezte az aranyérmet jelentő találatot a harmadik 20 perc elején. Az oroszok hátrányban sem tudtak újítani, egyszerűen nem találták a stabil finn játék ellenszerét, így tulajdonképpen az eredmény még rájuk nézve lett hízelgő.

A torna álomcsapatába a négy góljával és három gólpasszával holtversenyben pontkirály Manninen és a tavaly még NHL-ben légióskodó védő, Mikko Lehtonen került be. Mivel nem feltörekvő, fiatal tehetségekkel érték el a világra szóló sikert, így azt azért nehéz elképzelni, hogy ebből a gárdából túl sok mindenkire felfigyelnének NHL-klubok, de egy példa máris akad, ugyanis Petteri Lindbohm visszatérhet a tengerentúlra. A világ- és immár olimpiai bajnok 28 éves védő eddig 40 mérkőzésen jutott szóhoz a St. Louis Blues színeiben, most pedig a Florida Panthers csapott le rá.

Finnország két ezüst- (1988, 2006) és négy bronzérem (1994, 1998, 2010, 2014) után először ünnepelhetett ötkarikás aranyat, azaz ami a Teemu Selänne-féle nagy generációnak nem sikerült, azt most egy gyengébb képességű, de teljesen egységes és jól felépített csapat megcsinálta: olimpiai bajnok lett – megérdemelten.