A versenypályák polihisztorai
Az elmúlt időszakban egyre több szó esett arról, hogy Max Verstappen távozhat a Formula–1-ből a közeljövőben és akár egy másik versenysorozatban próbálhat szerencsét. Nem a négyszeres világbajnok az egyetlen olyan pilóta, aki az F1-en kívül más széria iránt is érdeklődött – és nem csupán érdeklődött, de nagyszerűen is teljesített benne. Ebben a cikkünkben összeszedtünk néhány volt, illetve jelenlegi versenyzőt, akik a száguldó cirkuszon kívül (is) maradandót alkottak a versenypályákon.
Graham Hill – Triple Crown (Tripla Korona)
Az autóversenyzés talán legnagyobb teljesítménye az úgynevezett Triple Crown (Tripla Korona) megszerzése. A kifejezés három legendás verseny megnyerésére utal különböző motorsport-szériákon átívelően: aki megnyeri az Indianapolis 500-at, a Le Mans-i 24 órást és az F1-es Monacói Nagydíjat, az elhódítja a Triple Crownt. Érdekesség, hogy régebben nem a Monacói Nagydíj volt a harmadik része a kihívásnak, hanem maga az F1-es világbajnoki cím, mostanra azonban inkább már a hercegség futamát említik harmadikként. Aki megszerzi ezt a hatalmas elismerést, az valóban mestere a versenyzés szinte minden főbb formájának, hiszen bizonyítottan megvan benne a tehetség az oválpályás száguldáshoz, a 24 órán keresztüli, éjjel-nappali körözéshez, valamint a szűk, technikás utcákon való precíz kanyargáshoz is. Az évek során ketten is képesek voltak egy győzelemre kerülni a Tripla Koronához: Fernando Alonsónak már csak az Indy 500, Juan Pablo Montoyának pedig csak a Le Mans-i 24 órás hiányzik.
Olyan versenyző, aki mindhármat teljesítette, eddig azonban csak egy volt: Graham Hill.
A Tripla Koronához szükséges három futamból az F1-es Monacói Nagydíjat nyerte meg elsőként Hill, 1963-ban. Jim Clark, aki a szezon végén világbajnok lett, a verseny éléről kényszerült kiállni technikai probléma miatt, így Hill ölébe hullott a győzelem, ezzel megnyerve karrierje első Monacói Nagydíját. Az évek során további négy alkalommal diadalmaskodott a hercegség legendás utcáin. A következő lépést a Tripla Korona elhódítása felé 1966-ban tette, amikor rajthoz állt élete első Indianapolis 500 versenyén, és azzal a lendülettel meg is nyerte azt. Az 1966-os Indy 500 különlegessége az volt, hogy a tengerentúli verseny történetének egyik legkevesebb célba érkezőjét hozta a megmérettetés – csupán hét autó fejezte be a versenyt. Hill végül 1972-ben tette fel a pontot az i-re a Le Mans-i 24 órás megnyerésével. A pilóta 1958-tól kezdve tíz alkalommal is részt vett a legendás hosszútávú versenyen, de csupán tizedik, egyben utolsó próbálkozásra sikerült megnyernie azt – ezzel a Tripla Korona első, és máig is egyetlen megszerzőjévé vált.
Fernando Alonso – WEC (hosszútávú autóversenyzés)
Fernando Alonsót szerintem senkinek sem kell bemutatni, ahogy a Formula–1-es munkásságát sem. A spanyol pilóta kétszeres világbajnok a száguldó cirkuszban, 2005-ben és 2006-ban ért fel az F1 csúcsára az akkori Renault csapat színeiben. Tehetségét és nyers tempóját ismerve, akár további világbajnoki címek is kijártak volna neki, de amilyen remek pilóta Alonso, annyira balszerencsés csapatának kiválasztásában, illetve néha a versenypályán is. Így történt például, hogy két vb-címe mellett három összetettbeli második és egy harmadik helyet is bezsebelt az F1-ben, és ezek közül kétségkívül több alkalommal is reális esélye volt egy újabb bajnoki cím begyűjtésére. Egyik legsajnálatosabb pályán kívüli döntése talán az volt, amikor 2015-ben leigazolt a McLaren Honda csapatához, amelyről később kiderült, hogy közel sem tudott a spanyol tehetségéhez méltó versenygépet gyártani. Így Alonso a 2018-as idény végén ott is hagyta az F1-et.
Pár évvel későbbi visszatéréséig megfordult többek között a hosszútávú autóversenyzés csúcsának számító WEC kategóriában is, ahol kimagasló sikereket aratott. Alonso egyébként már egészen fiatalon, 1999-ben megismerkedett a hosszútávú versenyzés világával, akkor a barcelonai 24 órás versenyen vett részt egy Hyundai sportautóban. 2018-ban aztán a Honda, a McLaren és a Toyota Gazoo Racing WEC csapata közös megegyezésre jutott Alonso részvételét illetően a 2018-19-es WEC-szezonban. A spanyol az F1-ben szintén korábban megforduló Sebastien Buemi és Kazuki Nakajima csapattársaként állt rajthoz a bajnokságban, amelynek kezdete előtt felkészülésképp a híres daytonai 24 óráson is részt vett nem más, mint az ifjú Lando Norris társaként. A Toyota színeiben aztán remekül szerepelt a 2018-19-es szezonban, a versenynaptár nyolc többórás futamából ötöt is megnyertek az LMP1-es csúcskategóriában. Ezek között volt a 2018-as és 2019-es Le Mans-i 24 órások is, ott aratott diadalával pedig így Alonso csupán egy Indianapolis 500-as győzelemre került a Tripla Korona megszerzéséhez. Erre a közeljövőben valószínűleg még nem fog sor kerülni, hiszen pár év kihagyás után a veterán pilóta visszatért az F1-be, ahol jelenleg is versenyez az Aston Martin színeiben.
Mario Andretti – IndyCar
Mario Andretti az amerikai autóversenyzés legsikeresebb alakja az európai porondon: 1978-ban F1-es világbajnoki címet szerzett a Lotus csapatával, összesen 12 győzelmet és 18 dobogós helyezést szerzett a száguldó cirkuszban 128 futamon.
A mai napig ő a legutolsó amerikai versenyző, aki F1-es nagydíjat tudott nyerni, a tengerentúliak az 1978-as Holland Nagydíj óta várnak az újabb ünneplésre.
De jó amerikai pilóta lévén (még ha olasz származású is) Andretti az egyesült államokbeli topkategóriákban nevelkedett, és nem csupán részt vett, de rendkívül sikeres is volt – F1-es kalandja előtt és után is.
Versenyzői karrierjét az USAC bajnokságban kezdte, ami lényegében a mai IndyCar elődjeként az amerikai autóversenyzés csúcsának számított. Rögtön második szezonjában, 1965-ben bajnoki címet szerzett, ezzel akkor ő volt a széria valaha volt legfiatalabb bajnoka 25 évesen. A következő évben ismét ő diadalmaskodott, míg az azt követő két szezonban a második hellyel kellett beérnie, mielőtt 1969-ben visszatért a bajnoki trónra. 1969-es bajnoki szezonja során megnyerte a legendás Indianapolis 500 versenyt is, egyedüli alkalommal karrierje során. Az azt követő időszakban egyre több F1-es versenyen vett részt, de – a mai szokásokkal ellentétben – párhuzamosan az amerikai versenyzéssel sem hagyott fel. Ehhez képest negyedik, egyben utolsó IndyCar bajnoki címére egészen F1-es karrierje utánig, 1984-ig kellett várni. Akkor 44 évesen az immár PGG Indy Car World Seriesre átnevezett bajnokságban tudott nyerni.
A legendás pilóta emellett több neves szériában és futamon is megfordult hosszú és sikeres karrierje során: a NASCAR-ban és a Le Mans-i 24 óráson is rajthoz állt több alkalommal.
Jean-Éric Vergne – Formula–E
Az FIA elektromos világbajnokságában sok olyan versenyző megfordult a széria eddigi 12 szezonja során, akik korábban a Formula–1-ben is szerepeltek. Nem kevesebb mint hét korábbi F1-es pilóta is világbajnok tudott lenni a Formula–E-ben, a többségükről azonban elmondható, hogy nem alkottak maradandót az F1-ben és viszonylag kevés időt töltöttek el a száguldó cirkuszban. Közülük kell tehát kiemelnünk egy valakit, aki nem más, mint az FE történetének legsikeresebb versenyzője, a francia Jean-Éric Vergne.
Vergne még junior karrierje során csatlakozott a nagynevű Red Bull-akadémiához, s ennek megfelelően a bikások kiscsapatában, az akkor még a Toro Rosso névre hallgató istállóban debütált az F1-ben a 2012-es szezonban Daniel Ricciardo csapattársaként. Ebben az évben még sikerült felülmúlnia csapattársát, ám teljesítménye így is csak a 17. helyre volt elég az összetettben. 2013-ban hasonlóan szoros csatát vívott a csapaton belüli dicsőségért a két feltörekvő Red Bull-junior, ekkor viszont Ricciardo került ki győztesen rivalizálásukból. 2013 végén Mark Webber távozott a csúcskategória mezőnyéből, a megüresedett Red Bull-ülésre pedig Ricciardót választotta a vezetőség, így Vergne maradt a kiscsapatban. 2014-ben az újonc Daniil Kvyattal kellett szembenéznie a Toro Rossonál, akit aztán stabilan le is győzött összetettben. Mégis, 2015-re Kvyatot szerződtette le a távozó Sebastian Vettel helyére a Red Bull, Vergne pedig F1-es ülés nélkül maradt a szezonra, ezzel lényegében véget is ért karrierje a száguldó cirkuszban.
Így aztán új lehetőségek után kellett néznie, és nem másra esett a választása, mint az újonnan induló, a jövő autóiparának elektromos átállására építő Formula–E bajnokságra. Az első pár szezonjában még nem emelkedett ki az FE mezőnyéből, a 2017-18-as idényben azonban eljött az ő ideje, és az előző évben alapított Techeetah csapat tagjaként behúzta első világbajnoki címét, majd rögtön a következő szezonban a másodikat is.
Ezzel ő vált a Formula–E történetének első és máig egyetlen világbajnoki duplázójává.
Vergne azóta is tagja az FE világbajnoki mezőnyének, jelenleg a Citroen pilótájaként versenyez.
Borítókép: skysports.com
Szerző
