A világot nem utánozni kell, hanem megelőzni – egy látványos magyar példa

A TF tornatanszékén belénk sulykolták, a világot nem utánozni kell, hanem megelőzni. Aki utánozza, legfeljebb utolérni tudja – bár valószínűleg az sem fog sikerülni –, de megelőzni soha. A főiskola tornaórákon a lólengésben kétszeres olimpiai bajnok Magyar Zoltán és a róla elnevezett Magyar vándor kapcsán jött szóba újra meg újra a fenti alapgondolat, és mindig hálásak lehetünk érte, akik tíz-tizenöt éve hallgathattuk a szuggesztív előadásokat. Bauer Rudolf sportolói korában, az 1800-as évek végén, az újkori olimpiai játékok születésekor viszont az utánzás alapgondolatnak számított atlétikában, a görög diszkoszvetők az ókori játékok diszkoszvetéséhez nyúltak vissza, hogy a legjobbak legyenek. Müron híres Diszkoszvető szobra féltérdelő helyzetben, a dobómozdulat megindítása előtt ábrázolja az atlétát, így indítottak az újgörögök is, de már az 1896-os athéni olimpián is csak majdnem sikerült győzniük.

Az amerikai Robert Garrett – a Magyar Olimpiai Bizottság honlapja szerint – két nappal a verseny előtt jött rá, hogy álló helyzetből még messzebb juthat, így végül húsz centivel meg tudta előzni az akkori görög világrekordert, Panajótisz Paraszkevópuloszt (29,15 és 28,95).  

Az első újkori játékok versenye sajátosan hozzájárult a magyar atlétika első olimpiai aranyának születéséhez is. Maga Bauer Rudolf meséli el, hogyan:

„Az athéni olimpián jelenlévő magyar sportvezető, Iszer Károly hazahozott néhány diszkoszt. Megmutatta nekünk a kétféle stílust. Mi, fiatalok azonnal megpróbálkoztunk mindkettővel (...) 1899-ben és 1900-ban a Magyaróvári Gazdasági Akadémia hallgatója voltam, és ott már szorgalmasan készültem a párizsi olimpiára. Mivel a Garrett-féle stílus nem elégített ki, szakítottam vele, és újítással próbálkoztam. Jó füleslabdázó létemre, eszembe jutott, hogy füleslabda-módra, forgással kellene kidobni a diszkoszt. Megpróbáltam fordulattal venni lendületet, és ez úgy sikerült, hogy az olimpiai próbaversenyen 33,21 méterrel legyőztem Crettiert, a MASZ legjobbját is.”

képaláírás

Egy szó még a legelvadultabb sportőrültek számára is magyarázatra szorulhat, legalábbis a füleslabda mibenlétére nekünk is keresnünk kellett egy kicsit a választ. A Huszadik század a monarchia korának futballal vetélkedő csapatjátékáról így ír:

„A századfordulón a legnépszerűbb csapatjáték a füleslabdázás volt. Száz évvel ezelőtt fektették le a szabályait, ami így szólt: „Olyan tömör, 2 kg-os, 25-30 cm átmérőjű bőrlabdával játsszák, amelyen bőrszalagból készült, bőr fogó, fül van. A szemben álló két, 10-10 tagból álló csapat tagjai az ellenfél kapuja felé dobják a labdát: ha a levegőben kapják el, akkor két kézzel, ha a földre esett, akkor a fülénél fogva továbbíthatják. Gólt akkor érnek el, ha az ellenfél kapuja fölött sikerül átdobniuk a labdát. Az a csapat győz, amely az előre megállapított idő alatt több gólt dob.”

A XX. és XXI. században később is újra meg újra forradalmasítani tudott egy-egy sportágat vagy versenyszámot egy másik sportágból hozott ötlet, ami mindig igazolja a sokoldalúság fontosságát. (Csupán egyetlen példa a forradalom évéből, 1956-ból: Markovits Kálmán a kosárlabdát látva honosította meg vízilabdában a zónavédekezést, miután a Szovjetunió ebben a csapatsportban is rendkívüli méretű centert vetett be. A melbourne-i olimpián így védhették meg a címüket a magyarok.)

A cseh Frantisek Janda-Sukot végül 79 centivel, az amerikai Richard Sheldont pedig másfél méterrel előzte meg a Boulogne-i parkban. Így magyarázta el, mi történt:

„Párizsban, az edzéseken nagyszerűen ment a dobás. Egy ízben 38,10 métert dobtam, amellyel túlszárnyaltam az akkori világcsúcsot. A versenyen azonban, mint a legtöbb sportolót, engem is elfogott az idegesség, és bár az első dobásaim a selejtezőben jól sikerültek, és 36,04-re repült a diszkoszom, a délutáni döntőben javítani már nem tudtam. Ám ezzel is elnyertem az olimpiai bajnokságot.”

Bauer Rudolf ötvenhárom évesen szívelégtelenségben hunyt el. Ha hiszünk benne, hogy nem elsősorban az élet hossza, hanem a minősége számít, életpályájában meglátjuk a teljességet.

Fotók: Bauer Rudolf facebook