„A vízilabdás adatmérés terén sok dolgot át tudtam venni a futballból” – interjú Varga Zsolttal

A magyar vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya, aki az FTC pólócsapatát is edzi, öt-hat éve gyűjti a játékosai teljesítményét rögzítő adatokat. Edzői pályáját azzal kezdte, hogy kikötötte, mérni kell a játékosok sebességét, különben láthatatlan, hogy hol kell fejlődni. A lábtempók erejét mérő eszközt ő maga fejlesztette ki, a keresztállóképesség mérése azóta létezik az FTC-nél, amióta ő a klubnál van. Varga Zsolttal egy utánpótlásról szóló konferencia után beszélgettünk a sporttudomány fontosságáról és a stílusok eltűnéséről.

null

– Az adatok alapos elemzésére támaszkodva a profi labdarúgásban és a kézilabdában elindult egy folyamat, melynek lényege, hogy minél közelebbről kell kapura lövéssel kísérletezni, hisz ez növeli a gólszerzés esélyét. A hatékonyság jegyében futballban és kézilabdában is elkezdett tehát csökkenni a látványosabb távoli kísérletek, az átlövések száma. A vízilabdába is begyűrűzött ez a tendencia?

– Igen, de nálunk elsősorban az a mérvadó, hogy a center milyen távolságra képes felvenni a pozíciót a kaputól. Ha két méterre a kaputól képes lekötni egy bekket, akkor a többieknek olyan mélyen vissza kell úszniuk besegíteni, hogy az ellenfél hátsó sora sokkal közelebb tud kerülni a kapuhoz. Már nem jutott idő, hogy beszélgessünk róla a konferencián, de


az is tendenciává vált vízilabdában, hogy hiába veszi fel a pozíciót a kapuhoz közel a center, a védők a statikus zónavédekezés helyett szorosan kiúsznak a lövőkre, nem hagynak időt számukra a gondolkodásra, akár annak árán is, hogy a lövők bejátsszák a labdát a centernek. Ugyancsak tendencia, hogy egyre jobban fejlődik a kinti játékosok lövőereje, technikája.


– Minden országra igaz ez?

– Már nem állja meg a helyét a régi állítás, hogy a magyaroknak vannak a legjobb átlövőik. Az elmúlt évtizedekben fantasztikus átlövőket képeztek az olaszok vagy épp a szerbek, akik képesek arra, hogy nyolc-kilenc méterről több alkalommal is betaláljanak egy mérkőzésen. Ezért vált szükségessé, hogy a védők kiússzanak rájuk, és megpróbáljanak „rájuk ugrani”, hiszen ekkor csak lassabb, ívelt passzal tudják megjátszani a centert, így viszont vissza tudnak érni a védekező játékosok. Ezzel a tendenciával nekünk is muszáj tartanunk a lépést. Ahogy azzal is, hogy a 20 másodpercre módosított támadóidő alatt már nem a nyolc-tíz passzal kijátszott támadás a legeredményesebb a mérések alapján, ugyanis a felúszással együtt már nem mindig jut idő nyolc-tíz átadásra.


– Kevesebb passzból kell eredményt elérni.

– Igen. Ráadásul, ha mondjuk kétszer is kikerül valamelyik szélre a labda, egyből letámadják a játékost, még inkább csökkentve a lehetséges passzok számát. A védekező csapatok figyelik a támadóidőt, és ehhez mérten választanak olyan védekezési formát, amellyel a legkevesebb átadást engedik a támadó csapatnak. Változik a vízilabda, 35-ről 30, majd 25 másodpercre csökkentették a támadóidőt, végül ma már csak 20 másodperc maradt támadni.


Felgyorsult a játék. Támadásban kulcsszerepe van annak, hogyan sikerülnek a transzferek, vagyis milyen gyorsan tud egy csapat védekezésből átmenni támadásba, hogy van-e a csapatnak nyolc-kilenc méterről is jól lövő játékosa, és hogy emberelőnyben eredményesen dolgoznak-e a kapufánál álló emberek.





– Az előadásodban is kiemelted a transzferek, vagyis a szervezett, gyors felúszások szerepét, amelyben az összes játékosnak a helyzet által megkívánt módon kell a legjobban helyezkednie. Ez újdonság, a felgyorsult játék miatt vált fontossá, vagy régen is az volt, csak az utánpótlásnevelésben valamiért nem kapott elegendő hangsúlyt?

– Régen is fontos volt, és azt sem mondanám, hogy sehol sem fordítottak rá elég figyelmet. Ez egy idegen szó, a magyar vízilabda nyelvezetnek ugyanakkor nem volt eddig bevett szakszava erre az elemre, mindenki másképp gondolkodott róla. Ezért volt fontos, hogy egyértelműsítsük, és ezért találtam ki rá a transzfer szót.


– Madaras Norbert és Székely Bulcsú is beszélt arról a konferencián, hogy milyen fontos lenne végre összeállítani a 21. századi vízilabdás szakkönyvet, melyből oktatni lehetne a pólót. Ennek velejárója, hogy egységesüljön a vízilabdás szaknyelv is, például, hogy a transzfer alatt innentől kezdve mindenki ugyanazt értse, igaz?

– Tervben van ez a könyv, de a 21. században szerintem még hatékonyabb, ha online felület is működik ezzel a céllal, amelyet folyamatosan lehet frissíteni. El tudom képzelni, hogy Benedek Tibor tíz évvel ezelőtt még teljesen mást kért az utánpótlással dolgozó edzőktől, mint amit most mi kérünk. (Benedek Tibor 2013–2016 között szövetségi kapitány, később klubedzői munkája mellett a szövetség utánpótlás-bizottságának társelnöke is volt – a szerk.)


Én a taktikai evolúcióról például nem könyvet írnék, hanem egyszerű, rövid videókat vágnék össze, mert sokkal érzékletesebbnek tartom. A lábtempó vagy az állóképesség fejlesztéséről viszont simán érdemes tanulmányt, fejezetet írni egy könyvben, mert az alapján is jól lehet oktatni.


– Az adatok mérése és elemzése ma az élsport megkérdőjelezhetetlen alkotóeleme, aki ezt vitatja, már rég lemaradt. Vízilabdában ezen a téren fel kell zárkóznunk a világelithez, vagy már ott vagyunk?

– Úgy gondolom, hogy sok a tanulnivalónk. Én elég sok dolgot át tudtam venni ezen a téren a labdarúgásból. Rengeteget mérnek, és fantasztikusan jó szoftvereik vannak.


– Van olyan, amelyiket a medencében is lehet alkalmazni?

– Van, de nem egyszerű a feladat. Ki akartam próbálni például a fociban hétköznapinak számító Catapultot is, de sajnos nem lehet vízben használni, ahogy a kézilabdában alkalmazott szenzoros mérés sem jó, mert az sem működik vízben. Nem igazán van olyan mérőeszköz, amit rá tudunk tenni a játékosokra, és nem jelent balesetveszélyt.


A pulzusmérő jó megoldás, elhelyeztük a játékosok pulzuspontjain, és sok élettani adatot tudtunk vizsgálni vele, ám külön engedélyt kellett kérnünk a szövetségtől, hogy meccsen is használhassuk. Én azzal kezdtem az edzői munkámat, hogy rögzítsük a játékosaink sebességét, hogy lássuk, mennyit szükséges javítani rajta.


A Fradiban kamerákat helyeztünk el a parton, hogy mérhessük a játékosok sebességét. Keresztállóképességi teszteket csináltunk, amit korábban soha nem végeztünk, hiszen nem volt rá szavunk: vagy úsztunk, vagy lábtempóztunk, pedig a vízilabdához mindkettőre nagy szükség van. A lábtempó erejének méréséhez is én fejlesztettem ki az eszközt, mert korábban nem használtak ilyet a klubnál.





– Saját kútfőből újítasz, vagy külföldi anyagokból is merítesz?

– A lábtempós mérés saját módszer, nekünk kellett kitalálni, hogyan, milyen eszközzel kellene mérni a vízben.


– Láthatóan inspirál, ha újíthatsz.

– Igen. A lábtempóerő mérése teljesen saját találmány, máshol nem használták, én viszont már évek óta alkalmazom. Volt lövőerőt mérő falunk is, beszerezte a szövetség, de sajnos tönkrement. Pedig nagyszerű adatokat kaphatunk arról, terhelés alatt hogyan változik a játékosok lövésének az ereje.


Egy szó, mint száz, ahogy a konferencián is tapasztalni lehetett, tisztában vagyunk a sporttudomány fontosságával a vízilabdában, és egyre többen szeretnénk tenni azért, hogy modernebb, újabb eszközökkel mérhessük a játékosok teljesítményét.


A férfi mezőnyben a legjobb öt-hat válogatottnak 15-20 százalék esélye van a győzelemre egy nagy tornán. A profi adatméréssel akár tíz százalékkal növelhetjük a siker esélyét. Jó lenne, ha mi járnánk az élen ezen a téren, és minket másolnának.


– Nagyon fontos dologra tapintottál rá: más csapatok másolhatnak minket. Neked milyen lehetőségeid vannak, hogy belenézz mondjuk a horvát válogatott felkészülésébe, esetleg tanulmányútra menj a Pro Reccóhoz? Vagy pólóban mindenki féltve őrzi a titkait?

– Vágyom rá, hogy mehessek, és megnézhessem az olasz vagy a spanyol válogatott edzéseit, felkészülését. Azonban, ahogy te is utaltál rá a kérdésben, ebben a sportágban nemzetközi szinten mindenki megtartja magának a saját tudását, kevés az információmegosztás. Az én fejemben ott van a Fradi, illetve a válogatott hatékonysági indexe, és persze rendelkezésre áll az előadásban említett adatbázis a játékosaim adataival, amin öt-hat éve dolgozom Váradi Gábor fejleszti folyamatosan az arculatát, a használhatóságát. (A program neve Párizs 24 – a szerk.) Mindig mondom neki is, hogy öt éve még nagyszerű volt, de folyamatosan újítani kell, hiszen ma már a medenceparton tabletről visszük fel a friss számokat az adatbázisba.


– Az olasz, a spanyol és a horvát válogatottról beszéltél az előadásodban, hogy milyenek a taktikai variációik, stílusjegyeik, illetve arról, hogy nekünk magyaroknak is nyitottnak kell lennünk, és amit a többiek jobban tudnak, el kell lesnünk. Hogyan érzed, van egy letisztult magyar stílus, amely zárkózottan védte az állásait, amíg lehetett, és nehezen idomul, most viszont fejet kéne hajtani, és tanulni kellene?

– Nem érzem, hogy idomulni kéne vagy fejet kellene hajtani.


Nekem az egész életem arról szólt, hogy ha valaki jobb volt valamiben, mint én, akkor törekedtem rá, hogy tanuljak tőle. Bárkitől hajlandó vagyok átvenni, megtanulni dolgokat, mert másképp nincs fejlődés. Hogy a sok-sok olimpiai arannyal a zsebében a magyar vízilabda kicsit bezárkózott volna? Nem tudom rá a választ. Úgy vagyok ezzel, hogy ha az Apple, amely hosszú évek óta uralja a telekommunikációs piacot megelégedne, és leállna, tudván, hogy ő a legjobb, két év múlva már sehol sem lenne.


Ott sem csak a saját fejük után mennek, nézik a Samsung, és a többi versenytárs fejlesztéseit, és tanulnak tőlük. Ha mi akarunk nyerni, muszáj nyitott szemmel járnunk a világot, és tanulni, mert Spanyolországban, Olaszországban, Szerbiában, Montenegróban vagy épp az Egyesült Államokban sok-sok intelligens ember gondolkozik ugyanúgy a vízilabda fejlesztéséről, ahogy mi tesszük. Egy másik országban megoldanak egy problémát, s ha mi átvesszük a megoldásukat, tökéletesíthetjük a rendszerünket, mert nekünk meg másik játékelemre van meg a jó módszerünk. De nem elég, ha átvesszük a másik módszerét. Azt is tökéletesre kell csiszolni, mert csak így győzhetünk le másokat. A stílusokra visszatérve: régen lehetett szerb vagy épp mediterrán stílusokról beszélni, de ma már nem. Keverednek a stílusok. A horvátokra két éve még azt lehetett mondani, hogy ugyanazt csinálják, mint 20 éve, de ma már rájuk sem igaz ez a kijelentés. A szerbek évtizedekig sok-sok lóbával, majd nagy erejű átlövésekkel játszottak, míg ma már sokszor próbálkoznak betörésekkel, színes technikai repertoárral, ami abszolút a magyar póló jellemzője volt. Nekünk ugyanígy be kellett ülni az iskolapadba. Folyatni kell a tanulást.