„Abban biztos vagyok, senki nem telefonált ide, hogy segítsetek már a Zolikának munkát találni” – interjú Aczél Zoltánnal

Galambos Dániel

2022. máj. 7.

Aczél Zoltán 2019-ben hivatalosan is újrakezdhette az edzősködést, három évvel később pedig egy feljutással jelezte, visszatért a honi futball világába. Hogy aztán az mennyire fogadja el, más kérdés, a korábbi szövetségi edző majd tízévnyi kanosszája után újra letette mindenesetre a névjegyét.

(X) Regisztrálj a Büntetőn keresztül az Unibetre, és befizetési bónuszod mellé 10 ezer Ft ingyenes fogadást is kapsz ajándékba!

– A veretlenül kivívott bajnoki cím immár a cél Kozármislenyben?

– Azon vagyunk. A hétközi, MTK II elleni meccsen is mindent megtettünk a győzelemért, nem engedtünk ki, így lesz ezután is. Szeretnénk most már a veretlenségünket megőrizni. Nem lesz könnyű, de ez is egyfajta motiváció.

– Elég látványosan tért vissza ezzel a magyar futball vérkeringésébe.

– Nem foglalkozom ezzel a kérdéssel. Kerestek Budapest környékéről is, úgy a család közelében maradhattam volna, de Kozármisleny mellett döntöttem, most már mondhatom, helyesen. Szeretet vesz körbe, néhány jó barátra leltem, ezek a fontosak a világot manapság jellemző fertőben. Ambiciózus futballistákkal dolgozva jó kis kohézió alakult ki a csapat és a szakmai stáb között, ami eredménnyel párosult.

– Az hány plusz kör amúgy, ha a játékos pezsgővel locsolja le az edzőjét?

– Ez esetben egy sem, de amúgy is reméltem, hogy a nekünk megítélt két nap pihenő alatt a feledés homályába vész.

– Ha az anyagiak is megengedik, irány az NB II, újból a profi szint. Mit gondol, sokan ferde szemmel néznek majd önre?

– A harmadosztályban sem fogadtak mindenhol konfettiesővel, de teszek rá, elvégre az igazság ismerete nélkül mocskolódnak sokan, ráadásul magamban lezártam már a múlt ezen időszakát, nem is vagyok hajlandó megszólalni a sokat citált témában. Sokkal fontosabb a számomra, hogy a játékosok tűzbe mennének értem. Azzal foglalkozom inkább, hogy a lehető legjobb eredményt produkáljam, ez érdekelt persze mindig, és mindenhol teljesítettem is. Amúgy pedig nem dőlt még el, vállalja-e a Kozármisleny a másodosztályt.

– Az azért kiakasztaná?

– Nem, mert tudom, hogy ésszerűen, felelősségteljesen kell dönteniük azoknak, akik a működéshez szükséges pénzt igyekeznek előteremteni, elfogadtuk, hogy ezen mi nem tudunk változtatni. A játékosok miatt lennék csalódott, meg amiatt, hogy nem tudunk a kivívott siker után továbblépni, de az élet akkor sem áll meg.

– Munkált önben azért egyfajta dac, amikor elfoglalta a feljutásra vágyó Kozármisleny kispadját?

– A habitusom eleve olyan, hogy győzni akarok, függetlenül attól, épp melyik osztályban tevékenykedem, megmutatni mindenkinek – pláne azoknak, akik anélkül formálnak véleményt, hogy ismernének –, hogy elég jók vagyunk, de bármit is bizonyítani immár csak a családomnak, a gyerekeimnek, a néhány barátomnak akarok, senki másnak. Egyedül az lebeg a szemem előtt, hogy a játékosok száz százalékig kihozzák magukból azt, ami bennük van, örülök, ha ehhez hozzá tudom őket segíteni.

– Bár amatőr szinten dolgozott az elmúlt tíz évben, 2019-től hivatalosan is visszatérhetett a versenysport világába. Milyen érzés volt? Mintha egy 30 kilós zsáktól szabadult volna meg?

– Nem tudom, hány kilót cipeltem, vagy cipelek, de tényleg nem foglalkozom már ezzel. A munkába temetkeztem. És most is az érdekel inkább, hogy azt követően, hogy tavaly megérkeztem ebbe a baranyai kisvárosba, bajnokok lettünk.

– Hogy került képbe Kozármislenyben?

– Alighanem a munkám eredményeként, mert egyrészt nem jártam táblával a hátamon, hogy Mislenyben szeretnék edzősködni, másrészt abban is biztos vagyok, senki nem telefonált ide, hogy segítsetek már a Zolikának munkát találni. Úgy történhetett, hogy az ugyancsak harmadosztályú Dabas-Gyónnal sikerült olyan futballt produkálnunk, hogy arra felfigyeltek. A kozármislenyiek talán épp akkor, amikor a szerényebb lehetőségek közt működő, szerényebb kerettel bíró Dabassal megvertük őket.

Fotó: IVÁNDI-SZABÓ BALÁZS/24.HU

– Beszélgetésünkkor 25 győzelem, kilenc döntetlen állt a Misleny neve mellett, vereség egy sem. Díszmenet ez így első ránézésre, vagy belülről megélve nem volt azért az?

– Hosszú út ez az összesen 38 bajnokival, s ha azt veszem, hogy a játékosok napközben a munkahelyükön dolgoznak, este edzenek, az idényt nehéz volna díszmenetnek nevezni. Feszes ahhoz a program, kéthetente vasárnap 400-500 kilométeres utazásokkal, másnap meg újra munka… Már csak ezért is minden elismerésem a játékosoké. Más szempontból viszont sok nehézségünk valóban nem akadt, a számok önmagukért beszélnek. Vannak olyan meccseink, mint a legutóbbi, MTK elleni, amikor vagy 15 ziccert kihagyunk, ez persze nem vet árnyékot a szereplésünkre. Elég jó futballt játszottunk, megfelelve a saját igényeinknek is, egyenletesen jól teljesítettünk, mondhatom, a csoport legjobb csapata nyerte meg a bajnokságot.

– Ha már az MTK. Miközben a kozármislenyi vezetőedzőt és csapatát feltétlenül dicséri, mennyire vet rossz fényt a magyar utánpótlásra, hogy a Fradi II-nek négyet vágnak, az MTK második csapatát 3-0-val intézik el a szezonban. Mert rendben van, hogy fiatalok, ennél azért nagyobb ellenállást kellene tanúsítaniuk, nem?

– Nem szoktam túlszereplni magam, megmondó ember sem akarok lenni, pláne, hogy nem dolgozom az utánpótlásban, és nem is ismerem már olyan mélységében, mint egykor. Egy azonban biztos: amikor mi az Újpesttel 18 éves korunkban NB III-as együttessel találkoztunk, az edzőnk nagyon zabos lett, ha nem nyertünk. De az más világ volt, sokkal nagyobb merítési lehetőséggel.

Nagyon jó koncepciónak tartom ugyanakkor, hogy az első vagy másodosztályú klubok 18 éves tinijei az NB III-ban hétről-hétre felnőttek ellen futballozhatnak, mert a legfontosabb, egyben a legnehezebb kérdés az átmenet az ifiből a felnőttbe.

Az utánpótlásból kiöregedők többsége megyei csapathoz kerül, ha nem hagyja inkább abba, a második csapatok versenyeztetésével együtt maradhatnak. Ebből a szempontból pedig az MTK-t is megilleti a dicséret, 16-17 éves játékosokkal is igyekeztek ellenünk megállni a helyüket, egy fizikailag, taktikailag és játéktudásban is előttük járó együttessel szemben.

– Említettük, hogy az elmúlt tíz évben is dolgozott, de az amatőrök közt. Miből élt, ha szabad érdeklődni? Olvastam, hogy futárkodott, ételt hordott, ha a szükség úgy kívánta, pedig az ember azt gondolná, egy olyan sikeres játékoskarrierrel, és nemkülönben sikeresen induló edzői pályával, mint az öné, az anyagi biztonság garantált. Vagy mégsem?

– Lehetett volna garantált, ha például nem olyan élvonalbeli csapatnál dolgozom, amelyiknél egy zöldségeshez vagyok bejelentve… Sokan elfelejtik, hogy a magyar labdarúgásban az anyagi biztonság 2010 óta van jelen. Ha pedig hét-nyolc évig nem dolgozhatsz a szakmádban, csak a tartalékból nem tudsz megélni. Azt sem árt tudni, hogy az én időmben korántsem keringtek akkora pénzek a labdarúgásban, mint manapság. Egy lipcsei légiósnak nyilván nem lesz anyagi gondja, ha befejezi, mi nem gyűjthettünk össze forintmilliárdokat. Félreértés ne essék, nem irigylem senkitől, csak az akkori és a mai helyzetet igyekszem érzékeltetni. Amúgy meg miért volna szégyen, ha valaki dolgozik azért, hogy felnevelje a gyerekeit? A két nagy már rég kirepült, őket sikerült, a 13 éves fiam ugyancsak csodálatos gyerek, ő is boldogulni fog az életben. Ők azok, akik nekem mindennél fontosabbak. Voltak nehezebb időszakok, de ha valaki mentálisan erős, nem zuhan össze. Ha bajban voltam, futárkodtam, igen, nem nagy ügy. Ha újra úgy hozza a szükség, ezután is meg fogok valamiből élni. Ha nem vihetem haza a pénzt edzősködéssel, más civil foglalkozás után nézek. Amíg nem robbanok le, húzom az igát.

Fotó: Zsolnai Péter/Blikk

– A gyerekek tartották elsősorban önben a lelket?

– Igen. A gondviselő szó megfelelően árulkodik arról, mi a szülő dolga az életben. Erősnek kell maradni. Sokféle emberi sors létezik, van aki tíz nehéz év után alkoholista lesz és egy rehabilitációs központban köt ki. Én nem tartom magam különösebben erős embernek, de gyengének sem. Eltartottam a családot, talpon maradtam, az a tragédia, amikor valaki soha nem tud már visszakapaszkodni. Én sem vagyok vasember, de nem törtem össze.

– Játékoskorában is lélekben erős futballistának számított?

– Gyengének biztosan nem. Mindig odatettem magam, ezért is szerettek a szurkolók. Megdolgoztam a sikerért. Korántsem számítottam topjátékosnak, inkább csak középszerűnek, bár kétszer a válogatottban is felléphettem, amit aztán mondhatni feladtam azért, hogy Dél-Koreában légióskodhassam. Lehet, hiba volt.

– A középszerűnél azért jobb volt.

– Lehet, de sokan elájulnak maguktól, rám ez sosem volt jellemző. Az viszont igaz, hogy nem voltam könnyű eset, az edzések után nem csak narancslevet szopogattam, és nem a tréning utáni pihenést tekintettem elsődlegesnek, lehet, ezért sem futottam be hatalmas karriert, de a bohém énem ellenére is melós futballistának számítottam, és megálltam a helyem.

– Ha már Dél-Koreát említette, mi volt a legmegdöbbentőbb élménye, amikor elkerült egy merőben más kultúrába?

– 1990-et írtunk, 23 évesen szerződtem ki, válogatott játékosként. Mészöly Kálmán szeretett, kedvelte a játékomat, talán ezért is ölthettem magamra a címeres mezt, szóval valamilyen szinten elismert játékosként igazoltam Dél-Koreába, ehhez képest kint azzal szembesültem, a szertárost sem vagyok képes lefutni.

Ekkora differencia volt akkor a magyar és a külföldi labdarúgás között. Irgalmatlanul sokat kellett dolgoznom azért, hogy legalább egy évig ott maradjak. A család sírt, amikor hazajöttünk, annyira megszerették az országot.

Ne feledjük, akkoriban a világ harmadik legfejlettebb országaként tartották számon Dél-Koreát. Csodálatos világot ismertem meg.

– Hogy nem mindig olyan csodás ez a világ, azt immár ön is tudja, hanem így bajnoki címmel a zsebben, NB II-es szerepléssel a horizonton – már ha mégis úgy dönt a klub –, hogy van a lelke?

– Megvagyok. Lehet a sikerünknek örülni, annak is, hogy többen segítettek nekem ebben. A siker erősíti a lelket, a kudarc gyengíti, bár az utóbbiból is lehet tanulni. Dolgozom a lehető legjobb tudásom szerint, de akkor sem megyek a falnak, ha nem lesz munkám. De most szeretem, hogy újra süt a nap, miközben persze érzem, hogy öregszem.

– Többet öregedett az elmúlt tíz évben, mint szeretett volna?

– Nem tudom, erről a csajokat kellene megkérdezni.

– Tudja, hogy értettem.

– Tudom.

– Lehet igazán boldog ember?

– Miért ne? Nem a futballon keresztül mérem a boldogságot. A három egészséges gyermekem sokkal inkább mércéje. Vagy a kínai kopasz kutyám. Sokak szerint kellemetlen, ha egy meglett férfiember odavan egy ilyen kis állatért, de mit csináljak, ez is egy szerelem. 55 évesen beleszerettem Nyusziba, ez van. A kutyások alighanem értik.

– Hogy ki, mit gondol önről, az játékoskorában sem érdekelhette, hordta a fülbevalót, ha tetszett az embereknek, ha nem.

– Lehet, hogy ez kifelé így tűnt, pedig nagyon is érdekelt, mit gondolnak rólam. Az a jó karakter persze, aki csak a családja és a barátai őszinte véleményére ad. Ma sem tudok még ilyen lenni, de próbálok fejlődni. Amúgy is változott a lelkem, 15 éve még nem tudtam volna elképzelni, hogy egy kutyust szinte a gyermekemként szeressek, de hiába, az ember változik. S ezt sokaknak el kéne fogadniuk.