Afrika hét legemlékezetesebb vb-mérkőzése

Az első világbajnokságok idején még csak három független állam létezett Afrikában, közülük Egyiptom részt is vett az 1934-es tornán, ahol épp Magyarország ellen debütált és szoros meccsen végül 4-2-re alulmaradt.

Az 1950–1960-as években aztán egyre több ország vívta ki a függetlenségét és lett tagja a kontinens labdarúgó-szövetségének (CAF), de az idő tájt a rendkívül kedvezőtlen selejtezőrendszerben nem sok esély volt innen eljutni a világbajnokságokra, így végül az 1966-os torna kvalifikációit bojkottálta is az akkor már 17 nevező afrikai válogatott. Ennek hatására 1970-ben már biztosított egy helyet a FIFA Afrikának, és Marokkó bemutatkozása nem is sikerült rosszul, hiszen az NSZK megizzasztása után a Bulgária elleni döntetlen a kontinens első pontját jelentette.

A négy évvel későbbi világbajnokságon azonban Zaire (a mai Kongói Demokratikus Köztársaság) nagyon csúnya vereségekbe szaladt bele, jugoszláv szövetségi kapitányának a Jugoszlávia elleni történelmi fiaskó közbeni meglepő húzásai a bundagyanút is felvetették, így alaposan visszaesett az afrikai labdarúgás reputációja – egészen a következő tornáig.

1978 – Tunézia és az első győzelem

Az Argentínában rendezett vb-re kis híján el sem utazhatott a tunéziai válogatott, ugyanis a megelőző Afrika-kupa bronzmeccsén a játékvezetés elleni tüntetésként nemes egyszerűséggel levonult a csapat a pályáról. A CAF emiatt két évre kizárta Tunéziát a tagjai közül, a FIFA viszont végül engedélyezte indulását. A nagyközönség számára persze teljesen ismeretlen volt így is a korábban játékosként is helyi legendának számító, majd Kölnben edzői diplomát szerző Abdelmajid Chetali által irányított válogatott, melynek legnagyobb sztárja az egy évvel korábban alig 23 esztendősen Afrika legjobb labdarúgójának választott karmester, Tarak Dhiab volt.

A nyitómérkőzésen viszont jóval esélyesebbnek tűnt az 1970-ben hazai pályán negyeddöntős, de amúgy is már komoly vb-rutinnal rendelkező Mexikó, melynek soraiban ott volt a torzonborz közönségkedvenc, Leonardo Cuéllar és az ekkor még csak 19 éves későbbi Real Madrid-sztár, Hugo Sánchez. Az El Tri valamivel jobban is kezdte a kissé csapkodó találkozót, és amikor az első félidő legvégén egy beadás Amor Jebali kezéről pattant le, a skót játékvezető által megítélt büntetőt Arturo Vázquez Ayala értékesítette is. A tunéziaiak hátránnyal vonultak a szünetre, de aztán a második játékrészre felrázta a tanítványait Chetali, aminek eredményeképpen az 55. percben Mohammed Ben Rehaiem beadása után az előrehúzódó balhátvéd, Ali Kaabi kilőtte a bal alsó sarkot.

Ezt követően egyre inkább kitámadtak a mexikóiak, így a hajrában a kontráknál nagyobb hely maradt a szervezésre Dhiabnak, aki a 79. percben Néjib Ghommidh elé tálalt, utóbbi pedig a bizonytalan védők mellett megszerezte csapatának a vezetést. A 87. percben aztán Ghommidh adott egy pazar gólpasszt a fáradhatatlanul előretörő jobbhátvédnek, Mokhtar Dhouiebnek, utóbbi találatával pedig kialakult a 3-1-es végeredmény és megszületett a világbajnokságok első afrikai győzelme.

A következő mérkőzésen a tunéziaiak 1-0-ra kikaptak a nagyon erős Lengyelországtól, majd a világbajnoki címvédő NSZK ellen gól nélküli döntetlent harcoltak ki, ami a továbbjutáshoz ugyan nem volt elég, de Tuniszban hatalmas tömeg fogadta és hősként ünnepelte a játékosokat.

1982 – Algéria nagy skalpot szerzett

A spanyolországi világbajnokságon már 24 tagú volt a mezőny, melyben két afrikai válogatott is helyet kapott. A csoportjában Kamerun veretlen maradt, pedig Peru után a későbbi bronzérmes Lengyelország, majd a később világbajnok Olaszország voltak az ellenfelei. 1982-ben debütált ugyanakkor Algéria is a vb-ken, a válogatott sikeres kvalifikációját is sokan a szerencsés sorsolásnak tudták be a kontinensen. A korábbi két Afrika-kupán ugyan egy ezüstérmet és egy negyedik helyet szerzett Algéria, győznie még nem sikerült, a keret magját pedig egy-két európai légiós mellett a nagyvilág számára ismeretlen játékosok alkották. Ilyen volt a két későbbi legenda, az akkor még csak ifjú tehetségnek számító Lakhdar Belloumi és Rabah Madjer is.

A nyitómérkőzésen ráadásul épp az Európa-bajnok NSZK volt az első ellenfél a már kétszeres aranylabdás Karl-Heinz Rummeniggével a soraiban, így a legvérmesebb szurkolók is csak a tisztes helytállásban reménykedhettek. A meccs nagy része német dominanciával is telt, ám a két franciaországi légiós, Noureddine Kourichi (Girondins Bordeaux) és Faouzi Mansouri (Montpellier HSC) által vezényelt algériai védelem remekül állta a sarat.A második játékrészben pedig már a kontrák is egyre veszélyesebb lettek. Az 54. percben Djamel Zidane kiugratásával Belloumi került nagy helyzetbe, és bár az ő lövését még hárította Harald „Toni” Schumacher, a lecsorgó labdát az épp jó helyen érkező Madjer a hálóba helyezte a visszafutó védők mellett. A nyugatnémetek Rummenigge középre küldésével próbáltak magasabb fokozatra kapcsolni, és a 67. percben Felix Magath belőtt labdájából a Bayern München klasszisa egyenlített. Egyáltalán nem sokkolta azonban a kapott találat Algériát. Alig egy perccel később már higgadtan gurigázták ki a letámadást, a visszahúzódó Madjer jó labdát tálalt Salah Assad elé, aki a bal szélről pontosan centerezett Belloumihoz, hogy utóbbi pedig örökre bevésse a győztes találatot a világbajnokságok legnagyobb meglepetéseiről szóló krónikák közé.

A szenzációs győzelem azonban keserű befejezésű világbajnokságba fordult végül Algéria számára. A második mérkőzésén 2-0-s vereséget szenvedett Ausztriától, zárásként viszont 3-2-re megverte Chilét is. Csakhogy az NSZK–Ausztria találkozót csak másnap rendezték, ahol a felek már tudták, hogy egy egygólos német siker esetén mindketten továbbjutnak. Így aztán Horst Hrubesch korai találata után a két csapat nemes egyszerűséggel lepörgette a hátralévő időt a közönség tiltakozása ellenére. A mérkőzés „gijóni szégyen" néven vonult be a köztudatba, a FIFA pedig ezután rendelte el a hasonló eseteket elkerülendő, hogy a csoportkörök utolsó fordulójában egy időben kell megrendezni a mérkőzéseket.

1986 – Az első afrikai továbbjutó: Marokkó

Az 1970-es, 1980-as évek fordulóján nem sok babér termett a marokkói futballnak, mígnem 1985-ben a FAR Rabat meg nem nyerte az Afrikai Bajnokcsapatok-kupáját annak a José „Mehdi” Fariának az irányításával, aki a szövetségi kapitányi teendőket is ellátta. A brazil edző a válogatottal is kivívta aztán a vb-kvalifikációt, mégpedig nyolc mérkőzésen egyetlen gólt kapva. A jól működő védelem mellett a csapatkapitány a Wydad Casablanca legendás kapusa, Badou Zaki volt, az említett FAR Rabatot pedig öt játékos képviselte a vb-keretben, köztük az 1985-ös év legjobb afrikai labdarúgójának választott Mohamed Timoumi is.

Mexikóban viszont igencsak nehéznek ígérkező csoportba került a csapat, de a megelőző vb-n bronzérmet szerző lengyelek, majd a későbbi gólkirály Gary Linekerrel felálló angolok ellen is gól nélküli döntetlent harcoltak ki Zaki védéseinek köszönhetően. A két évvel korábban Eb-elődöntős Portugália ellen viszont így is csak egy bravúros győzelem esetén reménykedhettek az afrikaiak a továbbjutásban, míg ellenfelüknek ehhez egy döntetlen is elegendő lett volna.

A marokkóiak viszont meglepték a kissé elbizakodott ellenfelüket és a kezdeti kontráik is több veszélyt hordoztak magukban, a 19. percben pedig egy a védők által könnyelműen eladott labdából az akkor alig 23 esztendős balszélső Abderrazak Khairi kilőtte a jobb alsó sarkot. A szintén a FAR Rabatból beválogatott Khairi fiatal kora ellenére addigra már két megnyert marokkói kupadöntőben is szerzett gólt, az első válogatott találata után pedig nem kellett sokat várni a másodikig. Alig hét perccel később ugyanis Labid Khalifa keresztlabdáját kapásból zúdította a hálóba. A túloldalon Zaki nagy robinzonáddal kipiszkálta a jobb alsó sarokból António Sousa sistergős löketét, a második játékrészben pedig az eredmény higgadt őrzése mellett Timoumi forintos labdát tálalt a Franciaországban légióskodó Abdelkrim Merry „Krimau”, elé, aki háromgólosra növelte csapata előnyét. A hajrában a csereként beálló Diamantino ugyan szépített, de a 3-1 Marokkó csoportelsőségét jelentette.

A sors azonban nem kedvezett különösebben számára, hiszen a csoportkörben ismét csak bukdácsoló, ám végül a döntőig menetelő NSZK volt a következő ellenfél a legjobb 16 között, és bár sokáig tartották magukat az Atlasz oroszlánjai, a 88. percben Lothar Matthäus távoli szabadrúgása utat talált a bal alsó sarokba.

1990 – Kamerun, azaz az „oroszlánok” megszelídítése

Az afrikai labdarúgás legnagyobb vb-szenzációját a javarészt hazai játékosokból és francia alsóbb osztályú klubokból egy korábban teljesen ismeretlen orosz-türkmén edző, Valerij Nyepomnyascsij által irányított Kamerun menetelése jelentette az 1990-es olaszországi világbajnokságon. Az 1984-ben és 1988-ban is Afrika-kupát nyerő, ám a nemzetközi közönség számára szinte teljesen ismeretlen kameruni válogatott, a „szelídíthetetlen oroszlánok” már a torna nyitómeccsén sokkolták a világot, amikor a címvédő Argentínát győzték le 1-0-ra.

A második mérkőzésen csereként pályára lépett az a Roger Milla, akit egy sérülés miatt reaktiváltak a vb-re 38 esztendősen, miközben ő már Réunion szigetén készült befejezni pályafutását. De ha már ott volt, kétszer is betalált Románia ellen, a szögletzászlónál ellejtett tánca pedig örökre megváltoztatta a gólörömöket a labdarúgásban. A nemrég 70. születésnapján általunk is bemutatott Milla aztán a nyolcaddöntőben Kolumbia ellen is duplázott csereként, így Kamerun első afrikai szereplőként eljutott a legjobb nyolc közé.

A nápolyi negyeddöntőben Anglia volt az ellenfél, mely addigi négy összecsapásán csak egyetlen gólt kapott, miközben a kameruni csapatból négy fontos játékos is hiányzott sérülések és eltiltások miatt. Addigra viszont már nem csak az otthoni képernyők elé gyülekező afrikai szurkolók, hanem az itáliai közönség nagy része is a meglepetéscsapatnak szorított. A kameruniak folytatták is a felszabadult játékukat, de az argentinok ellen győztes gólt szerző Francois Omam-Biyik kihagyott egy ziccert, majd a 25. percben már az angoloknál volt az előny, amikor a veszélyesen felfutó Stuart Pearce beadását David Platt fejelte Thomas N’Kono hálójába.

A szünet után ismét pályára lépett csereként Roger Milla és úgy tűnt, ezúttal is a csapata talizmánja lehet a veterán csatár. Negyedóra kellett neki, hogy egy Omam-Biyikkel való összjáték után büntetőt harcoljon ki, melyet Emmanuel Kundé értékesített, majd alig négy perccel később remek kényszerítővel tálalt a szintén csereként, éppen csak beállt Eugene Ekéké elé, aki egy pazar pöccintéssel megszerezte a vezetést. Közben Cyrille Makanaky lövése is a keresztlécen csattant, és ekkor nagyon úgy nézett ki, hogy az angolok sem bírnak a megtáltosodott Kamerunnal. Ám nyolc perccel a mérkőzés vége előtt Omam-Biyik kihagyta a meccslabdát az egyik oldalon, a túloldalon pedig Lineker büntetőt harcolt ki, amit aztán magabiztosan értékesített is. Az angolok jobbára meddő mezőnyfölénye a hosszabbításban is engedett teret a kameruni kontráknak, de Omam-Biyik, Makanaky és Milla is elhibázott egy-egy lehetőséget, míg Lineker a 105. percben Paul Gascoigne remek kiugratásával ezúttal a kapujából kirobbanó N’Kono mellett harcolt ki tizenegyest, és az ítéletvégrehajtásnál sem hibázott. Erre már nem tudtak válaszolni a hátralévő időben az így megszelídülő „oroszlánok”, a 3-2-es győzelemmel Anglia maradt versenyben, végül bronzérmet szerzett.

1994 – Nigéria felemelkedése

Afrika egyik legnagyobb népességével rendelkező országa a számtalan kontinensbajnoki érem után az 1994-es világbajnokságon mutatkozhatott be a nagyközönség számára, és először fordult elő, hogy Európában légióskodó, ismert játékosokra építhetett egy afrikai ország szövetségi kapitánya, mégpedig a válogatottat akkor már ötödik éve irányító holland Clemens Westerhof. Ilyen névnek számított a korábban belga bajnokságot nyerő csapatkapitány Stephen Keshi (RWD Molenbeek), a kétszeres dán bajnok Uche Okechukwu (Fenerbahce), a holland bajnok Finidi George (AFC Ajax), a friss portugál gólkirály Rashidi Yekini (Vitória Setúbal), a belga bajnok és a BL történetének első gólját szerző Daniel Amokachi (FC Bruges) vagy a Bundesligában sztárnak számító Augustine „Jay-Jay” Okocha (Eintracht Frankfurt).

Ez a gárda Nigéria első vb-mérkőzésén rögtön letette a névjegyét, hiszen a később az elődöntőig jutó Bulgária ellen afrikai csapattól korábban soha nem látott magabiztos, 3-0-s győzelmet aratott. Később Argentínától vereséget szenvedett ugyan, végül Görögországot is legyőzte 2-0-ra és a csoport élén végzett.

Pechjére azonban Olaszország a szinte totális holtversennyel záruló E csoport harmadik helyén jutott csak tovább, így pedig az AC Milant két BEK-győzelemig gardírozó Arrigo Sacchi válogatottja került szembe a „szuper sasokkal” a nyolcaddöntőben. A korszakosnak tekinthető Milan teljes hátvédsora felvonult ezen a világbajnokságon, a középpályás Demetrio Albertini–Roberto Donadoni duó előtt pedig a World Soccer által 1993 legjobb játékosának választott Roberto Baggio szervezte a támadásokat.

A bostoni Foxboro Stadiumban 54 000 néző jött össze a hatalmas hőségben rendezett mérkőzésre, melyet az olaszok kezdtek ugyan dominánsabban, de Baggio próbálkozását a védők, Maldini csúsztatását pedig Peter Rufai védte, a 25. percben viszont megszerezte a vezetést Nigéria. Finidi szöglete Maldiniről épp Emmanuel Amunike elé pattant, és az akkor még csak 23 éves, később az FC Barcelonában is megforduló csatár a kapujából kirobbanó Luca Marchegiani mellett a hálóba juttatta a labdát. A nigériaiak a sérült csapatkapitány, Keshi hiányában is magabiztosan védekeztek, a középpályán pedig Okocha és Sunday Oliseh sokszor magabiztosan tartották meg a labdákat. Főként miután a 75. percben a csereként beállt Gianfranco Zola némileg váratlanul piros lapot kapott a meglehetősen szigorú mexikói játékvezetőtől. Alig két perccel a rendes játékidő vége előtt sikerült egyenlítenie Olaszországnak, amikor a jobb szélen kiugratott Roberto Mussi tálalt Baggio elé, a Juventus támadója pedig a lábak között kilőtte a kapu jobb alsó sarkát. A hosszabbításban hiába játszott emberelőnyben Nigéria, nem tudott már megújulni, és amikor a 102. percben Augustine Eguavoen a tizenhatoson belül ütközött Antonio Benarrivóval, a megítélt büntetőt is Baggio értékesítette. Az erejükkel teljesen elkészülő afrikaiak még Yekini révén egyenlíthettek volna, ám a máskor oly kíméletlen csatár egy ajtó-ablak helyzetben határozatlannak bizonyult.

2002 – Szenegál aranygólja

A szenegáli válogatott korábban nem volt tényező a kontinens labdarúgásában, az ezredfordulón azonban egy új generáció a francia Bruno Metsu irányításával előbb a 2000-es Afrika-kupán a negyeddöntőbe jutott, majd 2002-ben ezüstöt nyert, miközben története során először kivívta a világbajnoki részvétel jogát is. Az Ázsiába utazó 23-as keretből nem kevesebb, mint 21 játékos légióskodott Franciaországban, ketten pedig már ott is születtek, ami nem csak azt mutatja jól, hogy mennyire megváltozott a kontinens labdarúgásának arculata alig egy évtized alatt, hanem azt is, mekkora jelentősége lehetett a játékosok számára a nyitómeccs bravúrjának.

A címvédő Franciaországot fektette ugyanis hatalmas meglepetésként két vállra a szenegáli csapat Papa Bouba Diop találatával. Ezután a dánok ellen Salif Diao gólja elég volt egy döntetlenre, Uruguay ellen pedig az is belefért, hogy a félóra alatt Khalilou Fadiga és Bouba Diop találataival kialakított háromgólos előnyt a meccs végére elherdálja Szenegál, a 3-3 az afrikaiak továbbjutását és a dél-amerikaiak kiesését jelentette.

Ezután következett a nyolcaddöntőben az a Svédország, mely Henrik Larsson vezényletével nem csak elbúcsúztatta Argentínát és Nigériát az F csoportban, de Anglia előtt meg is nyerte a kvartettet, és az akkor már négy éve a Lars Lagerbäck–Tommy Söderberg páros által vezetett svédek nagyon egységes csapatot alkottak. Jobban is kezdték az északiak a találkozót, két helyzetük után a 11. percben már érkezett is a vezető góljuk, amikor egy szögletre Toni Silva kapus nagyon bizonytalanul mozdult ki, Henrik Larsson pedig a kapuba fejelt. A kapott gól után az ördöngős El Hadji Dioufot szólói végén kétszer is gyanús helyzetben buktatták a tizenhatoson belül, de a bolíviai játékvezető sípja néma maradt, majd Diouf lövésszerű beadásából Bouba Diop a hálóba talált ugyan, de a partjelző intésére a bíró érvénytelenítette a találatot (a visszajátszások alapján tévesen). A 37. percben azonban már érkezett az egyenlítés, amikor Henri Camara vett mellre egy labdát, kapura fordult és 18 méterről egy remek mozdulattal kilőtte a jobb alsó sarkot.

A második játékrészben a svédek kontrákkal veszélyeztettek, a csereként beálló, ekkor még csak 20 éves Zlatan Ibrahimovic is kihagyott egy helyzetet, a túloldalon pedig Diouf szabadrúgását kellett a léc fölé tolnia Magnus Hedmannak, több találat azonban nem született. A hosszabbításban is küzdelmesen gyűrte egymást a két csapat, mígnem az első 15 perc letelte előtt Bouba Diop sarkalt egy labdát Camara elé, aki öt védő gyűrűjében a jobb alsó sarokba helyezte az aranygólt és az akkor érvényben lévő szabály értelmében ezzel el is döntötte a továbbjutás sorsát.

A negyeddöntőben viszont hiába alakítottak ki sokkal több helyzetet a szenegáliak Törökországnál, végül a hosszabbításban alulmaradtak, de így is mindössze második afrikaicsapatként vébén bejutottak a legjobb nyolc közé.

2010 – Ghána drámája

A „hazai” rendezésűnek számító 2010-es világbajnokság nem sikerült különösebben jól az afrikai csapatoknak, talán épp a déli féltekén télinek tekinthető, kifejezetten hűvös időjárás miatt, mégis ekkor került a legközelebb a kontinens egyik képviselője az elődöntőhöz. Ehhez az akkor nem éppen a legerősebb kerettel rendelkező Ghánának komoly szerencsére is szüksége volt, hiszen a csoportkörben hiába győzték le a szerb Milovan Rajevac tanítványai az első meccsükön Szerbiát, később aztán a zárófordulóban éppen az európai válogatott Ausztrália elleni váratlan veresége hozta csak meg nekik a továbbjutást. A nyolcaddöntőben az Egyesült Államokat sikerült legyőzniük a hosszabbításban Asamoah Gyan találatával, így pedig következhetett az Uruguay elleni negyeddöntő.

Esélyesnek azért nem nevezhettük a ghánai csapatot, hiszen a már akkor is Óscar Tabárez által dirigált Uruguay a Copa América címvédőjeként korábban a rendező Dél-Afrikát is kiütve nyerte meg a csoportját Diego Forlán vezérletével, majd a nyolcaddöntőben két Luis Suárez góllal lépett túl a Koreai Köztársaságon is.

A meccsen Rajevac két fontos játékossá váló ifjoncára, az általunk is jól ismert U20-as világbajnok André Ayewra és Jonathan Mensahra nem számíthatott eltiltás miatt, de a csapat voltaképpen nélkülük is a legjobb teljesítményével rukkolt elő a tornán a 84 000, javarészt az afrikai történelmi sikerért szorító néző előtt. A meccs elején mindkét oldalon adódtak lehetőségek, amiket a kapusok hárítani tudtak, majd az első félidő hosszabbításában Sulley Muntari jó 30 méterről váratlanul lövésre szánta el magát, a labda pedig a kapu bal alsó sarkában kötött ki a későn mozduló Fernando Muslera mellett. A szünet után tíz perccel viszont Forlán tekert egy szabadrúgást a kapuba Richard Kingson fölött, így kialakult az 1-1, ami végül nem is változott a hátralévő időben.

Helyzetek veszélyességében nagyjából a dupláját hozták össze a ghánaiak az ellenfelüknek az xG-mutatók alapján már a hosszabbítás legvégéig is, az igazán drámai fordulatok azonban csak az utolsó percek tűzijátéka során következtek be. Egy beívelt szabadrúgást Kevin-Prince Boateng csúsztatott meg, majd amikor Muslera elvétette a labdát, John Mensah fejese után Stephen Appiah két méterről a gólvonalon álló Luis Suárezt találta telibe. A kipattanót aztán a csereként beállt Dominic Adiyiah nagy erővel kapura fejelte, ám Suárez kapusokat megszégyenítő reflexmozdulattal kiütötte ezt a labdát is a gólvonalról, amiért a portugál játékvezetőtől egy piros lap lett a jutalma. A megítélt büntetőt az az Asamoah Gyan végezte el, aki addig pályafutása során nyolc tizenegyesből csak egyet hibázott el, ott azonban megremegett a lába a történelmi siker kapujában és a keresztlécet találta telibe. A szétlövésben ugyan már javított, de aztán két ghánai próbálkozást is kifogott Muslera, Sebastian Abreu pedig stílusosan továbbpanenkázta Uruguayt az elődöntőbe.

Az ezt követő 2014-es brazíliai vb-n fordult elő első alkalommal, hogy két afrikai válogatott is továbbjutott a csoportjából, utána azonban Nigéria és Algéria is elvérzett a nyolcaddöntőben a franciák, illetve a németek ellen. Legutóbb a 2018-as tornán viszont mind az öt afrikai induló kiesett a csoportkörben 36 év után először, amit magyarázhat a hűvös oroszországi helyszín és a világbajnokság elejébe belenyúló Ramadán havi böjt is, mely számos muszlim játékos felkészülését megnehezítette. Idén viszont ilyen hátráltató tényezőkkel nem kell számolniuk az afrikai csapatoknak, sőt Marokkó és Tunézia számára félig-meddig hazai terepnek is tekinthető a Közel-Kelet. Így aztán kíváncsian várhatjuk, hoz-e újabb afrikai meglepetéseket az idei torna, vagy legalább olyan mérkőzéseket, melyeket kellemes élményként tehetnek el a szurkolók világszerte a vb-emlékeik közé.