Aki a tanítványaival végigverte Európát – Luis de la Fuente

Azzal azért valahol az egyetemes labdarúgást is megmentette Spanyolország, hogy a számos reaktív válogatott, köztük a finálébeli rivális angolok ellenében megnyerte az idei Európa-bajnokságot – és mennyire fáj ezt nekem, megveszekedett anglománnak leírni –, amiért hatalmas köszönet jár a La Roja szövetségi kapitányának, Luis de La Fuentének (is).

Elvégre az egy éve még szinte totálisan ismeretlen szakember nemcsak hogy győzelemre vezette tanítványait, hanem a másoknál oly sokat hiányolt támadószellemet, látványos és gyors passz-, illetve szélsőjátékot erőltetve diadalmaskodott – amúgy mind a hét mérkőzését megnyerve a tornán, ami először fordult elő az Eb-k történetében.

Esetében pedig a „tanítványok” kifejezés használata nem csak a szokásos újságírói klisé, minthogy a keret számos tagja a 2013-tól a különböző spanyol utánpótlás-válogatottakat irányító szakember kezei közt cseperedett. 

Abban a csapatban, amelyikkel 2015-ben U19-es Európa-bajnokságot nyert, Rodri, Unai Simón és Mikel Merino kapott szerepet, amelyikkel 2019-ben U21-es Eb-t, az utóbbi kettő mellett Fabián Ruiz, Dani Olmo és Mikel Oyarzabal is, a 2020-as olimpián ezüstérmes együttesében pedig Marc Cucurella, Martín Zubimendi és Pedri is fellépett. Pedig ránézésre lehetne visszavonult testépítő, vagy egy 63 éves, a csajok miatt rendre gyúró playboy, a látszat azonban ezúttal is csal. Ő bizony egy remek futballszakember, nagyszerű taktikus, kiváló tréner, aki mert az utóbbi évek spanyol trendjétől eltérni, és a sokszor kevéssé hatékony tiki-takát módosítva direktebb, veszélyesebb, vertikálisabb, a kockázatot felvállaló támadójátékot megalkotni, amelyikben a szupertechnikás futball továbbra is alapvetés, de legalább annyira hangsúlyos a letámadás és agresszív visszatámadás, valamint a két gyors, jól cselező, az egy az egy elleni játékban káprázatos szélső alkalmazása.

Ami azt illeti, utóbbi rendkívüli jelentősége csak tavaly szeptemberben, a Grúzia elleni Eb-selejtezőn vált számára is tökéletesen világossá, amikor a Dani Olmo-Marco Asensio kettős megsérült, és egy vadiúj páros, a bilbaói Nico Williams, valamint a 16 esztendős Lamine Yamal váltotta. „The rest is history”, ahogy a művelt angol mondaná, amúgy pedig a duó valóban történelmet írt. S nem mintha Spanyolországnak szégyenkeznie kellene, ha az Olmo-Asensio kettőssel állna fel, de az egyaránt afrikai szülők gyermekeként már Spanyolországban világra jövő Williams és Yamal valami csodálatos, és legalább annyira hatékony szélsőjátékot mutattak be – a nekik rendelt időben már azon a bizonyos tbiliszi selejtezőn is.

Azon a poszton ugyebár rendben kell lennie az önbizalomnak, tán egy kis ego sem árt – ami abszolút hiányzik De la Fuentéből. Ő aztán sosem tolja magát előtérbe, és amúgy is az a filozófiája, hogy a csapat a lényeg, és nem az egyén. De nem ám csak a szűken vett futballcsapat, a stáb és a kiszolgáló személyzet szintúgy. Tetteivel is érzékelteti felfogását: minden egyes összetartás után ő maga küldött üzenetet a szövetség velük foglalkozó dolgozóinak, a válogatott körül tüsténkedő személyzet tagjainak – a séftől a biztonsági embereken át a hivatali gyakornokokig mindenkinek. Azért (is), hogy mindenki fontosnak érezze magát. Hogy tudják, mindannyian a spanyol válogatott tagjai, hogy ők így együtt A CSAPAT. 

Az egy más kérdés, hogy a csapat sikeréhez kellenek egyéniségek. De éppen azért válhatott az Eb-győztes Spanyolország nagybetűs csapattá, mert sokan gyerekkoruk óta együtt futballoznak, ezért működhetett már-már klubcsapatként a La Roja: egységes, egymásért igazán küzdeni tudó, rendkívül bajtársias alakulattá.

Ez az attitűd, a szoros, családias viszony szükségeltetett ahhoz, hogy a negyeddöntőben valahogy felülkerekedjen a hajrábeli egyenlítéstől, valamint szurkolói fanatikus támogatásától fűtve eksztázisban játszó német válogatotton. A roppant kiélezettnek ígérkező hosszabbításra készülve De la Fuente is igyekezett erre az erényükre hatni: „Tartsuk csak magunknál a labdát, mert mi vagyunk a jobbak. Mindenekfelett azonban, a legfontosabb, hogy rendre kisegítsük a csapattársunkat.” És Spanyolország, ha kis szerencsével is, de kitartott, a legvégén pedig De la Fuente egy régi harcosa, a csereként pályára lépő Merino döntött. Akkor vert meg nagy tornán először házigazdát Spanyolország.

Amúgy is sokféleképpen kellett a tornán nyernie: az olaszok ellen az elmúlt Eb-elődöntő rossz emlékét ledobva magáról; Albánia és Grúzia ellen a mély védekezést feltörve, ami ugye Marokkó ellen a vb-n nem sikerült; a németek ellen a hazai pályán szereplő, ihletett állapotba kerülő riválist folyamatosan koncentrálva, hatalmas küzdelemben legyűrve (a 15 sárga lappal és egy pirossal tarkított meccsen); Franciaországot hátrányból fordítva, ami a Deschamps-csapattal szemben elég nehéz szokott lenni; Angliát az igen stabilnak tűnő védekezése dacára is. És a De la Fuente-csapatnak mindig, minden akadályon sikerült átlendülni. A közönséget elragadtatva. Alighanem azért is, mert volt bennük hit. De la Fuentét a vallásos hite is segíti:

„Azért vagyok vallásos, mert úgy döntöttem egykor, hogy az leszek. A családom vallásos, bennem azonban sok kétely fogalmazódott meg, és elég messze kerültem a hitemtől. Életem egy pontján azonban úgy döntöttem, ismét közel engedem magamhoz Istent, és minden cselekedetemben támaszkodom rá. Az életben semminek sincs értelme Isten nélkül.” 

Az istenimádat mellett pedig szereti a bikaviadalt, a tojást és a sült krumplit, a Rocky-filmeket, Julio Iglesiast és Rómát, annál is jobban persze Spanyolországot. Tengerész apa gyermeke, aki megelégszik napi négy óra alvással, és nem foglalkozik a bírálatokkal. A kinevezése utáni kritikus kétkedést nem enyhítette, hogy mindjárt a második meccsén 2–0-ra kikapott a skótok elleni Eb-selejtezőn. Az As címlapján „hajótörésről” írt, a Marca öles betűkkel kérdezte: „Mi a terv?” Azóta látjuk, mi – az állhatatos De le Fuente persze akkor sem hátrált meg: „Ráléptünk arra az útra, amelyen végig fogunk menni, ezt a játékosoknak is elmondtam.”

Így történt aztán, hogy az általában „ezret” passzoló spanyol válogatottnál két csapat is többet birtokolta a labdát az Eb-n (Portugália és Németország), de senki nem dolgozott ki több helyzetet, próbálkozott több kapuralövéssel és szerzett több gólt, mint Hispánia. 

De la Fuente tehát mindig is hitt magában, már a kinevezésekor bátorkodott kijelenteni:

„Nálam jobban senki sem ismeri a spanyol futball jelenét és jövőjét.”

Nem felvágni akart ezzel, pusztán a tapasztalataira hagyatkozott. Amúgy is alázatról árulkodik a viselkedése, ez is segítette a futballvilág csúcsára jutni, nyugalma, higgadtsága szintén. Szinte sosem kel ki magából, a franciák elleni elődöntő után is legfeljebb azért szúrt csak egy picikét oda az újságíróknak, mert úgy érezhette, a számos kezdeti kritikáért cserében annyi jár. „Nincs felnőtt szinten elég tapasztalata.” „Biztos nincs meg az a tudása, ami a spanyol válogatott irányításához kellene”, fogalmazódtak meg a kétkedő gondolatok, miközben ő ahogy magában, a játékosaiban is hitt, és nem értette, miért nem látja meg mindenki azt a kiválasztott futballistákban, amit ő igen. Ma már mindenki látja.

Immár pedig a saját csapatával nyert. Azokkal, akikkel utánpótlás-szinten is végigverte Európát, azokkal, akiket ő választott ki.

Elvégre a csapat, amelyik ugyancsak a vezetésével tavaly hazavitte a Nemzetek Ligája serlegét (a döntőben Horvátországot tizenegyesekkel legyőzve), még nagyrészt a Luis Enrique-féle társaság volt. Minthogy fél évvel korábban nevezték ki szövetségi kapitánynak, a Marokkó elleni katari bukás után, nem maradt ideje teljesen a saját képére formálni, az ő embereivel teletűzdelni a válogatottat. Ez viszont már szőröstül-bőröstül az ő csapata.

Amelyik az egyetlen, németek elleni összecsapást leszámítva az összes akadályt fölényes magabiztossággal vette, mondhatni lezúzta a kontinenst. De la Fuente kapitánysága legrázósabb pillanatait nem is az Eb-n, hanem a korábbi spanyol szövetségi elnök, Luis Rubiales saját magát mentegető, már-már áldozatként beállító beszéde után élte meg, amit azután intézett a prezident az elnökséghez, hogy a női válogatott világbajnoki győzelmét követően még a pódiumon szájon csókolta a csapat egyik játékosát, Jenni Hermosót. De la Fuente a szónoklat után másokkal egyetemben látványosan megtapsolta Rubialest, amiért később nem győzött elnézést kérni, és beismerni, súlyosat hibázott, amikor elöljáróját piedesztálra emelte. Csak lojális akart maradni – ma már tudja, akkor épp nem kellett volna. De megúszta, Spanyolország pedig igencsak jól járt, amiért nem küldte el kapitányát.

Jól döntött viszont De la Fuente akkor, amikor Sergio Ramost nem reaktiválta, jóllehet a madridi sajtó Luis Enrique távozása után meglehetős offenzívával követelte vissza a csapatba a Real-ikont. Elsősorban vezéregyénisége miatt, De la Fuente azonban másokat ruházott fel vezérszereppel. Álvaro Moratát, aki bár kevésbé hangos, kevésbé harcias, de annál empatikusabb, s mindig tudja, játékostársainak épp mire van szükségük. A pályán sokkal inkább Rodri a tábornok, valamint a csapatot hátulról, sokszor hangos szóval dirigáló Aymeric Laporte. Három egészen más egyéniség, mégis három vezető típus, akik elképesztően fontos szerepet töltöttek be a csapat életében, és akik nélkül elképzelhetetlen De la Fuente tizenegye. De velük is jó lóra tett. Ahogy a szövetség is vele. Hiába a szerény felnőtt edzői tapasztalat, az is a spanyol harmadik ligából, hiába a számos kétkedő hang, De la Fuente a halálcsoportnak kikiáltott négyest megnyerve, az egész tornán lenyűgöző futballt bemutatva vezette együttesét Európa-bajnoki címre. És immár joggal beszélnek róla úgy, hogy ő az új spanyol játékstílus megalkotója.

Kiemelt fotó: Football Espana