Aki az Atléticóhoz is bebocsátást nyer – interjú a Spanyolországba fiatal futballistákat közvetítő Árpási Kolossal
Maga is próbálkozott a spanyolországi futballal, de ha már neki nem sikerült eljutni a LaLigába, úgy döntött, másoknak kínál esélyt. Árpási Kolos játékoskori kapcsolatait kihasználva kötött megállapodást négy spanyol klubbal, köztük az Atlético Madriddal, ahol készséggel fogadják azokat a fiatalokat, akiket ő odavisz. Noha, mint mondja, egy ilyen esélyre sokezren várnak hiába. De a teljes történetet mesélje el ő maga.
– Szóval az elmúlt két évben huszonöt játékost vittél ki spanyol első és másodosztályú klubokhoz?
– Igen. Az Atléticóval, az Alcorcónnal, a Cádizzal, illetve a Rayo Vallecanóval olyan exkluzív megállapodást kötöttem, amelynek hála direktben mutathatok meg nekik játékosokat. Ezrek, vagy inkább tízezrek, kezelhetetlenül sokan állnak sorba azért, hogy próbajátékon vehessenek részt ezekben a klubokban, nekem azonban ezzel az exkluzív megegyezéssel megvan a lehetőségem arra, hogy a magyar fiatalokat sok-sok ezer jelentkező elé helyezzem.
– Hogy sikerült ezt a kapcsolatrendszert kialakítani?
– A spanyolországi múltamnak hála. Mint minden fiatal magyar játékos, magam is kerestem a lehetőségét annak, hogy külföldön folytathassam a futballt, nekem az egykor a góljait a Feyenoordban, az Anderlechtben és a Betisben rugdosó Ladinszky Attila segített eljutni Sevillába. Először tizenhét évesen egy hétig próbaedzéseken vehettem részt a Betisben, ahol jelezték, a következő szezonra várnak vissza.
Mivel az idény végén nem válogattak be a második csapatba, azt egy újabb fél szezon követte a Rayo Vallecano ifjúsági csapatában, majd megpróbálkoztam a felnőtt futballba beépülni: az Atlético Madrid C és az Alcorcón B edzésein is jártam, de fizikálisan és mentálisan sem álltam ekkor még készen a spanyolországi profi futballra. Végül két felnőtt harmadosztályú csapatnál töltöttem el egy kis időt, de az azt követő években sérülések hátráltattak, ezért huszonnégy éves koromban úgy döntöttem, befejezem a labdarúgást, viszont továbbra is valami futballhoz köthető elfoglaltságot kerestem, valamit, amit magas szinten művelhetek.
Ma már huszonkilenc éves vagyok, és az, hogy nagy klubokkal dolgozhatok együtt, hogy magyar gyerekeket segíthetek abban, hogy sikeressé váljanak, hogy megadhatom nekik azt a támogatást, amit én vagy a kortársaim nem kaptak meg, nagy örömmel tölt el. Megtapasztaltam, milyen az, amikor nincs jó ügynököd, amikor a privát életben sem kapsz elég segítséget, én minden téren igyekszem támogatni a srácokat. Azáltal, hogy Spanyolországban futballoztam, sikerült olyan kapcsolatokat teremteni, amelyeket manapság hasznosíthatok. Amikor a klubokkal tárgyaltam, egy kérésem volt, hogy minél több játékost mutathassak meg nekik. Az nyilvánvaló, hogy nem mindenkit igazolnak le, da ha a srácok megtapasztalhatják, milyen a mai topfutball, ha a visszejelzések alapján megtudják, miben jók, illetve hogy miben kell fejlődniük, abból táplálkozhatnak, jobbá válhatnak, és a magyar futball ügyét is előrevihetik. A kint tapasztaltakkal átfordul a gondolkodásuk, megértik, hogyan érdemes hozzáállni az edzésekhez és a meccsekhez, hazatérve pedig jó példát mutathatnak a társaknak, felhúzva a közösséget.
– Csakhogy pontosan az szokott történni, hogy a közeg húzza le őket, és rövid idő alatt újra beleszürkülnek a honi hétköznapokba.
– De nem minden esetben. Vannak jó példák, amikor azt látni, igencsak sokat értek a kinti élmények. Az első játékos, akit Spanyolországban megmutathattam, Kállai Zalán volt, őt a Getaféba sikerült elvinni az Illés Akadémiáról, és szerintem nagyot dobott a karrierjén az az élmény. A hazatérése után a Mezőkövesdbe igazolt, és tizennyolc évesen bemutatkozott az NB I-ben. Az elmúlt két idény huszonöt magyar futballistája mellett amúgy az Egyesült Államokból is közvetítettem futballistákat Spanyolországba.
– De hogyan indult ez a projekt?
– Egy évvel azután, hogy hazajöttem Spanyolországból, az Illés Akadémián kaptam lehetőséget, mint vezető játékosmegfigyelő. Azzal bíztak meg, hogy alakítsak ki egy scoutrendszert, egy hatfős részleget irányítottam Horváth Sándorral együtt. De az akadémián már akkor jelezték, nagyon örülnének neki, ha a kapcsolataimat kihasználva eljuthatnának gyerekek Spanyolországba. Én pedig elkezdtem szervezni.
2020-at írtunk, a Covid nem segítette a folyamatot, de utána, amint lehetett repülni, el is utazott Zalán a Getaféhoz. Őt követte Horváth Hunor, aki a tavasszal a Veszprémmel nyert NB III-as bajnoki címet, és úgy tudom, magasabb osztályból keresik, valamint a Haladásban tizenhét évesen bemutatkozó Mohos Barnabás. Mindketten a Leganésben tölthettek el egy-egy hetet.
– Te döntesz arról, ki érdemes arra, hogy megnézze egy spanyol klub? Mert nyilván a hitelességed is múlik azon, milyen minőséget képviselnek az amúgy az életük esélyére vágyó játékosok.
– Miután topklubhoz is viszünk fiatalt, mint amilyen az Atlético, van egyfajta előszűrés. Bárki nem vehet részt ebben a fejlesztő programban. Vagy én nézem meg a játékost, vagy egy olyan partner, aki releváns szakvéleményt tud nyújtani. Csak olyan edző vagy játékos-megfigyelő kell nekem, aki szakmailag hiteles. Tizennyolc éves korig foglalkozunk játékosokkal, addig bárki jöhet. Az esetleges átigazolás szempontjából releváns igazából a kor, mert tizenhat éves korig csak akkor lehet külföldre szerződni, ha a család odaköltözik, és nem a futball, hanem a munka miatt.
– Látsz egyébként különbséget a magyar és spanyol tehetség közt?
– A spanyolokat másképp képzik, emiatt igen. Felkészültebbek a kinti szakemberek. A legnagyobb különbség abban rejlik a két nemzet utánpótlása között, hogy a spanyolok sokkal gyorsabban futballoznak, a mozgásgyorsaságban és az előregondolkodásban is a magyarok előtt járnak. Nálunk az történik, hogy a játékos lenéz, átveszi a labdát, felemeli a fejét, majd kitalálja, mit kezdjen a labdával, míg a spanyol már az átvétel előtt tudja, milyen lehetőségei vannak, és rendkívül gyorsan dönt. Magasabb fokú a játék-intelligenciájuk, vagy pontosabb úgy fogalmazni, jobb a pályán a tájékozódási képességük, mindemellett pedig agresszívebben futballoznak. Aki nálunk technikailag kimagasló tehetség, az azért többé-kevésbé megállja ott is a helyét.
– Hozzáállásban találsz különbséget, vagy aki ennyire ki akar menni, az mindent alá is rendel a futballnak?
– Változó. Személyiségfüggő.
Harminc játékossal a hátam mögött már tökéletesen tudom, mi vár a gyerekekre, ezért aztán igyekszem fejben mindannyiukat a lehető legpontosabban felkészíteni. Előrejelezni, mire számítsanak.
Van egy felkészítő protokoll: a sportolói önéletrajz mellett összeállítottam egy tizenöt oldalas dokumentációt, rengeteg spanyol szakszóval, amit ha megtanul a kiutazó játékos, alapszinten érteni fogja mindazt, ami egy tréningen elhangzik. Ez azért nagyon nagy segítség nekik, valamint a fogadó klubnak, mert azt látják a játékoson, hogy érti, ami vele történik.
– Mennyire alkalmazkodnak könnyen a mieink a megváltozott körülményekhez?
– Egy hétre szoktam kivinni a játékosokat, vasárnaptól vasárnapig tartózkodnak Spanyolországban. Játékosfüggő, ki hogyan reagál, de összességében elég jók a tapasztalataim. Péntekre általában már látni a játékukban a pozitív változást.
– De piszok nehéz lehet odakint ragadni…
– Három játékos átigazolása zajlik éppen, és még nyolcan jönnek ki különböző klubokhoz a nyáron. A háromból az egyik a Rózant Janó-féle Neofutball ajánlására került hozzám, Alszegi Ákosnak hívják. Tizennégy éves, neki az Alcorcónnál teremtettem lehetőséget. Novemberben járt kint először, nagyon pozitívan nyilatkozott róla utána a spanyol szakmai stáb, és én is nagy lehetőséget láttam benne. Januárban újra megnézték, és döntöttek, hogy átigazolnák. Szerencsés egybeesés, mert a család amúgy is Spanyolországba akart költözni.
– Napi nyolc órában foglalkozol immár játékosközvetítéssel?
– Igen, ez a fő irány, az időm nyolcvan-kilencven százalékát az teszi ki, hogy játékosokat viszek spanyol klubokhoz. De újabb projekteken is dolgozunk, nyári táborokat szervezünk, amelynek keretében csoportosan vinnénk ki a gyerekeket. Illetve szeretnénk szakmai tanulmányutakat szervezni a magyar edzőknek, hogy megtapasztalják, hogyan dolgoznak a spanyol utánpótlásban.
– De ha ez immár vállalkozássá alakított tevékenység, nyilván költséggel is jár a résztvevőknek.
– Kiskorúaknál nem folytatható menedzseri tevékenység, amelynek ugye az ügynök szempontjából az egyik lényegi eleme, hogy az üzletből ő is részesül. Esetünkben ilyenről nincs szó, de a próbajátéknak, vagy ahogy mi nevezzük, egyhetes fejlesztő programnak van költsége.
Nem az edzéslehetőségért kérünk pénzt, hanem mindazért, amit az egy hét mögé teszünk: hogy egy sportrezidencián biztosítunk szállást, odajön egy szakács, aki minden ételt elkészít, van egy privát sofőr, aki a fiatalokat fuvarozza, van egy stábunk, amelyik folyamatosan figyel a kiérkező játékosokra, sőt a csapatedzésen túl posztspecifikus formában plusz képzést is tartunk nekik abban az egy hétben.
A futballista növendékeknek csak arra kell figyelniük, hogy a lehető legtöbbet hozzák ki magukból a tréningeken, minden más a mi gondunk.
– Akkor hát ide kívánkozik a talán leglényegesebb kérdés: láthatunk-e hamarosan olyan magyar játékost a LaLigában, akinek te segítettél megtenni az első spanyolországi lépéseket?
– Biztos vagyok benne. Mivel ez az együttműködési forma lehetőséget ad arra, hogy szinte korlátlan számban mutassak meg játékosokat a velem kapcsolatban álló spanyol kluboknak, és mert a mi stábunk is jelentős szakmai támogatást biztosít ezeknek a futballistáknak, lehetetlennek tartom, hogy ne járjunk sikerrel. Akár több magyarja is lehet majd a spanyol első- és másodosztálynak. Ez lenne legalábbis a cél. Én persze már akkor is boldog leszek, ha a következő öt évben legalább egy játékosnak sikerül berobbannia a LaLigában.
Képek forrása: Árpási Kolos LinkedIn
Szerző
