Aki bizonyította, hogy nincs lehetetlen: a Down-szindrómával élő triatlonos útja az Ironmanig

Az Ironman az állóképességi sportok egyik legnehezebb versenye – 3,8 km úszás, 180 km kerékpározás és 42,2 km futás megszakítás nélküli teljesítéséből áll. A mára kultikussá vált kihívás nem mindennapi körülmények között született meg. A próbatétel alapjait egy San Diegó-i, de Hawaiin állomásozó hadosztály három tagja rakta le 1978-ban.

John Collins, John Dunbar és egy harmadik tiszt kitalálták, hogy egybegyúrnak három nagy, a szigeteken megrendezett sporteseményt – a Waikiki Rough Water Swim elnevezésű, 3860 méteres úszóversenyt; a Radrennen von Oahu kerékpáros viadalt, melynek távja 180,2 kilométer és a Honolulu Marathont, amelyen a klasszikus maratoni futás 42,195 kilométerét kell teljesíteni.

A fogadásból létrehozott kihíváson 15-en indultak, közülük 12-en értek célba. A győztes 11:46:58 órás idővel zárt. A különleges verseny végül nem csak egyszeri alkalom lett, hanem világhódító útra indult, rengeteg triatlonos rendezvényen állhat rajthoz az, aki teljesíteni szeretné a próbatételt. (Fontos megjegyezni, hogy maga az Ironman egy jogilag levédett brand, amelyet kizárólagosan a World Triathlon Corporation használhat. Az azonos vagy hasonló távú, más szervezetek által létrehozott úgynevezett hosszútávú triatlonversenyek például ironman táv vagy iron táv néven futnak – ez esetben köznevesül a levédett kifejezés.)

Forrás: alfolk.org

A család szenvedett az előítéletektől

Egy Közép-Floridában élő fiatalember, Chris Nikic is elhatározta, hogy beleáll a felkészülés hosszú és nehéz útjába. Ő azonban nemcsak egy volt a sok, hasonló célokat kitűző fanatikus közül, hanem sporttörténelmet szeretett volna írni.

Tudniillik Nikic ezzel a genetikai rendellenességgel született, így – többek között – értelmi fogyatékosság és gyenge izomtónus (hipotónia) is nehezíti az életét. (Az ilyen szindrómával élők felismerhetők a jellegzetes mandulavágású szemeikről, rövid végtagjakról és ujjaikról, valamint a lapított orrukról.)

Nikic életének első szakasza különösen küzdelmes volt. Öthónapos korában szívműtéten esett át. Négyévesen tudott csak önállóan járni, korábban segédeszközzel közlekedett. Ötéves koráig az evéssel is problémái voltak. Gyermek- és fiatalkora jelentős részében mozgásszegényen élt, ami miatt jelentősen túlsúlyos lett. Négy fülműtétje is volt. A család elmondása szerint a legnagyobb akadályt viszont nem ezek a nehézségek, hanem az előítéletesség és a nem megfelelő tanácsok jelentették. Gyermeküket üdítő személyiségűnek, kiváló humorúnak tartják – ami egyébként általánosan jellemző a Down-szindrómával élőkre.

,,Chris nem más, mint tiszta öröm”

– mondta az édesapa, Nik Nikic. ,,Amikor találkozol vele, az egyetlen dolog, ami feltűnik, hogy mindig boldog. Érzed a belőle áradó ragyogást, amikor a társaságában vagy.”

Sok olyan véleményt is hallottak, hogy gyermekük soha nem lesz képes bizonyos dolgokra. ,,A legtöbb Down-szindrómás gyermeket nevelő szülő soha nem tanítja meg a gyermekét biciklizni vagy más dolgokra, mert azt hiszi, hogy ezek számára lehetetlenek, képtelen rájuk” – mesélte az édesapa a sokaknál uralkodó szemléletről.

Forrás: BBC

Eredményes szemléletváltás

Nikicék viszont rájöttek arra, hogy fiuk sok mindent elérhet, csak a megvalósításhoz vezető út hosszabb és rögösebb, mint az épek esetében. Ennek a hozzáállásnak köszönhetően a sportban is nagy célokat tűzhetett ki maga elé Chris – tudniillik időközben életmódot váltott és egyre többet edzett.

Az alapvető célkitűzése – amit az édesapjával együtt alakítottak ki – az volt, hogy minden alkalommal egy százalékkal fittebb legyen, mint az előző nap. Abban, hogy más ember lett, mint korábban, a papának nagy szerepe volt, aki szembesítette azzal, hogyha egész nap a kanapén ülve videójátékokkal játszik, soha nem fogja elérni az álmait. Chris eleinte csak fekvőtámaszokat csinált. Egy idő után következtek az egyre gyakoribb, hosszabb és komplexebb edzések, végül már heti hat tréningen vett részt.

Az általa választott addigi legerősebb erőpróbára, az Ironmanre is érvényes az a – többek között – futók és triatlonisták között gyakran elhangzó mondás, hogy „tisztelni kell a távot”. Ez részben azt jelenti, hogy annak, aki magabiztos versenyzéssel szeretne célba érni a választott versenyén – úgy, hogy nem kell azon izgulnia, kiesik-e a limitidőből –, sokat és szakszerűen kell edzeni. Szóval alaposan fel volt neki adva a lecke, a kemény fizikai és mentális követelmények mellett a már említett akadályai miatt is.

Sztár lett a közösségi felületeken

Forrás: ironman

A hosszú felkészülést végig lehetett követni a közösségi médiában (jelenleg 124 000 követője van az Instagramon), sok bejegyzésében lehetett látni, ahogy a három sportág valamelyikét műveli vagy az izomzatát fejleszti. Közben ezrek küldtek neki támogató üzeneteket, köztük Down-szindrómás gyermekek szülei is, akik azt is tudtára adták, hogy rendkívül motiváló és példaértékű a vállalása, hősként tekintenek rá.

 A nagy nap 2020. november 7-én érkezett el. Chris Nikic korán reggel rajthoz állt az Ironman Floridán, amelyet hagyományosan a festői szépségű Panama City Beachen rendeznek. A Mexikói-öböl partján – az addigi legnagyobb álma megvalósítása mellett – szerette volna megcáfolni azokat a véleményeket, hogy a Down-szindrómával élők nem képesek rendkívüli tettekre. Sikerült a terve: 16 óra, 46 perc, 9 másodperc alatt teljesítette a sokak által emberfelettinek vélt viadalt, így 14 perccel a szintidőn belül ért célba.

A versenyen végigkísérte az edzője, az Ironman-veterán Dan Grieb, aki a célba érés után elmondta, hogy a tanítványával való közös munka egy új világot mutatott meg neki,

„Bármi lehetséges”

Maga Chris úgy gondolta, hogy hihetetlen tettéhez égi támogatást is kapott: „a munkát elvégeztem, de angyalok segítettek engem” – írta a versenyt követően.

Hőstetteivel az is a célja, hogy elősegítse saját sorstársai társadalmi elfogadását és bizonyítsa azoknak, akik hasonló akadályokkal küzdenek, mint ő, hogy nincs az a cél, amit ne lehetne elérni. A recept pedig szerinte egyszerű: keményen kell dolgozni és törekedni arra, hogy minden nap egy százalékkal jobbak legyünk. Ha ezek teljesülnek, akkor – ahogy ő fogalmaz – „bármi lehetséges”.