„Akkoriban Magyarországon elég keveset hallottuk még a terror szót, én meg belecsöppentem a közepébe” – interjú Hamar Istvánnal

– A Csepelben nőttél fel, ott mutatkoztál be az élvonalban, nyilván nagyon szoros szálak fűznek a piros-kékekhez. Hogy viseled, hogy a labdarúgás a „szigetországban” jó ideje csak vegetál?

– Elég nagy szomorúsággal tölt el. Három évig fociztam kisgyerekként Tökölön, azután igazoltam Csepelre, végigjártam a szamárlétrát, és három évet a felnőtt együttesben is futballoztam azelőtt, hogy Kispestre igazoltam. Rossz megélni, hogy jó ideje nincs Csepelen minőségi futball.

– Próbáltál valaha valamiképpen segíteni a klubnak? Akár a régi játszótársakkal összefogva?

– Nem nagyon volt rá lehetőségünk. Sajnos a politika is rátelepedett a klubra, ebbe nem is szeretnék mélyebben belemenni. Ma is a szívem csücske a klub, a kerület szintén. Oda jártam középiskolába, a Jedlik Ányos Gimnáziumba, nagyon sokat jelentett nekem a suli, a sétálóutca és a stadion háromszöge, ahogy a tanítás után egy fagyit elnyalva mentünk edzésre.

– Különleges tehetségként kezeltek?

– Annak tartottak, ehhez képest a korosztályos válogatottakba soha nem kerültem be. Életemben először huszonegy évesen az olimpiai válogatott mezét ölthettem magamra. Csak sejtem, miért. Akkoriban a nagy klubokból csemegéztek a szövetségi edzők, és bár a hagyományai alapján a Csepel is az, külvárosi kiscsapatként tekintettek rá, mellékvágányon lévőnek gondolták. Az akkori sportszakmai irányvonal a nagy pesti klubokat preferálta.

– Ez sem szegte azonban a kedved…

– Dehogy. Mindenem volt a futball. Összevetve a maiakkal, és persze tisztelet a kivételnek: a tököli általánosból huszonöt percet gyalogoltam a HÉV-megállóig, azzal be Szigetszentmiklós-Gyártelepig, onnan félóra buszozás, majd megint egy kis séta a stadionba. Minden nap. Nem haltam bele, de elvitt úgy másfél órát, ehhez képest a maiak nem jönnek edzésre, ha nem viszi el őket autóval a szülő. Ebből persze mindjárt le tudod szűrni, mennyire akarja a gyerek, hogy futballista legyen. Mert ha a futball iránti szeretet meg is van benne, az alázat hiányzik.

Generációs probléma, én legalábbis ezt tapasztaltam, mialatt Tökölön edző, illetve sportköri elnök voltam. Másként gondolkodik, viselkedik a mai nemzedék, nincs meg a kellő alázat, ezért is lett elegem az egészből. Öt éve nincs kapcsolatom vezetői szinten a futballal. Mert azért azt nehéz elfogadni, hogy a csütörtöki edzésen még tizenöten vagyunk, a szombati meccsen meg megjelennek nyolcan. És még csak egy telefont sem kapok. Legalább hazudnák azt, hogy betegek, vagy hogy tanulni kell, de még az se.

Szerencsére akkor állt elő azzal az ötlettel a párom, hogy ha már egyszer negyvenhét évig minden hétvégémet futballal töltöttem, keressek valahára valami más elfoglaltságot. Valami újat. Régóta szeretett volna megtanulni lovagolni, akkor elkezdte. Eleinte nem tudott bevonni, én csak néztem. Az oktatója kérdezte meg aztán egy nap, kipróbálnám-e magam is. Legyen, feleltem. Kívülről marha egyszerűnek tűnik, hogy csak ülsz a lovon a kantárt fogva, de mennyire nem az! Minél fiatalabban kezdesz el egy sportágat, annál könnyebb ugye megtanulni, az első hónapok küzdelme alatt csak arra tudtam gondolni, minek kínzom én magam ezzel, nem fekszik nekem, nem az én sportágam. Az első majd’ egy évet valahogy azért csak átvészeltem, és egyre magabiztosabbá váltam. A megszerzett tudással megjött aztán a biztonságérzet, s az addigi fájdalom, nyűg, félelem elillant, felváltotta az öröm és az élvezet. Elkezdtünk túrákra járni, majd tereplovagolni csodaszép vidékeken. Ma már tudom, ezért kellett anno belevágnom, hogy ezt átéljem, és lobogó hajjal vágtathassak.

Forrás: Hamar István

– Ezek szerint még mindig lobog… 

– Szerencsére. 

– És azóta is megmaradtál tökölinek?

– Tökölön működik a kertészetünk, de a vonzáskörzetben, Szigetszentmiklóson lakom. Itt nőttem fel, Kis-Duna, Nagy-Duna, nagyon szeretem. Szépek a hegyek, de sosem értettem, miért akar valaki odaköltözni. Nekünk itt a víz, télen korizol, nyáron fürdesz vagy pecázol. Szóval minden ideköt, habár az agglomeráció nem a régi, sokan vagyunk, nem ugyanaz az élhető közeg. Mégis maradtam, noha nem vetem el a gondolatot, hogy valamikor elköltözzek messze a fővárostól, és falun éljek a lovak közelében. 

– Volt idő, amikor nemhogy a fővárost, Magyarországot is elhagytad. Egy kevés időt eltöltöttél Törökországban, annál többet Izraelben. Hol érezted magad jobban?

– Izraelben, ez nem is kérdés. A futballal nem lett volna gond Törökországban sem, a hétköznapok annál inkább macerásan teltek. Van Kurdisztán szíve, az iraki–iráni határon, annak klubjában, a Vansporban játszottam. Amikor megérkeztem, olyan volt, mintha Afganisztánban dobtak volna le, kietlen táj, minden nagyon messze. A Budapest-Isztambul repülőút másfél óra, namost Isztambultól Van további két óra húsz perc. A harmincöt-negyven milliós kurd népesség központi területe, tele politikai feszültséggel, terrortámadásokkal. Akkoriban Magyarországon elég keveset hallottuk még a terror szót, én meg belecsöppentem a közepébe. Előfordult, hogy a kurd függetlenségért küzdő munkáspárt, a PKK trafóházat robbantott, és nem volt áram egy-két napig, de folyamatosan lehetett terrorakcióktól tartani. A klubommal abban egyeztünk meg, hogy a lakás mellé autó is jár, de két-három hét elteltével sem kaptam meg. Szóltam, örülnék már egynek, mert a szabadidőmben elkocsikáznék erre-arra, feltérképezni a környéket – mert vannak amúgy arra mesés vidékek, hófödte hegycsúcsokat láttam augusztusban, gyönyörű tavat, bár érdekes, hogy nem oda, hanem onnan öt kilométerre, a semmibe építkeztek –, szóval hogy elautóznék, de hamar figyelmeztettek, eszembe ne jusson, pláne egyedül, török rendszámmal. Maradjak csak a városon belül, mondták, mert ha nem el-, kirabolnak. Azt furcsálltam, amikor arra kértek a klubnál, tegyek egy tesztkört az autóval, hogy megbizonyosodjanak afelől, tudok vezetni, de nem akartam azt felelni, otthon egy BMW 325 TDS-em van, ami akkoriban, bevallom, státuszszimbólumnak számított, és hogy az ő Fiat-licencüket, amit Topaz néven gyártottak, nem esik majd nehezemre elvezetni. Amúgy semmi gondom nem volt azzal, hogy a BMW után egy ilyen Zsiguli-formájú autóval kellett közlekednem.

– Az autót késve kaptad. Hanem a fizetést?

– Egy részét sehogy. Engem sem fizettek ki teljesen, ahogy az MTK-t sem. Abban állapodott meg a két klub, hogy 100 ezer dollár az első félév díja, újabb százezer a második félévé, amelynek januárig meg kellett volna érkeznie az MTK számlájára. Ám mert a második részletet nem fizették ki, hazajöttem. A tavaszt a Vasasban töltöttem, azután adott el ugyanaz az izraeli menedzser Jeruzsálembe, aki a Vanspornak is. De a Beitar-sztori egészen másként alakult. Egy kis Amerikába csöppentem. Izraelt, nyilván békésebb időkben, ha majd ennek a szörnyű háborúnak egyszer vége lesz, mindenkinek ajánlom. Jeruzsálemet már csak a történelmi, vallási jellege miatt is látni kell, maga a csoda. Nekem Budapest és Jeruzsálem a világ két legszebb városa, a szívemben a második helyen van Jeruzsálem.

– Akadt olyan szezon, amikor a három Pista, Sallói, Pisont és Hamar egyszerre szerepelt a Beitarban. Nem kérdezték meg tőletek, hogy Magyarországon mindenkit Istvánnak hívnak-e?

– Lehet, hogy azt gondolták, mi persze mondtuk, azért van annyi, mert az első magyar királyt, az államalapítót hívták Istvánnak. Náluk meg ugye Dávidból van elég sok…

– A Beitarnak pedig szurkolóból. Legendás immár, hogy mennyire rajongtak arrafelé értetek. De konkrétan miben mutatkozott meg az imádat?

– Meg akartak érinteni, ha megjelentél valahol, csődület támadt. Hamar, Hamar, kiabálták. A kilencvenes években Magyarországon azt éreztem, a klubot imádják a szurkolói, a focistákat kevésbé, kint a labdarúgókért is megőrültek. Az imázsépítés nagyon fontosnak bizonyult, havonta eljártunk akár az ország egy távolabbi szegletébe is, hogy népszerűsítsük a klubot, és mindenhol nagy szeretettel fogadtak. Magyarországon ezzel a fajta klubkoncepcióval addig nem találkoztam. Azt azért tudni kell, a Beitar a kinti Fradi. Ami megdöbbentő, hogy tizenöt évvel később visszatérve is tudták, ki vagyok, olyanok is, akik akkoriban legfeljebb kisgyerekek lehettek. De a neten szörfözve, a klub történetében elmélyülve megismertek. A valamivel idősebb generáció pedig megjegyezte, azért szerettek annyira minket, mert szívből játszottunk. A maiakhoz képest feltétlenül kis pénzért, a szívünket mégis mindig kitettük a pályára.

– Az a „kis pénz” mennyivel volt több a hazainál?

– Háromszor annyi. Persze, a hazai átlagfizetéshez képest rengeteg, de akkor ki kellett menni külföldre ahhoz, hogy a karriered utáni időkre félre tudj tenni, a maiak viszont az NB I-ben játszva is meg tudnak keresni annyit, hogy megteremtsék maguknak a nyugodt életet. De jó dolgunk volt kint. Ami azt illeti, focistának lenni Törökországban is nagyszerű volt, ha húszezres stadionban játszottunk, húszezer néző előtt, ha ötvenezresben, ötvenezer fanatikus szurkolásától kísérve. A törököknek a vallás, a foci és a kosárlabda a mindenük. Izrael ebből a szempontból mást jelentett, szerényebb létszámú publikum előtt futballoztunk, bár a hazai meccseink látogatottságára nem lehetett panasz. Élveztük a futballt és a hétköznapokat is, noha eleinte furcsán hatott a sok fegyveres, hogy folytonos készenlétben van az ország. Emlékszem, az első napokban elmentünk Czéh Lacival egy szórakozóhelyre. Eszünk-iszunk, és akkor veszem észre, hogy van egy ruhatár. De ruhatár a negyven fokban? Aztán kiderült, a helyiségben nem a kabátokat helyezték el, hanem a fegyvereket. Ezt is meg kellett szokni, nem mindenki tudta.

Emlékszem, ugyancsak az első időszakban Pisont Pistával mondtuk egymásnak, nézzünk ki a piacra. Ott is megismertek minket, ingyen adták a portékájukat, két hét múlva aztán halljuk a hírekben, robbantottak a piacon, huszonöt halott. Azután már megfogadtuk az ajánlatukat, hogy ne járjunk busszal, a piac helyett meg inkább a plázába, ahol fémdetektoros kapuk vannak, így kisebb az esély egy terrorakcióra. Az ugyancsak elgondolkodtatott, hogy minden második izraeli terrortámadás Jeruzsálemet érte, összességében mégis biztonságban éreztem magam. Nekünk is volt bunker a lakásunkban, kaptunk gázmaszkot. De gyönyörű ország, a futballistákat nagyon szerették, mindez elfeledtette velem, hogy olykor bizony történnek borzalmak.

– Az október 7-i terrortámadás óta tartó borzalmakról mit gondolsz?

– Mindig is azt vallottam, az arab–zsidó konfliktus örök, és félek, sosem lesz teljes béke. Valahogy persze konszolidálni kellene a helyzetet, ahhoz pedig mindkét félnek engedni.

– Hogy mi legalább békésebb vizekre evezzünk: akad olyan meccsed Izraelből, mint amilyen az írek elleni volt a válogatottban, amikor a nemzeti együttesben bemutatkozva csereként dupláztál, a csapat meg fordított, és minden rólad szólt?

– Egyszer a Maccabi Tel-Avivot három egyre megvertük, két gólt szereztem, az egyiket később az év góljának választották. A saját tizenhatosomról elindulva találtam be. De érdekesek ezek az első meccsek: Izraelben az első meccsemen gólt fejeltem, döntetlenre végeztünk az Ashdod ellen. Törökországban ugyancsak betaláltam a debütálásomkor, azzal nyertünk, de a Honvédban a BVSC elleni 3–1-es győzelem alkalmával is góllal jelentkeztem.

– Ami a válogatottat illeti, Puskás Ferenc hívott meg. Milyen volt vele, minden idők legnagyob magyar futballistájával együtt tölteni a napjaidat?

– Elképesztő jelenség volt. Nem csak a benne lakozó futballtudás miatt – emberként is remek. Eleinte azt tapasztaltam meg, mennyire szeretik, tisztelik, elismerik, később azt is, mennyire jószívű, nagylelkű ember. 

– Az első találkozáskor azért megszeppenten beszélgettél vele?

– Ó, hogyne. Öcsi bácsi kijárt a Honvéd meccseire, szóval a meghívásom előtt is találkoztam vele, tetszett neki a játékom. „Ugrálsz, mint kecskeszar a palánkon” mondta, „de tetszik a stílusod, jó ütemben tolod meg a labdákat”. Akkor, huszonegy-huszonkét évesen a szélesebb közvélemény még kevésbé ismert, ő már igen, és bízott bennem.

Forrás: Hamar István

– A lettek elleni újabb duplán túl több gólt nem szereztél a válogatottban. Van emiatt benned hiányérzet?

– Érdekes, hogy az első öt mérkőzésemen rúgtam négyet, az azt követő húsz alkalommal meg egyet sem. Az is igaz, hogy addig csatárként szerepeltem, Bicskei Bertalan időszakában pedig a három–öt–kettőben szárnyvédőként, úgy azért ritkábban jutottam el a kapu közelébe. Pláne, hogy amikor négy–négy–kettőben futballozó ellenféllel szemben találtam magam, védekezésben és támadásban is rendre friss emberrel találkoztam. Vonaltól vonalig kellett futni, gyilkos poszt, de ha egyszer ezt követelte meg a haza… Így is lehetett volna még gólom, kerültem azért helyzetbe, például a 2000-ben megvívott, olaszok elleni emlékezetes kettő kettőn is, amikor Horváth Feri bekotorta a kapuba tartó lövésem. Ma is hálás vagyok neki ezért…

– Huszonöt válogatottbeli szerepléssel büszkélkedhetsz tehát. Szép szám, de reális is? Vagy lehetett volna több?

– Lehetett volna, a hiányérzet mégis inkább abból fakad, hogy világeseményre nem jutottam el, ahogy a kortársaim sem. Az megkoronázta volna a pályafutásomat. Mindenhol bajnok voltam, az NB I-től a megye II-ig, az ifi és serdülő bajnokságban is, ahogyan az öregfiúkban és az Old Boysban szintén, valaki szerint ez Guinness-rekord, nem tudom. Elkezdtem mindenesetre a veterán bajnokságra gyúrni, ott ötvennégy éves koromtól játszhatok, van addig még bő fél évem.

– Szerinted egy huszonnégy csapatos Eb-re az a kilencvenes évekbeli válogatott is kijutott volna legalább egyszer?

– Nagyobb eséllyel legalábbis. 

– Mégis, mit éreztél belülről, miért nincs igazán esélyünk egyetlen nagy tornára sem kvalifikálni magunkat? Egyszerűen csak annyival jobb játékosokból álltak az ellenfelek?

– Inkább rendre szembesülnünk kellett azzal, mennyivel szervezettebbek, hogy az önbizalmuk is nagyobb, ami abból fakadt, hogy mi azért nem kaptunk valami szuper képzést. És ezzel nem akarom az egykori edzőimet szapulni, egyszerűen csak így nézett ki akkoriban a magyar futball. Sokszor másodállásban dolgoztak az utánpótlás-edzők, földes, salakos pályákon edzettünk, de télen még a Honvéd felnőtt is, amelyben válogatott játékosok szerepeltek, földes pályán tréningezett műfű helyett. Ma meg szuper az infrastruktúra, mert a kormány beállt a futball mögé. Ha minket is így támogat anno az állam, eredményesebbek vagyunk.

– Csakhogy a jelenlegi támogatások, futballfejlesztések dacára is vajmi kevés az elitben játszó magyar labdarúgó. Szóval mintha nem lenne arányban a futballra fordított összeg és a nevelés minősége.

– Ebben egyetértünk. De ezzel vissza is tértünk a beszélgetés elején említett alázat hiányához.

– Az kétségtelen, hogy más körülmények között készülhetnek a maiak, ugyanakkor sokkal több idehaza a légiós, és alighanem még több a futballozó gyerek. Mindezek tükrében ma nehezebb futballistává válni, eljutni az első csapatig, vagy a ti időtökben is legalább ilyen küzdelmes volt?

– Mindig nehéz volt, és mindig is nagy volt a merítés. Annyi manapság a könnyebbség, hogy ha tehetséges vagy, felfigyelnek rád, még ha az ország legtávolabbi szegletében játszol is. A mi időnkben egy falun futballozó talentum nem biztos, hogy eljutott valamely nagy klubig. 

– A mai körülmények között jobb játékossá válsz?

– Igen, egyértelműen. Nem volt például jobb lábam, de tényleg nem akarom bántani az akkori edzőket. Nem is fizették meg őket, s olyan lehetőségeik sem voltak tanulni, mint a maiaknak. 

– Jobb láb nélkül is remek karrier a tiéd, amelyre csak a tízhónapos eltiltásod vet árnyékot, amikor bundaváddal elmeszeltek egy Videoton–Honvéd meccset követően.

– A mai napig fáj az ügy, mert a semmiből kreálták, a bolhából elefánt esete. Az történt, hogy a Viditől rossz szájízzel váltam el, miután nem fizettek ki. Mint utólag megtudtam, a Videoton elleni meccsünk előtt Szigli István, a fehérváriak elnöke közölte a klub játékosaival, tilos a kispestiekkel beszélgetniük a mérkőzés előtt, ha mégis úgy alakulna, azt jelezzék neki.

De hát mi szoktunk egymással beszélni, pláne, hogy több korábbi csapattárs készült egymásnak feszülni, én is emiatt hívtam Pomper Tibit. Ártatlanul beszélgettünk, s miután ezt megkövetelték tőlük, Tibi jelezte az elnökének, hogy telefonon dumáltunk. Szigli viszont, noha nem történt semmi ilyen, a mérkőzés befolyásolásának szándékáról beszélt, és ezt elhitette az akkori ligaelnökkel. 

– Pedig szó sem volt ilyesmiről?

– Dehogy. Pomperék sem tettek rám nézve terhelő vallomást, csakhogy addigra engem már eltiltottak, sporterkölcsöt sértő magatartásért. Tíz hónapra, abból lett három, mert a tavasszal már játszottam. Pompert is eltiltották, mondván félrevezette a bizottságot. Az bánt, hogy nem tettem semmi rosszat, mégis sokáig rajtam maradt a bélyeg. Mára remélhetően lekopott.

– Pedig a Hamar név akár ma is szerepelhetne a futballközvetítésekben.

– Igen, a legkisebb gyermekem, a fiam sokáig játszott, és ha szorult is belé tehetség, akaraterő kevesebb. Abbahagyta, ma már a Formula–1-es Red Bullal járja a világot, a boxok kialakításában vesz részt. Nagyon érdekes világ az F1-é, én sem hagytam volna ki a helyében egy ilyen lehetőséget. 

– Van azért a családban futballista, az egyik lányod Holman Dáviddal kötötte össze az életét, a másik pedig Simon Krisztián párja volt korábban. Örülsz, hogy a futballvilágból választanak?

– Mindegy, én minek örülök, ők döntenek. Nyilván számít, hogy ebben a közegben nőttek fel. De csak hálás lehetek Dávidnak, mert a lányommal közösen unokával ajándékozott meg.

– Egy másik szerelmed, a Honvéd viszont annál kevesebb örömöt nyújt manapság. Bár mások mellett a vejed is tehetne azért, hogy jobbra forduljon a patinás klub sorsa. De mi a baj Kispesten?

– Ma már a klubszeretet és a klubhűség kihalóban lévő fogalom, a Honvédnál sincs ez másként. De összetett a probléma, s mint az öregfiúkban, illetve az Old Boysban játszó korábbi futballistákat tömörítő Honvéd Baráti Kör Egyesület elnöke, nem biztos, hogy ildomos volna ebbe mélyebben belemennem. A bajok pontos okát ráadásul én magam sem ismerem. Azt remélem csak, hogy minél előbb összeérik egy olyan csapat, amelyik esélyes lesz a feljutásra.

Kiemelt fotó: Hamar István