Alfred Eisenbeisser élete: a labdarúgó, aki túlélte a saját halálhírét az első világbajnokság után
Játszott az első labdarúgó-világbajnokságon, műkorcsolyázóként indult a téli olimpián, közben pedig egyszer csak gyanútlanul megjelent a saját halotti torán. Portré egy férfiról, akit 22 évesen eltemettek az újságok, ő azonban dacolt a nekrológokkal, és még hat évtizedet élt utána.
Alfred Eisenbeisser 1908. április 7-én született az akkor még az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó Csernyivciben. A huszadik század elején a város egy pezsgő, soknemzetiségű olvasztótégely volt, ahol románok, ukránok, németek, zsidók és lengyelek éltek együtt. Ebben a közegben a német hangzású név egyáltalán nem számított ritkaságnak. Miután azonban a Monarchia felbomlott, és a város Románia része lett, a korszak bevett szokásának megfelelően nevét az új többségi nemzet nyelvéhez igazította, így sportolóként már Fredi Fieraru néven vált ismertté.
A jó felépítésű, kiváló állóképességű fiatalember a helyi Jahn Cernăuți és a Dragoș Vodă Cernăuți csapataiban kezdett el futballozni. A román labdarúgás az 1920-as évek végén még javában amatőr és regionális alapokon nyugodott, a nemzeti bajnokság is területi győztesek kieséses rendszerű küzdelméből állt. Eisenbeisser középfedezetként vált ismertté, és teljesítményével felkeltette az akkoriban formálódó román válogatott stábjának a figyelmét is.
Károly király és az uruguayi meghívó
Amikor a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) 1930-ra kiírta az első világbajnokságot, a rendezés jogát a friss olimpiai bajnok és fennállásának századik évfordulóját ünneplő Uruguay kapta meg. Az európai országok többsége – köztük Magyarország, Ausztria és Olaszország – gazdasági okokra és a hetekig tartó hajóút fáradalmaira hivatkozva visszautasította a részvételt. Románia azonban, alig néhány héttel azután, hogy II. Károly király visszatért a száműzetésből és elfoglalta a trónt, úgy döntött, részt vesz a világbajnokságon. A futballrajongó uralkodó a sportban kiváló lehetőséget látott a nemzeti egység megteremtésére. Személyesen felügyelte a keretkialakítást, gondoskodva arról, hogy az ország különböző régióiból – Erdélyből, a Bánságból, Bukovinából és a Regátból – is kerüljenek be játékosok. A bukovinai kvótát Alfred Eisenbeisser képviselte.
Az ekkor 22 esztendős Eisenbeisser azonban majdnem lemaradt a tornáról. A korabeli viszonyok között egy dél-amerikai utazás felért egy expedícióval, és Eisenbeisser édesanyja hallani sem akart arról, hogy a fia nekivágjon az óceánnak. Meggyőződése volt, hogy ha elengedi, soha többé nem látja élve. A román labdarúgó-szövetség tisztviselőjének, Octav Luchidénak személyesen kellett közbenjárnia: napokig tartó könyörgés és a hivatalos garanciák megígérése után az édesanya végül, ha vonakodva is, de áldását adta az útra.
Az óceánjáró és az első világbajnokság
A román delegáció Genovában szállt fel a Conte Verde nevű luxus óceánjáróra, amelyen a francia és a belga válogatott, valamint Jules Rimet FIFA-elnök és maga a világbajnoki trófea is utazott. A közel két hétig tartó hajóút során a játékosok a fedélzeten igyekeztek formában tartani magukat: futottak, gimnasztikáztak, és kisebb labdás gyakorlatokat végeztek, miközben a hajó érintette Villefranche-sur-Mer, Barcelona és Rio de Janeiro kikötőit.
Montevideóba érkezve a román válogatottnak alig több mint egy hete maradt alkalmazkodni a dél-amerikai télhez. A Conte Verde fedélzetén töltött hosszú transzatlanti út után a hűvös, párás, szeles montevideói időjárás kellemetlen változást jelentett a játékosoknak. A torna nyitónapját ráadásul havazott is, ami nagyon ritka Uruguayban. Románia a 3. csoportba kapott besorolást. Első mérkőzésüket 1930. július 14-én játszották Peru ellen a mindössze néhány ezer néző befogadására alkalmas Estadio Pocitosban. Eisenbeisser a kezdőcsapatban kapott helyet, és végig a pályán volt a meglehetősen kemény, már-már durva összecsapáson, amelyet a románok 3:1-re megnyertek.
A csoport második mérkőzésén, július 21-én a házigazda, későbbi világbajnok Uruguay következett a frissen átadott, hatalmas Estadio Centenarióban, 90 000 néző előtt. Eisenbeisser ezen a találkozón is kezdőként lépett pályára. A román csapat már az első félidőben négyszer kapitulált, és bár a második játékrészben nem kaptak több gólt, az uruguayi csapat 4:0-s győzelemmel zárta a meccset. Románia ezzel kiesett, a válogatott pedig tisztes helytállással búcsúzott a tornától.
Tánc, hideg zuhany és tüdőgyulladás
A hazautazás előtt megismerkedett egy 17 éves brazil lánnyal, aki igencsak megtetszett neki. Hogy el ne „szalassza”, egy egész éjszakán át táncolt a lánnyal, majd a kimerítő estét követően izzadtan tért vissza a szállásra, ahol vett egy hideg zuhanyt.
Amikor a csapat ismét felszállt az óceánjáróra, hogy megkezdje a hosszú utat Európa felé, Eisenbeisser már nem érezte jól magát. Az egyszerű megfázás a szeles tengeri levegőn gyorsan súlyos tüdőgyulladássá fajult. Ekkor 1930-at írtak; az antibiotikumok – például a penicillin – még nem álltak rendelkezésre, a tüdőgyulladás pedig gyakran halálos kimenetelű volt.
A játékos állapota az Atlanti-óceán közepén válságosra fordult. Rudolf Wetzer, a román válogatott csapatkapitánya és egyik edzője részletes naplót vezetett az útról. Feljegyzéseiből kiderül, hogy Eisenbeisser napokon át magas lázzal küzdött, és folyamatosan vért köhögött. A hajóorvos tehetetlen volt, és közölte a csapattal, hogy készüljenek fel a legrosszabbra. A helyzet olyannyira reménytelennek tűnt, hogy a delegáció vezetői a fedélzeten utazó katolikus papot is odarendelték a betegágyhoz, aki feladta a játékosnak az utolsó kenetet. A legenda szerint Eisenbeisser a halálos ágyán azzal viccelődött a papnak: az egyetlen súlyos bűne, amit meg kell gyónnia, hogy a peruiak elleni meccs 63. percében ki akarta engedni a labdát, de gólt kaptak belőle.
Amikor a Conte Verde hetekkel később végül kikötött Genovában, Eisenbeissert azonnal lehozták a fedélzetről, és mentővel egy helyi szanatóriumba szállították. Az olasz orvosok megerősítették a súlyos diagnózist, és azonnali, hosszan tartó kórházi kezelést írtak elő. A román delegáció komoly dilemma előtt állt: a szövetségnek nem volt pénze arra, hogy az egész csapat hetekig Olaszországban várjon, ráadásul a játékosokat otthon várta a civil munkájuk. Végül úgy döntöttek, hogy Eisenbeissert Genovában hagyják.
Nem sokkal a csapat távozása után egy meglehetősen borúlátó, félreérthetően megfogalmazott távirat érkezett Olaszországból Bukarestbe, amely a játékos válságos állapotáról számolt be. A hírt felkapta a román sajtó, és mire a szerkesztőségeken átfutott, a „válságos állapotból” tényként közölt halálhír lett.
Az újságok fekete keretes cikkekben búcsúztatták a 22 éves válogatott futballistát, aki a hazáját képviselve, távol az otthonától vesztette életét. A hír elért Csernyivcibe is. Az édesanya, aki hónapokkal korábban megjósolta a tragédiát, teljesen összeomlott. A család feketébe öltözött, a házra kikerült a gyászszalag, és megkezdték a hivatalos ortodox gyászszertartás, a halotti tor előkészületeit.
A „halott” besétált a saját halotti torára
Miközben Bukovinában siratták, Eisenbeisser szervezete Genovában emberfeletti harcot vívott, és végül győzedelmeskedett a betegség felett. A hetekig tartó kórházi kezelés során a sportoló mintegy 15 kilót fogyott, izomzata leépült, arcvonásai megnyúltak, de a láza lassan alábbhagyott, és a tüdeje is tisztulni kezdett. Amikor az olasz orvosok végül úgy ítélték meg, hogy szállítható állapotban van, átszállították Bukarestbe, néhány nappal később pedig hordágyon érkezett meg Csernyivcibe.
Amikor Eisenbeisser hazaérkezett, odabent éppen a halotti torra készültek. Az édesanyja a konyhában állt, és a colivát – a főtt búzából, dióból és cukorból álló, hagyományos román halotti eledelt – készítette, amelyet a papnak kellett volna megáldania a fia lelki üdvéért tartott misén. Amikor az asszony felnézett, és meglátta az ajtóban álló, csontig fogyott, de nagyon is élő fiát, a sokktól azonnal elájult.
A teljes felépülés hónapokat vett igénybe, de Eisenbeisser hamarosan a futballpályára is visszatért. Csernyivcit elhagyva a fővárosba tette át székhelyét, és a korszak legsikeresebb román klubjához, a Venus București-hez igazolt. A csapattal az 1930-as években három bajnoki címet is nyert (1934, 1937, 1939), bebizonyítva, hogy a halálosnak tűnő tüdőgyulladás nem törte derékba a karrierjét.
A történet azonban tartogatott még egy csavart. Eisenbeisser – aki korábban Bukovinában a kemény telek idején rendszeresen korcsolyázott – a futball mellett versenyszerűen kezdett foglalkozni a műkorcsolyával is. A jégen elképesztő eleganciával és technikai tudással mozgott, sőt Irina Timcic oldalán párosban hamarosan az ország legjobbjai közé emelkedett.
Olyannyira, hogy a román korcsolyaszövetség őket nevezte az 1934-es Európa-bajnokságra, ahol a 7. helyen végeztek. Két évvel később a páros képviselte Romániát az 1936-os garmisch-partenkircheni téli olimpián is, ahol a 13. helyet szerezték meg a világ legjobb műkorcsolyázói között. Eisenbeisser párhuzamosan futballozott és korcsolyázott a legmagasabb szinten, ő lett az első sportoló, aki futball-világbajnokságon és téli olimpián is részt vett. Pályafutása vége felé új partnerrel, Ileana Moldovannal a 9. helyen végzett az 1939-es műkorcsolya Európa-bajnokságon is.
Eisenbeisser futballkarrierje egészen 1944-ig tartott. Bő egy évtizeden át szolgálta a Venus București csapatát, ahonnan több mint száz élvonalbeli mérkőzéssel a háta mögött vonult vissza a versenysporttól. A második világháborút követően végleg szögre akasztotta a stoplist és a korcsolyát is, a kommunista hatalomátvétel utáni Romániában pedig visszavonult a nyilvánosságtól, és civil életet élt. Német származása lévén később végleg elhagyta az országot, és Németországban telepedett le.
A régi mondás úgy tartja, hogy akinek a halálhírét keltik, az sokáig fog élni. Nos, Alfred Eisenbeisserrel pont így történt. Bár 1930-ban a genovai orvosok és a román újságok szinte már eltemették, halála még több mint hat évtizedig váratott magára: 1991. július 1-jén, 83 éves korában hunyt el Berlinben.
Eisenbeisser esete talán az egyik legszürreálisabb „haláleset” a labdarúgás krónikáiban, aminek szerencsére happy end lett a vége.
Éles ellentétben az olasz Luciano Re Cecconi történetével, akit egy rosszul elsült tréfa miatt lőtt agyon egy ékszerész, és akinek groteszk tragédiájáról egy korábbi cikkünkben részletesen is megemlékeztünk.
Borítókép: Montázs mesterséges intelligenciával feljavított korabeli újságképekből
Szerző
