Álháborúk, mikrodrámák – valóban kezdenek unalmassá válni a legrangosabb sorozatok?

Ronay azzal kezdi cikkét, hogy Erik Ten Hag a Manchester United utolsó hazai Premier League-mérkőzése után kiállt a szurkolók elé, és bizalmat, türelmet kért. A póz, az egész beszéd kontextusa nagyon hasonlított arra, ahogy korábban több tréner szólt a Vörös Ördögök rajongóihoz. Ronay szerint a hasonlóságot nem csak e tekintetben kell észrevenni: a Manchester United David Moyes vezetésével hetedik, Ten Haggal nyolcadik lett. Eltelt tíz év, voltak jobb időszakok és hullámvölgyek is a klub életében, de mintha érdemben semmi nem változott volna.

„Ennek az írásnak azonban nem az a célja, hogy a Manchester United helyzetét elemezze. Tekintsük át inkább a Premier League tabelláját: a fontos pozíciókat tekintve majdnem pontosan ugyanaz lesz az összkép, mint az előző szezonban, és ez nem véletlen”

– fogalmazott Ronay.

A szerző ezt követően kiemeli, hogy voltak persze olyan csapatok, amelyeknek a helyezése jelentősen módosult az előző idényhez képest – a Chelsea, a Brentford vagy épp az Aston Villa –, ugyanakkor az aranyéremért megint ugyanazok küzdöttek, s végül a bajnoki cím ahhoz a gárdához került, amelyhez az elmúlt négy idényben is, ráadásul szintén nem először egy szoros végjáték után.

Megint csak a kiváló angol újságíróra hivatkozva, a szezonnak természetesen volt számtalan emlékezetes pillanata. Nagy fordítások, emlékezetes edzői nyilatkozatok, vitatott ítéletek, amelyek néhány hétig beszédtémát szolgáltattak a médiának és a szurkolóknak. A szerző értelmezésében azonban ezek csak áldrámák, olyan érzelmi kitörések, amelyek a valós tét hiányát hivatottak elfedni. Ha viszont ezeken túl tudunk lépni, azt láthatjuk, hogy a futball a megszokott narratívái fogságába esett. Ennek a szerző szerint egy nagyon egyszerű oka van: soha nem volt még ennyire egyértelmű a tőkekoncentráció a futballban, egyszerűen szólva lejt a pálya a leggazdagabb együttesek irányába, olyan különbségek alakultak ki, amelyek miatt egyre kisebb esély mutatkozik a Leicester City-féle tündérmesékre.

Ronay gondolataiban kétségtelenül vannak megfontolandó szempontok. Az feltétlenül valós probléma, hogy ma már sokkal kisebb a sansz van ezekre a meglepetésekre, azonban a szerző egy fontos szempontot kihagy az érveléséből: ez a fajta kiszámíthatóság közel sem csak a pénzkoncentrációnak köszönhető, legalább ennyire fontos az is, hogy a korábbiaknál jóval több információ áll a klubok, illetve persze az elemzők és a nézők rendelkezésére. Fejlettebbek lettek a modellek, pontosan jelezhető előre, mi fog történni. Nemrég a Büntető közösségi média felületein is megosztottunk egy idézetet Lionel Scalonitól, a világbajnok argentin válogatott szövetségi kapitányától, aki nagyon hasonlóan nyilatkozott a játék túlszabályozottságáról és a labdarúgást kísérő információáradatról. Ronay helyzetértékelése tehát helyes, ugyanakkor az okokat nem kielégítően határozza meg, már csak azért sem, mert a sporttudományos háttér minősége és a tőkekoncentráció között van összefüggés (még ha nem is egyszerűen ok-okozati a kapcsolat, gondoljunk csak a cikkben említett Manchester Unitedre).

Illetve azt is meg kell említenünk, hogy ebben a témában nagyon nehéz nem belecsúszni korunk egyik legveszedelmesebb csapdájába, a nosztalgiába. A sportban született csodák épp azért ennyire emlékezetesek, mert a norma sohasem ezt diktálja, nem volt ez másként régen sem. Ronay véleményében tehát erőteljesen a régen minden jobb volt attitűd érezhető, s a szerző elköveti azt a hibát is, ami gyakori a sporttal való véleménynyilvánítás kapcsán, hogy mindent a végeredményből vezet le. A Manchester United esetében azzal érvelni, hogy tíz évvel ezelőtt is a hetedik helyen végzett a csapat, és most is nagyjából hasonló helyen zárt, hangzatos, de azért rendkívüli módon leegyszerűsítő. Ez a megközelítés így teljesen alkalmatlan a nüanszok tárgyalására, ám persze azt is illik észrevenni, hogy ennek az írásnak sokkal inkább a téma provokatív felvetése volt a célja.

Ronay véleményét abban a tekintetben is érdemes árnyalni, hogy egy-egy sportág kedvelői minden bizonnyal akkor is megtalálják az élvezeti értéket, ha nem az első helyért zajlik a legszorosabb küzdelem. Itt térhetünk vissza a korábban említett információdömpinghez, ami lehetővé teszi, hogy a bajnokság középmezőnyében történő küzdelmet is érvényesen és érdekesen lehessen tárgyalni. Ugyanakkor az tény, hogy a legtöbb rajongót – minősítés nélkül – valóban szinte csak a végeredmény érdekli, tehát az átlagnézőt tekintve jogos Ronay problémaérzékelése.

Az viszont már egy másik kérdés, hogy nekünk, a médiának mekkora felelőssége van abban, hogy az említett narratívákat tovább erősítsük, s ezzel indirekten a sportágakra is hassunk (hiszen mint említettük, ezeknek a ligáknak nagyon fontos a népszerűség). Ugyanakkor persze az is tény, hogy mi többnyire csupán reagálunk a minket körülvevő világra. Amit valóban az áldrámák uralnak.

Kiemelt kép: The Guardian