„Alig láttam a pályát az örömkönnyektől” – összefogott a magyar futballtársadalom a kerekesszékbe került játékosért

– Sok focistapalánta ábrándozik arról, miközben kergeti a bőrt, hogy egyszer majd egy neves magyar vagy külföldi klub, mondjuk a Ferencváros vagy az Újpest, a Real Madrid vagy a Barcelona játékosa lesz. Neked voltak ilyen álmaid?

– Én sohasem akartam sztárcsapatban játszani és sok pénzt keresni a fociból. Nekem a labdarúgás a szórakozást, a barátokkal való időtöltést jelentette. Játszhattam volna magasabb osztályban, de nem éltem a lehetőséggel. Inkább olyan csapatokat kerestem, ahol jó a közösség, jól érzem magam, ahol valódi csapat alakul ki.

– Melyik csapatokban fordultál meg?

– Ha jól számolom, öt együttesben szerepeltem Nógrád megyében, és Szlovákiában is játszottam: lakóhelyemtől, Salgótarjántól mindössze 20–25 kilométerre van Losonc, az ottani csapatban is fociztam, amely akkor a harmadik ligában szerepelt. És hát sok szép emlék gyűlt össze az évek alatt. Négyszer nyertem meg a megyei kupát, többszörös bajnok vagyok a megyei első osztályban. És az NB III-ban is megfordultam. Nagy megtiszteltetésnek éltem meg, hogy olyan nevekkel focizhattam együtt Magyargécen, mint a Vasassal a nemzetközi porondon is szereplő Kecskés Attila, az Ajaxot is megjárt Fischer Pál, vagy a sajnos már elhunyt kispesti ikon, Dúró József.

– Említetted, hogy lehetőséged nyílt magasabb osztályban is futballozni…

– Amikor Nagybátonyban játszottam, és megnyertük a megyei kupát, valamint futottunk egy nagyon jó szezont a harmadosztályban, megkeresett egy NB II-es csapat. De nem akartam eligazolni az együttesemtől, mert szuper volt a társaság, és az edzőt is nagyon kedveltem. Ahogy korábban mondtam, számomra a futballban többet ért a jó közösség, mint a pénz vagy az előrelépés lehetősége. Egyébként Nagybátonyban is fociztam együtt egykori NB I-es labdarúgókkal, például azzal a Kovács Bélával, aki a Fradiban is játszott, és egyszer válogatott is volt.

– Milyen posztokon szerepeltél?

– Jobbhátvédként kezdtem futballozni, de ahogy korosodtam, idővel belső védő lett belőlem (nevet).

– Hogyan alakult a civil életed a futball mellett?

– Tűzoltó lettem. Mindig is tetszett nekem ez a hivatás. Az egyik barátom rábeszélésére kezdtem el vele foglalkozni. Ahogy a futballpályán, úgy a tűzoltóságnál is jó csapat vett körül. Ebből a szempontból szerencsés vagyok: ahová betettem a lábam, ott mindig találtam barátokat.

– Sok tűzoltó másodállást vállal a szabadnapjain. Te is kerestél pluszmunkát?

– Igen, hidegburkolással foglalkoztam. A tűzoltósághoz hasonlóan azt is hamar megkedveltem.

– Futball, tűzoltóság, mellékállás, három gyerek, barátok. Hogy lehetett mindezt összeegyeztetni?

– Mindig is a család volt a legfontosabb számomra, a szeretteim köré épült az életem. Például a szabadnapjaimon, amikor burkoltam, elvittem a kislányomat óvodába, és csak utána kezdtem neki a munkának. És délután is én mentem érte. Mindig csak annyi maszek melót vállaltam, amennyi mellett tudtam a gyerekekkel foglalkozni. És arra is törekedtem, hogy amikor csak lehetséges, hétvégén ne kelljen dolgoznom.

– Nemcsak a futballpályán, hanem a hétköznapokban is bírni kellett a tempót…

– Szerencsére sohasem volt ezzel gondom. Negyven felett is megálltam a helyem az edzéseken, mérkőzéseken, és a munkára is maradt elegendő energiám. A tűzoltóságnál heti két kötelező tréningünk volt – ott is szükséges a jó erőnlét –, emellett pedig minifocival is karbantartottam magam. Ebben a sportágban is szép sikereket értem el a csapatommal: gyakorlatilag minden hazai tornát megnyertünk, amelyen elindultunk, és a Bajnokok Ligájában, valamint az Európa-ligában is megmutathattuk magunkat.

– Egy mozgalmas, tartalmas élet képe rajzolódik ki. Aztán jött a baleset, amely mindent megváltoztatott…

– Az én történetem is bizonyítja, hogy az élet a legnagyobb rendező. De lehetett volna kíméletesebb is velem… Tavaly áprilisban egy meccs után este értem haza, és a feleségemmel nagyon sokáig, nagyjából éjfélig beszélgettünk arról, hogy kezdem érezni: sok, amit csinálok. Elhatároztam, hogy a szezon végén visszavonulok a nagypályás futballtól, és a vállalkozásomat is megszüntetem – marad csak a tűzoltóság és a család. Másnap aztán, amikor a nővéreméknél segítettem villanypásztorral körbekeríteni egy telket, áramütés következtében lezuhantam egy oszlopról. Nem vesztettem el az eszméletemet, de azonnal tudtam, hogy nagy a baj, mert meg sem tudtam mozdulni, egyáltalán nem éreztem a lábaimat.

– Milyen sérüléseket szenvedtél?

– Eltört néhány bordám, két gerinccsigolyám, a köztük lévő porckorongok pedig kipattantak a helyükről. A gerincvelőm szerencsére nem szakadt el, csak megnyúlt. Hihetetlen, de egy órát kellett várni a mentőkocsira, amelynek Salgótarjánból kellett jönnie egy onnan mindössze hat kilométerre lévő faluba… Egyébként humoruknál voltak a mentősök, mert amikor megláttak, megjegyezték, hogy nem kellett volna áramot lopnom (nevet). Miután elvittek, hosszú kálvária következett: mentőhelikopterrel a miskolci kórházba kerültem, ahol megoperáltak, a budapesti Honvédkórházat is megjártam, a budakeszi Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben pedig hónapokat töltöttem.

– Sokan mély lelki válságba kerülnek egy ilyen baleset után…

– Nekem is voltak hullámvölgyeim, de sohasem kerültem igazán mélyre. Ez annak köszönhető, hogy az első perctől kezdve – amennyire csak lehetett – pozitívan álltam a helyzethez, és annak is, hogy számíthattam a családom és a barátaim támogatására. Rengeteget beszélgettem velük, sokszor meg is látogattak. Budakeszin ugyan felajánlották egy pszichológus szolgálatait, de nem éltem a lehetőséggel, mert nem volt rá szükségem – a szeretteimmel való kapcsolattartás lelkileg egyensúlyban tartott.

– Az életed gyökeresen megváltozott. Hogyan zajlott az „újratervezés”?

– Kerekesszékbe kerültem, szóval tudtam, hogy a két nagy szerelmemnek, a tűzoltóságnak és a focinak búcsút inthetek. Bevallom, inkább az előbbi fájt, nagyon szerettem a hivatásomat… A sportban viszont új célokat találtam: Budakeszin megismertettek egy kézzel hajtható triciklivel, amellyel versenyekre is járhatok. A házunkat át kellett alakítani, hogy a kerekesszékkel könnyebben boldoguljak benne: kibővítettük a nappalit, és a fürdőszobát is átalakítottuk. A vártnál azonban sokkal gördülékenyebben haladt minden, mert a rokonaim és a barátaim összefogtak, és rengeteget segítettek a munkálatokban. Nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy mennyire hálás vagyok nekik!

– A küzdelmed a felépülésért a mai napig tart. Milyen terápiákra, kezelésekre jársz?

– Szécsényben gyógyúszáson veszek részt, hetente kétszer Budakeszire is el kell mennem, Csepelen és a saját otthonomban pedig gyógytornász foglalkozik velem. Egy úgynevezett AllCore360° edzést is végzek, ami az idegrendszer és az izmok közötti kapcsolat megerősítésében segít. Szerbiában őssejtkezelésen vettem részt, nemsokára következik a második alkalom. És ha jó eredményekkel zárul a kezelés, Svájcban újabb beavatkozás jöhet. Ez sok millió forintba kerül, és az állapotom miatt még nem tudok munkát vállalni, csak ilyen-olyan támogatásokat kapok, a tartalékaim pedig egyre fogynak.

– De az anyagi terhekben sem maradtál magadra: a magyar labdarúgó-társadalom is összefogott a felépülésedért. Ereklyéket árvereztek el a Liverpool magyarjaitól, a napokban pedig egy emlékezetes jótékonysági mérkőzést is rendeztek…

– Igen, a magyar öregfiúk-válogatott mérkőzött meg a barátaimból összeállított csapattal az utolsó együttesem, Karancslapujtő pályáján. A találkozó szervezését is a hozzám közel állók vállalták magukra. Közülük is kiemelném Tóth Szilárdot, akit már harminc éve ismerek, valamint Vida Mátét, aki szintén egykori játékostársam, a Karancslapujtő és az öregfiúk-válogatott kapusa. De rajtuk kívül még sokaknak tartozom hálával, amiért rengeteg időt és energiát fektettek az esemény létrejöttébe. Köszönet illeti azokat a barátaimat is, akik pályára léptek a mérkőzésen. Húsz nevet kellett összeírnom a csapathoz, de akár negyvenet is írhattam volna…

– Hogy élted meg az eseményt?

– A mérkőzés előtt után is nagyon erős érzelmek kavarogtak bennem, aznap éjjel alig tudtam aludni. Rengetegen kilátogattak a pályára, szerintem több százan is voltak, bár nem tudtam megszámolni őket, mert az öröm és a meghatottság könnyei gyakran elhomályosították a tekintetemet. Fantasztikus érzés volt személyesen találkozni a magyar futball ikonjaival: az öregfiúk-válogatottat Csank János, Nyilasi Tibor és Gellei Imre irányította, a pályán pedig olyan játékosok szerepeltek, mint Tököli Attila, Priskin Tamás vagy Sowunmi Thomas. Nem is csoda, hogy egy ilyen futballistákkal teletűzdelt csapat magabiztosan, 13–2-re megnyerte a találkozót, de egy ilyen eseményen természetesen nem az eredmény volt a legfontosabb.

– A „színfalak mögött” volt lehetőséged beszélgetni azokkal a játékosokkal, akiket korábban legfeljebb csak a televízióban láthattál?

– Igen, a mérkőzés előtt és után is tudtam velük pár szót váltani. Mindannyian rendkívül szerények, kedvesek és közvetlenek voltak. A csapatot a már említett Kecskés Attila barátom vendégül látta az éttermében, amiért szintén nagyon hálás vagyok – az összejövetel alatt is sok emlékezetes beszélgetésre nyílt lehetőség. Életem egyik legemlékezetesebb napján vagyok túl, és nemcsak a befolyt támogatás, hanem a rengeteg élmény is erőt ad majd ahhoz, hogy elérjem a célomat: szeretném, ha egy év múlva már mankóval járnék az otthonomban, és újra dolgozhatnék. Bár leszereltem, továbbra is a tűzoltóság állományában maradtam, és bízom benne, hogy találnak majd számomra megfelelő feladatot a testületnél. A barátaim már most visszavárnak…

Sándor Attila felépülését erre a bankszámlaszámra küldött adománnyal lehet támogatni:

11773418-01163131 (OTP). Közlemény: Sándor Attila

A képek forrása: Sándor Attila