„Amerikának nem erre volt szüksége” – 30 for 30: The Price of Gold
Tonya Harding történetét sokan ismerik, hiszen még kiváló játékfilm is készült az esetről, amelyben Margot Robbie alakította azt a sportolónőt, akit közvetve saját versenytársának tönkretételével vádoltak meg. De mi vezetett odáig, hogy egyáltalán felmerülhetett a gyanú? És miért nem szerette Amerika ezt a lányt? Nanette Burstein filmje a 30 for 30 egyik legkiválóbb darabja.
null
Ha igaz történeteket bemutató alkotásokat elemzünk, szinte elkerülhetetlen annak a közhelynek a használata, hogy bizony a legjobb forgatókönyveket az élet írja. És bár ezt mindig némileg ironikusan, de feltétlenül pozitív értelemben használjuk, valójában az emberi gonoszság legmélyebb bugyrait világítja meg. Ugyanis tényleg vannak olyan történetívek, amelyeket még a legjobb forgatókönyvírók sem tudnak elképzelni. A Harding-ügy bizonyos elemei feltétlenül ebbe a kategóriába tartoznak.
Ahogy említettem, Tonya Harding történetéből készült egy nagyon jó mozifilm, ám ennek ellenére (sőt, épp emiatt) érdemes megnézni a dokumentumfilmet is. Mert bár szó sem érhette a színészi alakításokat (főleg az isteni Allison Janney-ét, aki Tonya anyját játszotta) Craig Gillespie munkájában, mégis más a valós személyeket látni, az ő szavaikat hallgatni. Ráadásul a hangsúlyok is eltérők a két alkotásban: a játékfilm a családi dinamikákat helyezte a középpontba, Nanette Burstein viszont az egész ügy médiavisszhangját, illetve az előzményeket mutatja be.
Hangos sikoltásokkal kezdődik a 30 for 30 46. epizódja, több megszólaló kiemeli, hogy korábban soha nem hallott még ilyen keserves sírást. Nancy Kerrigan az, aki a kamerák előtt mondja el, hogy borzasztóan fáj a térde, és fogalma sincs, hogy mi történt, ki támadhatta meg. Egy dolog azonban biztosnak tűnt: ebből a sérülésből nem lesz egyszerű visszajönni.
Pedig Harding az első percek alapján egyáltalán nem tűnik veszélyesnek, sőt egy olyan lány jelenik meg előttünk, aki hatalmas energiákat mozgósít az elfogadásért. Az amerikai műkorcsolya-hagyomány ugyanis nem épp az ő típusát kedvelte: az Egyesült Államokban ez egy dominánsan artisztikus sportág, ami szoros kapcsolatot ápol a szórakoztatóiparral. Olyan klasszisok nevét kell megemlítenünk, mint Peggy Fleming vagy Dorothy Hamill, akik szép ruhákban, kecsesen uralták a jeget – éppúgy, mint a film főszereplőjének legfőbb riválisa, Nancy Kerrigan, aki szervesen ápolta az említettet hagyományt.
A műkorcsolya számára a kitörést jelentette, és anyja azon mondatának megcáfolását, hogy „ugyanolyan leszel, mint én.”
A lány mindent megtett ennek elkerülésért, és úgy tűnt, az 1991-es versenyszezon el is oszlatja a vele kapcsolatos kételyeket. Harding volt az első amerikai női versenyző, aki tripla axelt ugrott, és olyan dinamikát és erőt sugárzott a jégen, amit eddig a bírók nem tapasztalhattak. Utóbbiakat minden téren lefegyverezte ez a teljesítmény, még ha nem is mindig pozitív értelemben, azt például többször megjegyezték, hogy Tonya olyan dalokat választ a kűrjeihez, amelyek nem illenek a sportágba.
A film főhősének azonban a következő idény már nem sikerült ilyen jól, ennek oka pedig ismét magánéletének alakulása volt. Első férje, Jeff Gillooly ugyanis folytatta a korábban már megismert családi mintákat. Később ő volt az, aki gyanúba keveredett Nancy Kerrigan bántalmazásával kapcsolatban.
A sors végül utóbbinak igazságot szolgáltatott, hiszen mindössze néhány hónappal a botrányos eseménysor után bronzérmet nyert az 1992-es téli olimpián. A közönség pedig természetesen lelkesedett a visszatérésért, ehhez pedig minden joga meg is volt. Tonya későbbi karrierje azonban nem alakult ilyen jól, a sportági panteon végül az eredmények alapján sem fogadta be őt.
Nanette Burstein a film epilógusában aztán bemutatja, hogy az ügy később évtizedeken keresztül tartotta lázban az amerikai közvéleményt, így tovább éleződött az az ellentét, ami minimum két ember életét tette tönkre.
2. rész (The Band That Wouldn’t Die): „Nem tudom nézni, hogy egy férfi sír”
5. rész (Without Bias): „Az ártatlanságunkat vették el”
9. rész (Guru of Go): Az edző szent őrült
10. rész (No Crossover. The Trial of Allen Iverson): Mi történt azon az estén?
16. rész (The Two Escobars): „A nemzeti büszkeségünkért játszottunk”
17. rész (The Birth of Big Air): Mindig magasabbra vágyott
21. rész (Unmatched): Az ellenfelem a barátom
23. rész (Into the Wind): Széllel szemben
24. rész (Four Days in October): Aki látta, nem feledi
25. rész (Once Brothers): „Kosárlabdázók vagyunk, nem politikusok”
26. rész (Tim Richmond: To the Limit): Autóversenyző Hollywoodból
28. rész (The Best That Never Was): „Nem futball volt, gyógyulás”
31. rész (Broke): „Pénzt keresni könnyű, megtartani nehezebb”
33. rész (There’s No Place Like Home): „Hogyan árazod be a történelmet?”
36. epizód (You Don’t Know Me): Min múlik a siker?
39. epizód (Hawaiian: The Legend of Eddie Aikau): Természetes közegük a víz
42. epizód (Big Shot): „Két dolgot csináltak. Rekordokat döntöttek és nyertek”
43. epizód (This is What They Want): „Én nem azért játszottam, hogy barátokat szerezzek
44. epizód (Bernie and Earnie): Ha két ember érti egymást
Kiemelt fotó: slate.com