Ami Magyarországon letűnt, az Argentínában él és virul
Argentínában a potrero több mint a futball betonos, földes pályán játszott változata. A kifejezés összefoglalja azt a rendszert és stílust, amely a 19. század földes, amatőr pályáin született informális és improvizatív játékban gyökerezik. Ezek után nem véletlen, ha a potreróról az embernek a grund jut eszébe.
A XIX. század végén már jelentős lélekszámú brit közösség élt Argentínában, nagy része Buenos Airesre és vonzáskörzetére koncentrálódott. Üzleti tevékenységüket folytattak, miközben elhozták a kontinensre a futballt – ám először krikett- és evezős klubokat alapítottak, amiknek később labdarúgó szakosztályai lettek. Az argentinok azonban nem követték az angol utat, és a labdarúgást szépen lassan lefordították a saját nyelvükre. Ahogyan azt Jonathan Wilson, a Futballforradalmakban írja:
„Amint a spanyol és az olasz bevándorlók hatása érezhetővé vált, a dél-amerikai labdarúgás elutasította az erőjátékot és a fegyelmet, ehelyett a technikai képzettség és a kifinomultság került előtérbe.
Ez a folyamat az élet más területein is megfigyelhető volt.”
A saját „futballnyelvet” nemcsak az ország lakosságának életvitele, élethez való hozzáállása formálta, hanem az is, hogy Buenos Airesben a szűk utcákban, egyenetlen terepen lehetett rúgni a labdát. Az erő helyett a technikai tudás, a finesz került előtérbe. A helyiek a szép cseleket, a kifinomult megoldásokat díjazták. Azt a játékost emelték piedesztálra, aki szűk területen virtuóz megoldásokra volt képes. Akinek a lábán táncolt a labda.
Az argentin futballkultúra és annak fejlődése nagyfokú hasonlóságot mutat a sportág magyarországi kialakulásával. „Összességében biztosan állítható, hogy a két kultúra, a Duna menti és a Rio de la Plata-i futball kezdetben hasonló volt, és párhuzamos módon jutottak el ahhoz a felismeréshez, hogy a fizikális angol játékot az egyéni technikára építve lehet és kell továbbfejleszteni” – írja Jonathan Wilson.
A magyar futball aranykorában a grund termelte ki a máig ismert világhírű labdarúgókat (Puskás Ferenc, Hidegkuti Nándor, Kocsis Sándor), akik az iskola után – vagy ahelyett – a maguk alkotta szabályok mentén játszották a játékot az 1930-as, 1940-es években.
Potrero, a magyar grund
Ami Magyarországon egykoron a grund volt, az Argentínában a máig létező „potrero”. (A spanyol eredetű szó rétet, legelőt jelent.) Minden potrero más és más: van betonos, saras, sima és durva felületű „verziója”. Van, amelynek mind a négy oldalán van fal, van, amelynek csak három oldalán. De a kifejezés ennél jóval tágabb értelmű: összefoglalja azt a rendszert és stílust, amely a 19. század földes, amatőr pályáin született informális és improvizatív játékban gyökerezik. Ha valaki lenyűgözően cselez vagy elképesztő gólt lő, gyakori, hogy az emberek azt mondják: „ez potrero”.
Az argentin futball-legendák (Alfredo Di Stéfano, Diego Maradona, Lionel Messi) mindegyike potrerón rúgta a bőrt. Megtanultak a göröngyökkel teli pályákon a földön heverő konzervdobozokkal játszani.
Diego Maradonának az 1986-os mexikói világbajnokságon, Anglia ellen szerzett góljaiban benne volt minden, ami maga az argentin grund. Az első, kézzel szerzett találatban megbújik a mindenáron való győzelem, gólszerzés elve – akár piszkos eszközök bevetésével is –, míg az „Évszázad gólja” néven elhíresült gólban ott a zsenialitás, a kivételes tudás, és az, hogy gyerekként órákat töltött a pályán a technikája csiszolásával.
Persze Buenos Airest sem kerülik el a modern, globális világ hatásai: szinte minden területet hasznosítanak, beépítenek, és a fiatalokat jobban érdekli a számítógép, a tévé, mint a futball. A New York Times tavaly decemberben, a világbajnokság idején készített videós riportja azonban rámutat, a potrero egyelőre lüktet, mi több, társadalmi esemény. Egy-egy estés rendezvény, amely során a játékosok vad és intenzív játékukkal késő estétől a kora reggeli óráig szórakoztatják a tömeget.
Az ilyen események rendszere egyszerű: a csapatok öt az öt ellen játszanak a szponzorok által felajánlott, ezer dollár körüli összegért. A győztes mindent visz. A négy-öt meccset magában foglaló torna általában késő este kezdődik és másnap hajnalig tart. Gyakori, hogy a kora reggeli órákban is látni gyerekeket, akik a meccsek félidejében a pályán játszanak. A futballal szerzett pénz valakinek a túlélést jelenti.
„Az alatt az idő alatt, amíg nem volt munkám, tudtam, hogy ha a csapatom meccseket nyer, akkor tudok tejet venni a fiamnak”
– mesélte a New York Timesnak a 26 éves Franco Roldán, aki az egyéves gyermekét neveli.
Vannak klubok – mint a El Ciclón de Burzaco –, amelyek erős közösségként, szinte családként funkcionálnak. A klubot családok egy csoportja alapította 1989-ben, és azóta is lehetőséget kínál mindenkinek a futballra, öttől nyolcvan éves korig.
„A klubunk olyan, mint egy család, néhány játékost például még akkor ismertem meg, amikor nem érték fel ezt az asztalt, amelynél most ülök” – mesélte a klubot segítő Susana Andrade Acuna.
Modern út, közösségi média
Az eddig inkább a felszín alatt meghúzódó potrero iránti érdeklődés fellendülését a koronavírus-járvány nagyban segítette. Ma már vannak olyan Instagram-fiókok, amelyek a legjobbak bemutatását célozzák meg. Miközben a leghíresebb klubok (La Sub 21, El Ciclón de Burzaco) több száz darabot adnak el minden egyes új mezükből. A mezek egyre gyakrabban láthatók a Buenos Aires-i buszokon és metrókon.
A potrero lényege azonban mit sem változott. Talpon maradni a legkeményebb körülmények közepette is, miközben az ember – ahogy csak tud – táncol a labdával, élvezi a játékot.
Az argentinok világbajnoki címét követően a dél-amerikai ország sportéletének elmúlt évtizedekbeli emlékezetes pillanatait elevenítettünk fel – ötrészes sorozatunkban:
Ferenc pápa üzenete Messiéknek: szépség, bajtársiasság és hála nélkül a futball elveszítené hatását
Kiemelt kép: Press Reader
Szerző
