Ami nem sikerült Roberto Martíneznek Belgiummal, összejön Portugáliával?

Roberto Martínez 1995-ben két spanyol játékostársával egyetemben igazolt a Wigan Athleticbe (csak Three Amigósnak hívták őket), és töltött el hat esztendőt az angol kisváros akkor még harmadosztályú, vele az élvonalig masírozó együttesében. A Spanyolországból érkező védekező középpályást mintegy kulturális sokként érte persze az angol alacsonyabb osztályú módi.

„Előtte 15 évig abban nevelkedtem, hogy a labdát nem veszítheted el, még tréningen sem. Ehhez képest az angol harmadosztályban minden arról szólt, hogyan tudod megszerezni a második labdát, mielőbb eljuttatni azt a tizenhatoson belülre. Mindez szöges ellentétben állt azzal, amit addig tanultam. Spanyolországban a második labda azt jelenti, elvesztetted, nem tudtad pontosan megjátszani, valamit rosszul csináltál, rosszul passzoltál. Ez azért keltett bennem konfliktust, ma már persze világos, a futball a különböző stílusok vetekedése, kérdés, ki mit preferál. De éppen a kezdeti angliai élmények miatt vált meggyőződésemmé, hogy a futballkarrierem után edző leszek. Hat wigani szezon után a Motherwell és a Walsall érintésével igazoltam a Swansea Citybe, és fél évvel azután, hogy elhagytam, felkértek vezetőedzőnek. Addig én viseltem a kapitányi karszalagot, mindent tudtam a csapatról, a játékosokról, a szokásaikról, de bennem rögvest megfogalmazódott a gondolat: miért ne játszhatnánk a korábbiakhoz képest másképp? Ha ugyanúgy futballozunk, mint mindenki más, akkor a helyezésünk egyedül azon múlik, mekkora a költségvetésünk. Amelyik klubnak jobbak a játékosai, az végez előrébb. Úgy véltem tehát, meg kell találnunk a módját annak, hogyan lehetnénk mi mások, ami előfeltétele a jó eredménynek. Másképp kellett futballoznunk, ötletesebben. Hogy egy példát említsek: Leon Britton addig csak jobbszélsőt játszott; alacsony súlypont, nagyszerű labdakezelés, jó egy az egy elleni játék. Mégis azt gondoltam, védekező középpályásként kellene ezután futballoznia, megszabva a játék ritmusát, elindítva az akciókat a két középső védő előtti területről. Megmondtam neki, nem az alapján fogom megítélni, hány párharccot nyer, ha netán ettől tartana, hanem hogy lesz-e 100 passza egy meccsen, sikeresen bejátssza-e a labdákat a sorok közé. Technikás játékos, úgy véltem, neki ez nem jelenthet gondot, szerencsére neki is tetszett az ötlet. És mi történt? A passzjátékának statisztikái megközelítették Xaviét. Engem amúgy Johan Cruyff Barcelonája inspirált gyerekkoromban. Cruyff megérkezett Spanyolországba, és mindent megváltoztatott. Tőle tanultam meg, kell legyen egy víziód, amihez aztán muszáj makacsul ragaszkodni.”

Legnagyobb sikerét mégsem a walesi gárdával aratta – bár megnyerte a Swansea-val a harmadosztályt, ami sosem pofonegyszerű –, hanem a Wigannel: a 100 000 fős település csapatát 2013-ban az FA-kupa-döntőbe navigálta, a Wembley-ben pedig egy 91. percben szerzett góllal 1–0-ra legyőzte a Vincent Kompanyval, David Silvával, Yaya Touréval, Samir Nasrival, Sergio Agüeróval, Carlos Tévezzel felálló Manchester Cityt.

„A Wigan ma is nagyon közel áll a szívemhez. 1995-ben még úgy érkeztem meg Angliába, hogy egy szót nem beszéltem angolul, de hamar szoros kötődés alakult ki a klub és köztem. Az Athletic kapcsán az egyik legfontosabb személy a korábbi tulajdonos Dave Whelan, aki egy valódi látnok. Három célt tűzött ki maga elé: építeni egy új, 25 000 férőhelyes stadiont, eljuttatni a klubot a Premier League-be, egy nap pedig európai kupacsapattá formálni. Mindezt egy harmadosztályú klub tulajdonosaként fogalmazta meg, amiről elsőre azt gondoltam, nem több, mint jó marketingszöveg. De amint kezdtem megismerni, látni, hogyan dolgozik, elkezdtem hinni benne. Hat évig futballoztam a klubjában, amelyik aztán verejtékes munkával valóban eljutott a Premier League-be. Tőle kaptam később a telefonhívást, hogy legyek a csapat edzője.”

És micsoda érzelmi hullámvasutazáson kellett a Wigan menedzsereként részt vennie. 2013. május 11-én történelmi tettet végrehajtva az Athleticcel megnyerte az FA-kupát, három nappal később viszont, az Arsenaltól elszenvedett 4–1-es vereséggel a Wigan búcsúzott az élvonaltól.

„Keresed persze az okokat, hogy mi egyebet lehetett volna még tenni azért, hogy elkerüljük a kiesést, de aztán a szurkolók aspektusából kezded el vizsgálni a történteket: megnyertük az FA-kupát, ami a klub históriájának legnagyobb sikere, aztán viszont kiestünk. Ünnepelhetünk egyáltalán? Van hozzá jogunk? Úgy éreztük, nincs, mert mégsem lehet kiesve végigmenni emeletes busszal a városon. A szurkolók azonban másként vélték. Azt mondták: teljes volt az utazás, feljutottunk az élvonalba, azt pedig jól tudtuk, egy nap kiesünk. De sebaj, összeszedjük magunkat, és újra felkerülünk. Viszont az FA-kupa, az bizony a klub ékköve, azt meg kell ünnepelni! Úgyhogy a drukkerek döntöttek. Amúgy is sok múlt rajtuk, a türelmükön. Hogy elfogadták a másfajta játékstílust. Mert például a klasszikus topcsapatok ellen sokáig nem tudtunk nyerni, nekem pedig feltett szándékom volt legyőzni őket. Előbb azt figyeltük, hányat tudunk ellenük passzolni, aztán azt, hány kapuralövésig jutunk el, hányszor tudjuk bejátszani a labdát a támadóharmadba. És a negyedik szezon végére mind a négyet, a Manchester Unitedet, az Arsenalt, a Liverpoolt és a Chelsea-t is legyőztük legalább egyszer.”

Három szezonon keresztül volt az Everton edzője, után hagyott fel a klubedzőséggel, és fogadta el a belga válogatott ajánlatát. Eden Hazard, Kevin De Bruyne, Romelu Lukaku, Axel Witsel, Kompany – azt lehetne gondolni, egy percet sem kellett tanakodnia.

„Valóban nem mondhattam nemet, egyrészt, mert már gyerekként is azt gondoltam, a labdarúgásban a legnagyobb diadal a világbajnoki cím megszerzése, másrészt mert a belga futball aranygenerációjával dolgozhattam együtt, még ha nem is feltétlenül volt jogos rájuk akasztani a címet. A belga futballnak addig ugyanis az 1986-ban vb-elődöntőt vívó csapata volt az aranygenerációja, Enzo Scifóval, Jan Ceulemansszal. Igaz, ezek a játékosok legalább annyira különlegesek voltak, a világ legnagyobb klubjaiban szerepeltek, amikor pedig összegyűltek a válogatottban, csakis az vezérelte őket, hogy valami különlegeset alkossanak. 2018-ban jártunk hozzá a legközelebb: hat meccset nyertünk a vébén, tényleg kiválóan teljesítettünk. Bronzérem lett belőle, és onnantól fogva joggal hívták aranygenerációnak, aranyérem híján is. De nagyon érdekes volt megtapasztalni, hogy ennyi különböző egyéniség, akik tényleg nagyon mások, hogyan tudnak egyesülni egy célért.”

Adódik is a kérdés, hogyan lehet ennyi tehetséget, egyéniséget, egót menedzselni, beállítani a sorba, egy cél érdekében mindenkit egy platformra helyezni.

„Épp ez a tehetségcunami tetszett, valamint hogy mindenki külön egyéniség. Technikai, taktikai szempontból persze meg kell találnod a helyes egyensúlyt, elsősorban azzal, hogy olyan környezetet teremtesz, amelyben ők a teljesítményük legjavát képesek nyújtani. Egy csapat kialakításánál három fontos alapelv létezik, amit egyébként az üzleti életben, az oktatásban ugyanúgy alkalmazhatsz, mint a sport világában: az első a tisztánlátás. Hogy minden játékos tudja, mit várnak el tőle, hogy mi az, ami elfogadott a pályán és azon kívül, és mi az, ami nem tolerálható. A másik, hogy fel kell tudni ismerni, ki miért van ott. Valaki a családját akarja büszkévé tenni, más önmagáért akar eredményt elérni, a lényeg, hogy analizálva az egyes szándékokat megtaláld a módját annak, hogy a különböző ambíciókból a csapat profitáljon. A lényeg, hogy a játékosok a csapat sikerén keresztül érjék el a céljaikat. A harmadik aspektus pedig az állandó fejlődés. Ehhez folyamatosan mérni kell a teljesítményt, és keményen dolgozni. Mindig jobbra törekedni. Ha valaki az egyik nap a tíz egy az egy elleni szituációból hétszer jön ki győztesen, legközelebb meg kell próbáljon nyolcszor. Ha én hat perc alatt tudom átadni az üzenetet egy csapatmegbeszélésen, legközelebb meg kell próbálnom öt és fél alatt. De ahhoz, hogy a sok egó pozitív irányba mozdítsa el a csapatot, kell egy közös nevező. S ez nem más, mint a futball imádata. Hogy ez a szenvedélyünk. Ebből fakad aztán, hogy nyerni akarunk valami fontosat. Együtt. Fontos az is, hogy olyan környezetet teremts, amelyikben a játékosnak is van hangja, de a leglényegesebb mégiscsak a hozzáállás. És itt jön az, hogy mit vizsgálunk egy labdarúgó esetében. Mi három dolgot: az egyik a minőség vagy tehetség, a másik a tapasztalat, a harmadik viszont egyértelműen a hozzáállás.”

Hogy azért nem volt teljesen alaptalan az „aranygeneráció” kifejezés: Martínezzel a kispadon Belgium 2018 szeptemberétől 2021 februárjáig vezette a FIFA-világranglistát, igaz, a 2021-ben rendezett Európa-bajnokság negyeddöntőjében Olaszország 2–1-re legyőzte csapatát.

Eltelt három év, immár pedig egy másik európai szupercsapatot irányít: Portugáliát. Ugyancsak extraklasszis játékosokkal a fedélzeten.

„Ha össze kellene vetnem a belga aranygenerációt a portugállal, a hasonlóság feltétlenül az, hogy mindkettő tízmilliós ország, mondhatni alacsony lélekszám, mégis tömegével adja a világnak a rendkívül tehetséges játékosokat. Miközben más-más utat jár a két nemzet. A belga játékosok viszonylag korán elindulnak a saját útjukon, hogy aztán több klubot is megjárva egyénileg a világ legjobbjaivá váljanak. Elég csak De Bruyne példáját említeni, aki Genket, a Chelsea-t, a Werder Brement és a Wolsburgot érintve vált a Manchester Cityben a világ egyik legjobbjává. Portugáliában más a módi: van az U19-es bajnokság, az U23-as, és van külön a B csapat, valamint az első csapat. Ez négy szint, ezen a négy szinten a 18 évestől a 26-ig találhatók játékosok, vagyis minden egyes posztra van nyolc játékos. Mert csapatonként kettővel számolhatunk. Kulturális szempontból is előnyben van a két ország: beszélnek három nyelvet, a belgák a francia és holland mellett angolul, a portugálok az anyanyelvük és a spanyol mellett szintén angolul, utóbbiak ráadásul hagyományosan nyitottak a világra, 500 éve utazgatnak és igyekeznek új helyeket felfedezni. Hogy sokfelé kalandoznak, abban a portugálok és a belgák ugyancsak hasonlóak, különbség leginkább a futballstruktúrában van, hogy a rendszerből adódóan Portugáliában minden évfolyamon találni olyan futballistát, aki eljuthat a nemzetközi szintre. A portugál válogatottban most négy generáció képviselteti magát: Pepe és Cristiano Ronaldo 41, illetve 39 éves, a másik véglet a 19 éves Joao Neves, valamint a 20 éves António Silva. Neves 2004-ben született, Ronaldo akkor szerepelt először nagy tornán. Szóval hihetetlenül tehetséges társaság a portugál, és hihetetlenül elkötelezett a válogatott iránt. Tíz meccset nyertünk a selejtezőkben, ebből is látszik, mennyire akarják a sikert, mennyire akarnak nemzeti mezben játszani. De hogy az Eb-t megnyered-e, az apróságokon múlik.”

A csoportból való továbbjutást már két meccs után abszolválta Martínez kapitány együttese, persze egy olyan szintű csapatnak, mint a portugál, a csoportkör csupán a felkészülés a rázósabb etapra. És úgy fest, a spanyol szakember megtalálta azt a csapatot, amelyik akár az Eb-győzelemre is esélyes lehet.

„A belgiumi tapasztalataim alapján tudtam jól, anélkül nem hirdethetek keretet, hogy személyesen ne találkozzam a játékosokkal. Lehet a távolból figyelni az edzésmunkájukat, a meccseiket, megvannak az adatok, a személyes találkozó azonban rendkívül fontos. Hogy milyen az ember a játékos mögött. Úgyhogy még az első kerethirdetés előtt minden játékossal személyesen találkoztam. Nem mind a 80-nal, akik az öt topligában futballoznak, és akik kiegészülnek immár a Szaúd-Arábiában szereplőkkel, de a harmadukkal igen. Cristianóval is beszélgettem, kíváncsi voltam, mit gondol 20 év válogatottbeli szolgálat után az a játékos, aki a következő három-négy portugál generáció életét alapvetően meghatározza majd. A beszélgetésünkből azt szűrtem le, hogy amiben leginkább különbözik mindenki mástól, az a sikeréhség. Egy labdarúgó először valójában fejben vonul vissza, amikor már nem ugyanaz a vágy dolgozik benne, de Ronaldo ez alapján még nagyon nem akar visszavonulni. Sőt, kész mindenét odaadni a válogatottért. Azt is éreztem, kész megharcolni a helyéért. Ami még a stábtagokkal feltűnt nekünk, hogy ha nem ismernénk, egyikünk sem mondaná meg, hogy 39 éves. Azt sem, hogy az a játékos, aki már mindent megnyert. Mert még mindig minden egyes edzésen a legjobb akar lenni, megnyerni minden kis küzdelmet. Ezért is ő a lehető legjobb példakép a fiatal játékosoknak. A példamutatásával vezér. 200 válogatott fellépéssel a háta mögött is utolsóként hagyja el az edzőpályát, kifogástalan a táplálkozása, a sérülésmegelőző feladatokat és a bemelegítést is maximális odafigyeléssel hajtja végre. Maximalista. És ez jótékonyan hat a csapatra.”

Ronaldo mellett van még persze további 25 labdarúgó, aki aranyéremhez segítheti 2016 Európa-bajnokát, Martínez néhányukra ugyancsak kitért.

„Bruno Fernandes is nagyon fontos csapattag, a tíz selejtezőnkben adott kilenc gólpasszt, érzi, tudja jól, mi kell tőle egy adott meccsen. Amikor a selejtezőkben Szlovákia némileg meglepve minket nagyon magasan letámadott, ő felismerte, milyen pozíciókat érdemes a pályán felvennie, ez a végén győztes gólt ért. A szerkezeten belül megvan e tekintetben a játékosok szabadsága. Ő szintén maximalista, csak a legjobbat fogadja el, a portugál válogatottban ebből a szempontból egy hullámhosszon van a többiekkel. Ott van aztán Bernardo Silva. Jobbszélsőből lett univerzális labdarúgó, aki tökéletesen felismeri az egyes játékszituációkat, előre gondolkodik, nagyon jól látja a futballt; számomra teljesen egyértelmű, hogy edző lesz belőle. Pepe szintén abszolút példaértékű. Sosem felejtem el, az első edzésünk végén az asszisztens Ricardo Carvalhónak szólt, szeretne egy kis pluszmunkát elvégezni. 40 évesen… Szükség van az ilyen emberre a pályán és az öltözőben. Rafael Leaóra szintén. Egy az egyben az egyik legjobb a világon, nyerő ember, ő lehet az, aki a különbséget jelenti egy-egy mérkőzésen. De tornát nyerni, az valóban más szint. Sok minden kell hozzá, de talán ami a legnagyobb kihívás nekünk szövetségi kapitányoknak, elhitetni a csapattal, hogy győzhet.”

Hát, ezekről a portugál játékosokról lerí, hogy elhiszik.

Kiemelt fotó: Getty Images