„Amíg játszom, az marad a célom, hogy eljussak a Serie A-ba” – interjú Patrizio Stronatival

– Bevillan még olykor az augusztus eleji jelenet, amikor az Újpest ellen kis híján megszerezted életed – és alighanem a szezon – gólját, látványos ollózásodat követően azonban Djordje Nikolics bravúrosan védett?

– Néha eszembe jut, de nem foglalkozom vele különösebben. Azért azt remélem, adódik még hasonló lehetőség, és sikerül majd betalálnom. Hogy újra megpróbálom, az nem is kérdés. Ösztönös megoldás volt egyébként, mert kicsit mögém jött a labda. Én magam sem számítottam arra, hogy ilyen jól találom el.

–Védőknek valóban nem szokásuk 14 méterről a kapuba ollózni…

– Még talán a csatároknak sem, bár valami hasonlót Csehországban sikerült már bemutatnom. Félollóval találtam be, les miatt azonban elvették sajnos a gólt.

– Nagyobb becsben tartja egy védő, ha betalál, mint egy csatár, akinek ez a kenyere? Úgy is kérdezhetném, egy roppant fontos, látványos szerelés ér neked többet, vagy a ritka gól?

– Nekem a legfontosabb, hogy ne kapjunk gólt. Az elsődleges feladatom az, hogy megakadályozzam az ellenfelet a gólszerzésben. Az mindent visz. Ettől még, ha egy rögzített játékhelyzetnél felmegyek, és betalálok, nagyon tudok neki örülni, a Puskás Akadémiában erre eddig egyszer akadt példa, az első szezonomban. Az a jelenet is inkább burleszkbe illett: a Fradi ellen fejbe rúgtak a labdával, úgy pattant be rólam.

Szóval a bravúros szerelést többre értékelem, azt pedig mindig is szerettem, ha a stadion közönsége felpattan a helyéről vagy éljenzésben tör ki egy-egy nagy szerelés láttán.

Ettől még szeretnék gólokat szerezni, be is találhattam volna már néhányszor pontrúgásokat követően, remélem, az idén végre sikerül. Az edzéseken gyakoroljuk ezeket a szituációkat, igyekszem javítani a befejezéseimen. Egyre közelebb járok mindenesetre a gólhoz.

– Anélkül is elég fontos játékossá váltál. Ezzel a céllal igazoltál két éve Felcsútra?

– Igen. Az önbizalmamnak jót tesz, ha rendre a kezdőcsapatban kapok helyet, mert ez azt mutatja, hisz bennem az edzőm. Egy futballistának márpedig fontos a bizalom, próbálom kemény munkával meghálálni. Minden héten jól kell játszanom ahhoz, hogy megőrizzem a helyem, s ez önmagában is kellő ösztönző.

Amikor ide igazoltam, fogalmam sem volt arról, mi vár rám, hogy milyen lesz a magyar bajnokságban futballozni, két-három hónapnyi akklimatizációs időszak után kezdtem megszokni a liga játékstílusát, és sikerült egyre jobb futballal kirukkolni.

Nehézséget leginkább a nyelvhiány okozott, hogy nem beszéltem angolul, de elkezdtem tanulni. Emellett az öltöző összetétele is újdonságként hatott: Ostravában 95 százalékban cseh játékosokkal futballoztam együtt, itt legfeljebb a keret fele hazai. Nem azt mondom, hogy ez probléma, csak más, mint amihez hozzászoktam. Immár azonban otthon érzem magam Felcsúton.

Forrás: Puskás Akadémia FC

– De az „otthon” Budapest, nemde?

– Igen, ott lakom a feleségemmel, és az óvodát most elkezdő kisfiammal. Angol oviba megy, a saját példámból okulva is.

– Amikor azonban te voltál még gyerek, gyanítom nem arról álmodtál, hogy egy nap a magyar bajnokságban teljesedsz ki…

– Mindig is Olaszország volt az álmom, valamint a cseh válogatott. Egyik sem jött még össze, de nem adom fel. Amíg játszom, az marad a célom, hogy eljussak a Serie A-ba, illetve a nemzeti csapatba. A futball kiszámíthatatlan sport, sosem tudhatod, mit hoz a holnap.

– Valaha kínálkozott esély arra, hogy Itáliában folytasd?

– Érdeklődésről hallottam, de igazán közel egyszer sem jutottam hozzá.

– És ez szomorúsággal tölt el?

– Nem. Örülök, hogy ezen a szinten játszhatok. A magyarországi életet is nagyon élvezem. A céljaim ettől még nem változtak.

– Édesapád olasz, édesanyád cseh. Tinédzserként sosem nyaggattad apukádat, hogy vigyen már el egy olasz csapatba?

– Hú, ennél bonyolultabb az ügy. Apuék négyéves koromban különváltak, ami után édesanyámmal hazaköltöztünk Csehországba. Két év elteltével szerencsére normalizálódott a viszonyuk, azután minden nyáron egy hónapot Olaszországban töltöttem, a karácsonyi időszakban ugyancsak odautaztam néhány napra. Előfordult, hogy az édesapám jött el bennünket meglátogatni. De arra, hogy Olaszországban játsszam, nem gondoltunk, talán azért sem, mert

apu sosem volt nagy futballrajongó, a Moto GP-ért volt oda. Ő is motorozott, persze nem a legmagasabb osztályban és nem olyan magas szinten. Azt akarta, én is kipróbáljam, egyszer felültetett rá, persze mindjárt felborultam, amitől úgy megijedtem, hogy soha többet nem akartam motorra pattanni.

Annak viszont örült, hogy sportolok, hogy van egy állandó elfoglaltságom. Sajnos azt már nem érhette meg, hogy profi játékossá válok, 2011-ben elhunyt. Egy évvel a halála előtt egyébként megfordult a fejében, hogy segít Olaszországban csapatot keresni, de annyira megromlott az egészségi állapota, hogy nem jutott rá energiája… Arra viszont emlékszem, hogy a Parma tartott egy toborzó tábort, amelyre én is elmehettem volna, de egyrészt nem sok esélyt láttam arra, hogy 50 játékosból kiválasztanak, másrészt épp akkor igazolt le a Baník Ostrava.

– Hogyan találkoztak a szüleid?

– Anyu Olaszországban nyaralt, amikor betévedve egy étterembe apu kiszúrta magának. Randira hívta, találkozgatni kezdtek, ebből lettem aztán én.

– Sosem akartál Olaszországban élni?

– Nem volt napirenden. Anyu rengeteget dolgozott azért, hogy a lakás bérleti díját ki tudja fizetni, én meg a tanulás mellett állandóan futballoztam. Mostanában viszont kezdtük a feleségemmel fontolóra venni, mi lenne, ha a karrier után Olaszországban élnénk, ki tudja persze, mi lesz öt-hat év múlva.

Forrás: Puskás Akadémia FC

– Kedvenceket Olaszországból választottál?

– Leginkább. Ötévesen kezdtem el játszani Hlucínban, azután kezdtem el érdeklődni az olasz futballisták iránt. Alessandro Del Pierót tartom az első példaképemnek, miatta viseltem a Juve mezét. Aztán nagyon megszerettem Francesco Tottit, de 14-15 évesen elkezdtem a védőkre fókuszálni, Fabio Cannavaro, Marco Materazzi lett a kedvenc, 17 éves koromtól pedig a müncheni Jérome Boateng és Sergio Ramos. Sok meccset néztem, ők hatottak rám a leginkább.

– Mindig is védőt játszottál?

– Igen. Amikor még hét a hét ellen futballoztunk, a bal oldalon szerepeltettek, a rendes csapatban pedig eleinte balhátvédként. Aztán úgy 16 évesen elkezdtem alaposan megnyúlni, az U17-ben már elsősorban középhátvédként számoltak velem. De azután is váltogattam a helyem, megfordultam a bal oldalon és középen is. Mindig az volt a legfontosabb, hogy játsszam, mindegy, milyen poszton.

– A termeted alapján kapus is lehettél volna.

– Szeretek is védeni. Kölyökkoromban megpróbáltam, az edzőm azonban azt mondta, mezőnyben jobb vagyok, így hamar vége lett a kesztyűs karrieremnek.

– Volt olyan időszak, amikor azt gondoltad, a mezőnyből sem boldogulsz? Amikor fogcsikorgatva kellett küzdened azért, hogy megragadj a legjobbak közt?

– Ó, persze. Az U17-ben rengeteg időt töltöttem a kispadon, s nem olyan könnyű azt elviselni. Amikor azonban megkaptam valahára az esélyt, éltem vele.

Mindig is profivá akartam válni, ennek rendeltem alá mindent. Csak edzettem és edzettem, amikor pedig már játszhattam is, a lehető legjobb teljesítményre törekedtem.

Sikerült bizonyítanom, ezért elhívtak az első csapat edzőtáborába, és mert ott is megfeleltem, és jól futballoztam a felkészülési mérkőzéseken, megkaptam a lehetőséget az első csapatban.

– Ettől még aligha könnyű betörni a felnőttek közé.

– Sok mindentől függ. Olykor a szerencsén is múlik. A Baník akkoriban pénzügyi problémákkal küzdött, nem tudott játékosokat igazolni, a saját utánpótlásához kellett nyúlnia, ott voltam én. A Spartába vagy a Slaviába bekerülni manapság is nehéz, de nekik is vannak akadémistáik. Lehet, hogy egy-két évre el kell menniük kölcsönbe, kisebb csapatokba, de ha ott kitűnnek, megkapják a legjobbak közt az esélyt.

– Ami az esélyeket illeti, te amikor 20 évesen Ausztriába, az Austria Wienbe szerződtél, nem kaptál abból olyan sokat.

– Fiatal játékosként, a Baník Ostravából érkezve hirtelen rettenetesen erős konkurenciával találtam magam szemben, és bár próbálkoztam, egyértelmű, hogy nálam jobb játékosokkal kellett volna felvennem a versenyt. Néhányszor azért kaptam lehetőséget, de egy jó meccs után produkáltam egy rosszat, szóval a fiatalokra jellemző hullámzást én sem úsztam meg. A Mladá Boleslavba kölcsönbe igazolva sokat fejlődtem, akkor értem meg a felnőtt futballra, és elkezdtem kiegyensúlyozottan jól játszani.

Forrás: Puskás Akadémia FC

– Sőt, elég tisztán, erre utal legalábbis, hogy karrieredben kétszer állítottak ki mindössze, mindkétszer Ausztriában.

– Az egyikre emlékszem csak, az nem volt nagy fault, ám mert utolsó emberként követtem el, leküldtek a gyepről. Amúgy igyekszem keményen, de fair módon játszani. A piros önmagában nem sokat árul el egy védőről, lehet egy elkésett szerelési kísérlet vagy egy szerencsétlen mozdulat az oka.

– A múlttal folytatva, a cseh futball fénye ha meg is kopott, még mindig nem gyenge. Persze nehéz lehet az 1996-ban Eb-döntős klasszisokhoz mérhető kiválóságokat nevelni.

– A cseh foci továbbra is erős. A múlt század végi együttes szinte mindegyike eljutott topcsapatba: Pavel Nedved a Juventusban, Tomás Rosicky az Arsenalban, Milan Baros a Liverpoolban, Karel Poborsky a Manchester Unitedben, Marek Jankulovski az AC Milanban játszott, és lehetne még sorolni a neveket. Az volt a mi aranycsapatunk. De a maiak is kiváló klubokban edződnek, Vladimír Coufal és Tomás Soucek a West Ham Unitedben, Antonín Barák a Fiorentinában. Jó a csapat, remélem ott leszünk az Európa-bajnokságon.

– Akár egy Magyarország–Csehország meccs is összejöhetne. Mármint az Eb-n, mert barátságos meccsen hamarosan találkozik a két válogatott. De ha már magyar–cseh összevetés: neked védőként milyen újdonsággal szolgált ideigazolásodkor az itteni élvonal?

– Azt gondolom, Csehországban kompaktabbak a csapatok, hangsúlyosabb az egységes csapatmozgás, Magyarországon több az egy az egy elleni játékhelyzet. Nekem ebben kellett mielőbb jól teljesítenem, remélem, sikerült.

– A csapatszintű jó teljesítmény pedig akár európai kupaindulást érhet Felcsúton. Ez volna a terv?

– Az a célunk, hogy az első háromban végezzünk. Jól kezdtünk, de nem elég jól. Sajnos biztos előnyből két pontot vesztettünk az Újpest ellen, a ráadásban egyenlítő Fehérvár ellen újabb kettőt. Ez így azért sok. Egyszer még le lehet adni az előnyt, kétszer nem. Tanulni kell ezekből a hibákból, és akkor elérhetjük a célunkat.

Kiemelt kép: Puskás Akadémia FC