Amikor a futball meghódította New Yorkot: a Cosmos csillogása

Az 1970-es évek elején az Egyesült Államokban a labdarúgás egy távoli, európai és dél-amerikai kuriózumnak számított, az amerikaiak sokkal inkább a baseballt, az amerikai futballt és a kosárlabdát részesítették előnyben. Senki nem gondolta volna, hogy alig néhány évvel később a New York-i elit, a Studio 54 törzsközönsége és a világ legnagyobb sportsztárjai egyazon lelátón fognak osztozni a Giants Stadiumban. Ez a csoda a New York Cosmos nevéhez fűződött, amely nem csupán egy futballcsapat volt, hanem a Warner Communications szórakoztatóipari óriás egyik legmerészebb befektetése.

A Király, a Császár és az Alfa-hím

A Cosmos mögött álló Steve Ross, a Warner elnöke, nem edzőket, hanem producereket bízott meg a csapat építésével. Tudta, hogy az Egyesült Államokban nem a taktikát, hanem a showműsort kell eladni. Amikor 1975-ben, diplomáciai közbenjárásra (még Henry Kissinger külügyminiszter is segített) sikerült leigazolni a már levezető, de még mindig rendkívül népszerű Pelét, az egész világ megdöbbent. De a „Király” érkezése csak a jéghegy csúcsa volt. Hamarosan csatlakozott hozzá a német elegancia szobra, Franz Beckenbauer és az olasz gólvágó, Giorgio Chinaglia is.

Ahol ennyi szupersztár van egy öltözőben, ott az egók elkerülhetetlenül összeütköznek. Míg Pelé a sportág nagykövete és a jóságos ikon szerepében tetszelgett, Beckenbauer hűvös profizmussal irányított, addig Chinaglia volt a csapat „rosszfiúja”. Az olasz csatár nem tisztelt senkit és semmit: nyíltan kritizálta Pelét, ha nem kapott tőle elég jó labdát, és tulajdonképpen közvetlen bejárása volt Steve Ross vezérigazgató irodájába. Chinaglia úgy viselkedett, mint egy maffiafőnök és egy rocksztár keveréke, az öltözőben gyakran pattanásig feszült a húr körülötte. Pelé egyszer állítólag sírva is fakadt Chinaglia durva stílusa miatt, de a pályán a közös érdek – a győzelem és a népszerűség – valahogy mindig összetartotta ezt a robbanékony elegyet.

Cruyff és a riválisok

Bár kétségtelenül a Cosmos számított az NASL kirakatcsapatának, a többiek sem akartak annyira lemaradni a népszerűségi versenyben. A liga egyfajta „világválogatottá” vált, ahol minden csapat próbált legalább egy-két ikont felmutatni a New York-i világsztárok mellé.

A legnagyobb rivális, a Los Angeles Aztecs például nem kisebb nevet dobott be, mint a totális futball atyját, Johan Cruyffot. A holland zseni Los Angelesben (majd később a Washington Diplomats színeiben) mutatta meg az amerikaiaknak, hogy a foci nemcsak az erőről szól, hanem művészetről is. A Manchester United bohém északír legendája, George Best szintén Los Angelesben, majd később a Fort Lauderdale-ben és a San Joséban játszott, de akkoriban már kétségtelenül elindult a magánéleti lejtőn.

Ezenkívül Fort Lauderdale Strikers soraiban a német bombázó, Gerd Müller termelte a gólokat, míg a Tampa Bay Rowdies azzal a szlogennel hirdette magát, hogy „soccer is a kick in the grass”. Meglehetősen szürreális időszak volt, hiszen az amerikai pályákon olyan sztárok játszottak egymás ellen, akik néhány évvel korábban még vb-döntőkben feszültek egymásnak a legjobb válogatottak színeiben.

A Studio 54 éjszakái

A Cosmos-jelenség legmeghatározóbb helyszíne nem is a stadion volt, hanem a Manhattan szívében található legendás szórakozóhely, a Studio 54. Ez volt az a hely, ahol a társadalmi szabályok megszűntek létezni, és ahol a Cosmos játékosai félistenekként mozogtak. A mérkőzések után a csapat tagjait rendőri felvezetéssel, limuzinokban szállították a diszkóhoz. Míg más ligákban a játékosok leginkább a meccs utáni regenerációval foglalkoztak, a Cosmos sztárjai levezetésként Mick Jaggerrel, Andy Warhollal, Liza Minnellivel vagy éppen Sylvester Stallone-val buliztak hajnalig.

A Warner Communications tulajdonképpen tudatosan építette ezt az imázst, a futballisták nem aszkéta sportolók voltak, hanem popkulturális ikonok, akik selyemingben és drága öltönyökben reprezentálták a New York-i aranyéletet. Volt olyan játékos, aki bevallotta, hogy időnként közvetlenül a buliból ment ki a délelőtti edzésre, napszemüvegben, még az éjszakai parfüm illatát árasztva. A közönség imádta őket, a Cosmos nemcsak egy csapat volt, hanem egy életérzés, amire mindenki vágyott.

A népünnepély és a zöldre festett fű

Részben ez a csillogás is hozzájárult ahhoz, hogy a szurkolók tódultak az amerikai stadionokba. Míg a korábbi években alig pár száz néző lézengett a lelátókon, 1977-ben már 77 000 ember szorongott a stadionokban, hogy lássa a legnagyobb sztárokat. Pelé 1975. június 15-i debütáló mérkőzésén a Dallas Tornado ellen azonban becsúszott egy prózai baki, ugyanis a pálya füve annyira rossz állapotban volt, hogy zöld festékkel fújták le a kopár foltokat, hogy az a tévéközvetítésben ne mutasson rosszul. Pelé a meccs végén megijedt a zöld lábait látva, mire felvilágosították, hogy csak a „különleges műfű” fogta meg a bőrét.

Ez az időszak volt a NASL „hőskora”, amikor elhitték, hogy a pénz, az egók harca és az éjszakai klubok világa elegendő ahhoz, hogy a világ legnépszerűbb játéka meghódítsa Észak-Amerikát. A Cosmos lett az a fáklya, amely megmutatta, mekkora potenciál rejlik a labdarúgásban, ha azt profi marketinggel és világsztárokkal tálalják – még ha ezt a fáklyát hivalkodó módon mindkét végén égették is.

A történetet folytatjuk az amerikai liga legkülönlegesebb szabályaival, és a Cosmos bukásának okaira is fényt fogunk deríteni.

Borítókép: Robert Riger/ Getty Images- theguardian.com