Amikor a zseni megmenti a pancsert, avagy Bellingham elodázta az angol búcsút

A labdarúgás egyik legnagyobb önbecsapása, ha valaki azt gondolja, rossz játékkal is lehet nyerni. Egy-egy meccset igen, hogyne, de egy heteken át tartó tornát vagy bajnokságot képtelenség. Ahhoz annál több kell. Tudatos csapatjáték, olyan futball, amelyben kiteljesedhet a játékos, amelyikben tudása legjavát képes nyújtani, ami a legjobbat hozza ki belőle, néhány ügyesen megkomponált támadásvariáció, jól kifundált támadásépítés, önbizalommal teli jelenlét – minden, ami hiányzik a jelenlegi angol válogatottból.

Az, hogy nem búcsúzott már a legjobb 16 között, egyedül Jude Bellingham zsenialitásán múlt, azon, hogy a számos briliáns játékos egyike megvillant. S éppen ezért fundamentális Gareth Southgate felelőssége, aki egész egyszerűen képtelen olyan futballt kreálni, amelyben ezek a klasszisok lubickolhatnak, képességeiknek megfelelően játszhatnak, az érezhető görcs nélkül focizhatnak. Tempósan, intenzíven, nagy energiákat mozgósítva, magasan letámadva az ellenfelet, gyorsan járatva a labdát – vagyis azt a focit nyújtva, amelyikben hétről-hétre pallérozódnak. És ne mondja nekem senki, hogy ez naiv gondolat, hogy nagy tornán ezt nem lehet megvalósítani, hogy ott csak az eredmény számít, mert ellenpéldának ott van néhány korábbi győztes (Németország 2014-ből, Spanyolország a 2008–2012 közötti időszakból), de ott van a jelenlegi Spanyolország is – ezek az ostobák a fordítás után sem álltak le, hanem támadtak, játszották tovább a saját futballjukat, így gurítottak egy négyest, hát nem volt egy Southgate-jük, aki figyelmeztette volna őket, hogy vissza kell állni, vezetés birtokában nem szabad már akciókat vezetni, csak túlélni! –, ahogyan említhetnénk az ugyancsak a magas presszinget választó Ausztriát, vagy a soros angol ellenfél Svájcot is.

És ha kivárásra játszik ellene Anglia, ha hagyja, hadd jöjjön, hadd domináljon, alighanem ugyanabba a csapdába sétál bele, mint Olaszország. Ezek persze még a megkönnyebbülés és a mámor pillanatai – ki hogy éli meg a drámát –, de ha valaki igyekszik értékelni is a Gelsenkirchenben történteket, egyetért Gary Lineker egy korábbi kifakadásával. Ez szar. Lehetne szépíteni, attól még az.

Elvégre Anglia a világranglista 45. helyezettjét győzte le úgy, hogy 120 perc alatt kétszer találta el a kaput (plusz egy kapufa), akcióból 0,66-os xG-t produkált, és sikerült összesen két nagy helyzetet teremtenie. Többnyire tanácstalanul kereste a kiutat abból, hogyan lehetne a legfeljebb egy klasszis futballistával (Milan Skriniar) felálló szlovákok 4–4–2-es védekezési formációja mellett kihozni a labdát, eljuttatni azt a támadóharmadba – urambocsá! – a tizenhatoson belülre.

Tényleg csak a miheztartás végett: az angolok a vetélytárs büntetőterületén belül 120 perc alatt 38-szor értek hozzá a labdához, a spanyolok 90 alatt a szlovákoknál egyáltalán nem gyengébb georgiaiak ellen 48-szor, 35 kísérletükből 13 kapura ment. A játékosok képességei alapján Angliának ugyanilyen fölényben kellett volna futballoznia, csak hát amíg Rodriéknak van egy pazar szélsőjátékuk, Angliának nincs, amíg ott a szélső védők is bátran belépnek a támadásba, az angoloknál nem sikerül, és még lehetne sorolni az ordító különbségeket.

Az egyikre azért mégiscsak muszáj kitérni, ez pedig az, hogy amíg ott és még néhány válogatott esetében kivirágoznak a legjobb játékosok, az angol együttesben egészen a nyolcaddöntő 95. percéig szinte az egész tornán csődöt mondtak: Bellingham, Harry Kane, egy-egy egy felvillanást leszámítva Bukayo Saka és Phil Foden is, és még a szlovákok ellen méltán dicsért Declan Rice sem azt nyújtja, amit az Arsenalban. Ahol egyszerre ennyien teljesítenek alul, ott nem lehet megkerülni az edző felelősségét. Mert neki kellene olyan környezetet, taktikát, futballt teremtenie, amelyben ezek a zsenik szárnyalhatnak. Ha nem sikerül, nem alkalmas a posztjára. Szerény véleményem szerint Southgate eddigi relatív sikereit is inkább a szerencse – kedvező sorsolások, tulajdonképpen hazai pályán megvívott Európa-bajnokság – táplálta, semmint a magas szintű szakmai munka, ez ezen a tornán is ékesen megmutatkozik. A mázlija, hogy megint nem kell klasszikus topválogatottal mérkőznie (a némettel, a spanyollal, a franciával vagy a portugállal), legfeljebb csak a döntőben, ismét elkísérte, bár ennél Svájc ellen is több kell majd ahhoz, hogy csapatának legyen esélye.

És persze itt érkezhetünk el a naiv gondolatig, hogy ez a 95. percbeni isteni csoda majd ébresztőt fúj Angliának, hogy rájön, ilyen lassú, tompa, óvatos futballal nem lehet sokra menni – de nem fog. Nem tudom elképzelni, hogy Anglia ezen a tornán játékban nagyságrendekkel javuljon. Azt sem, hogy vezetése birtokában ne vegye le a lábát a gázpedálról, hogy támadni akarjon, újabb gólt szerezni. Tényleg, micsoda eretnek gondolat! Ha véletlenül vezetni fog, eztán is a túlélésre játszik majd, addig meg ötlettelenül, rágyorsítások, háromszögek, kényszerítők, a sorok közé felpasszolt labdák, bátor egyéni megoldások, cselek nélkül játszik majd valami fájdalmasan nézhetetlen pszeudofutballt, ami teljességgel idegen attól a játéktól, amihez ezek a labdarúgók klubjaikban hozzászoktak, és amit egyébként oly magas szinten képesek bemutatni. És látva a kontrasztot, ilyenkor tényleg arra gondol az ember, hogy vagy kisebb sérüléssel küzd a fél csapat, amit nem szívesen hirdetnek, és legfeljebb utóbb derülhet rá fény, vagy valóban ennyire nem képes felnőni a feladathoz szövetségi kapitánya.

Aki amúgy megint viszonylag józanul, őszintén beszélt –

„már arra gondoltunk, hogy levisszük Bellinghamet, de tudtuk, hogy képes ilyen villanásokra”,

„Toney nyilván kivolt rám, amiért a ráadás végén küldtem csak be”,

„az első félidőben lassan játszottunk, ők igen kompaktak voltak a középpályán, tudjuk, hogy a játékunk színvonalának emelkednie kell”

–, de hiába a sokszor belátó szavak, a válogatott vele mit sem fejlődik.

Most még megmentette Bellingham, rövid távon életben tartva az angol reményeket, hosszú távon viszont sokat ártva a válogatottnak. Habár, ha van egy kis eszük az angol szövetségben ülőknek, a torna után mielőbb megválnak szövetségi kapitányuktól, függetlenül a végső helyezéstől. Különben ez is egy eltékozolt generáció marad.

Kiemelt kép: Matthias Schrader / Associated Press / Alamy Stock Photo