Amikor az amerikai egyetemisták a szovjet titánok fölé kerekedtek

Tűztetek már ki olyan célt, amit csak csodával határos módon lehetett elérni, mégis sikerrel jártatok? Páratlan, megismételhetetlen érzés esélytelenül, a partvonalról indulva felérni a csúcsra, túlüvöltve a kétkedőket, áthágva a határainkat, porrá zúzva saját kishitűségünket. 1980-ban Lake Placidben az Egyesült Államok férfi jégkorong-válogatottja pontosan így nyerte meg a téli olimpiát. A heroikus győzelemnek emléket állítva egy évvel később már forgott is a Miracle on Ice című amerikai film, ám mi a 2004-ben Csoda a jégen (Miracle) címmel készült, Gavin O’Connor rendezte mozira összpontosítunk Kurt Russell főszereplésével.

Az Egyesült Államok hokiszövetségében az illetékesek hosszú éveken át minden egyes világbajnokság és téli olimpia előtt tövig rágták a körmüket és kiverte őket a víz, ha a szovjetekre terelődött a szó, akik az összes olimpián győztek 1968 óta. 1979-ben, néhány hónappal a Lake Placid-i játékok előtt ugyanilyen idegállapotban ült a bizottság Colorado Springs-ben, miközben az egyik szövetségi kapitányi jelöltet, a minnesotai Herbert Paul Brookst (Kurt Russell) hallgatta meg.

Brooks játékosként ott volt az 1964-es innsbrucki és az 1968-as grenoble-i olimpián is, az osztrák városban ő volt a csapatkapitány. Ennél is nagyobb nyomot hagytak benne a Squaw Valley-i téli játékok. 1960-ban ő is ott volt a válogatottban, ám a keretszűkítéskor kitették, így a tévé előtt figyelte, ahogy társai olimpiai bajnoki címet nyernek. Az emlék 20 évvel később is kísértette. (A 1960-as aranyról Elfeledett csoda néven készítettek dokumentumfilmet 2009-ben.) Minden eszköz, amit bevetett annak érdekében, hogy csapata legyőzze a szovjeteket Lake Placidben, abból a fájdalomból fakadt, hogy játékosként az utolsó lépcsőfokban elbukott. Edzőként nem követhette el még egyszer ezt a hibát.

Erről nem esett szó a fenti Colorado Springs-i „állásinterjún”, arról viszont igen, hogy Brooks az edzésmódszereken, a felkészülésen és a válogatott játékának stílusán is változtatni akar, ha ő lesz a szövetségi kapitány. A bizottság tagjai fintorogva, kétkedve fogadták a reformer álláspontját, aki levezette, hogy miért érdemes keverni a szovjet és a kanadai iskola elemeit, miért van szükség a legmagasabb szintű állóképességre, kreativitásra, és mindenekelőtt megrendíthetetlen csapatszellemre.

Érdekes kérdés, hogy ezek a készségek vajon miért hiányoztak az amerikai válogatott játékából? A világ legerősebb hokibajnokságának számító észak-amerikai NHL folyamatosan fejlődött, mezőnye ekkorra már 18 csapatosra bővült, és a legjobb játékosokat dollármilliókért szerződtették. A legendás Wayne Gretzky-nek például az Edmonton 3 milliós ajánlatot tett 1979-ben. Mivel az olimpiát mindig az NHL-szezon második felében rendezték, a liga vezetői nem engedélyezték, hogy a játékosok részt vegyenek rajta, az üzleti érdekek felülírták a válogatottét, ami egy rövid időszaktól eltekintve mindig is jellemző volt a bajnokságra. Másfelől az Egyesült Államok hokiban tartotta magát az olimpiai előírásokhoz, az amatőr státusú játékosok behívásához (vb-ken a 70-es, olimpiákon a 80-as évek végéig ez volt a szabály). Persze a keleti blokkban létrehozott sportállások mintájára valami hasonló szisztémával megoldhatták volna a kérdést, mégsem tették.

E miatt az amerikai szövetségi kapitányok minduntalan az egyetemi liga legjobbjaiból válogathattak – egy-két alacsonyabb osztályban játszó játékossal kiegészítve –, és ez tökéletesen tükröződött az eredményekben. Az 1976-os olimpián a szovjetektől 6–2-re, a csehszlovákoktól 5–0-ra, a nyugat-németektől 4–1-re kapott ki a csapat, és végzett az ötödik helyen, míg a 80-as játékokat megelőző vébén egy vereség és két döntetlen volt a mérleg a 7. helyig vezető úton.

Herb Brooks, az amerikai válogatott sikerkapitánya (Forrás: Blue Line Station)

Eközben a szovjet játékosok a KGB-nél, a Vörös Hadseregnél, a légierőnél kaptak sportállásokat – mint Magyarországon a világverő Aranycsapat játékosai a honvédségnél, vagy épp a dorogi szénbányában –, vagyis hivatalosan állományban voltak, bizonyítva ezzel amatőr státuszukat, a gyakorlatban viszont a jégen edzettek. A csapatkapitány Borisz Mihajlov, a Tank becenévre hallgató Vlagyimir Krutov, a világ legjobb kapusának tartott Vlagyimir Tretyak, illetve Valerij Harlamov, Alekszej Kaszatonov, Vlagyimir Petrov, Szergej Makarov, Szergej Sztarikov, Vjacseszlav Fetyiszov, vagyis a válogatott derékhada a katonacsapat CSZKA Moszkvában edzett egész évben, amely az 1955-ös idénytől számítva 26 bajnoki címből húszat megnyert. A cserekapus, Vlagyimir Miskin, továbbá Vaszilij Peruvkin, Alekszander Malcev, Valerij Vasziljev a Dinamo Moszkvát erősítette.

A bajnokság 1947-es elindulásától a Szovjetunió bukásáig kizárólag moszkvai csapatok szereztek aranyérmet. A szovjet válogatottba a szövetségi kapitány, a CSZKA-t is edző Viktor Tyihonov döntése alapján kerültek be. Tyihonov a beszámolók szerint spártai körülmények között, 10-11 hónapos, mindentől elzárt edzőtáborban készítette fel a csapatot. Semmi mással nem kellett foglalkozniuk a hétköznapokon, csak a hokival. Ez volt a szakmájuk, profik voltak.

Az amerikai szövetségben ezzel szemben Lake Placid előtt volt, aki attól tartott, hogy a kiválasztott egyetemisták zsíros ajánlatot kapnak egy NHL-csapattól, és lelépnek a válogatott edzőtáborából. (A szovjetek egyébként a Summit Seriesnek elkeresztelt 8 meccses sorozatban a legjobb NHL-játékosokkal tűzdelt Kanada ellen is kiálltak, és végül az észak-amerikai profik csak óriási nehézségek árán kerekedtek a szovjetek fölé 4–3 arányban.) A valódi profizmus állt szemben az amatőrizmussal Lake Placidben, a többi között ez tette feledhetetlenné az Egyesült Államok győzelmét.

„Az Amerikai Egyesült Államok játékosa vagyok”

Vissza Herb Brookshoz, aki végül megkapta a szövetségi kapitányi posztot, és a Minnesota Golden Gophersszel szerzett friss NCAA-aranyéremmel látott munkához. Hatvannyolcas bő keretből válogatott, többek között egy pszichológiai tesztet is íratott a játékosokkal, hogy kiderítse, ki hogyan tűri a stresszt. Az övéiben bízott leginkább, a szűkített, 20 fős keretből 11 játékost hívott a két minnesotai egyetemről, a csapat 60 százaléka – Brooksszal együtt – Minnesotában született. Buzz Schneider volt az egyetlen játékosa, aki járt már olimpián.

Ahogy az amatőr bizottságnak ígérte, a keményebb, fizikai párharcokra építő észak-amerikai stílust ötvözte a kreatívabb európaival, és brutális felkészítést vezényelt a játékosainak. A film egyik feszült jelenete, amikor a válogatott Norvégia ellen játszik felkészülési mérkőzést. A csapat egy része a lelátón szurkoló hölgyeken legelteti a szemét, és a színtelen-szagtalan játék döntetlent hoz. Brooks a meccs után a jégre vezényelte, és addig korcsolyáztatta őket „levezetésként”, amíg már nem tudtak felállni a kimerültségtől, a pályamunkások pedig lekapcsolták a reflektorokat is. Egészen odáig, ha megkérdezte valamelyik játékosát edzésen, melyik csapatban játszik, az egyik egyetem neve hangzott el válaszként, hisz a játékosok sportolói identitása egyetemük csapatához kötődött. Ezúttal azonban a végletekig elcsigázott Mike Eruzione megadta Brooksnak, amire vágyott. „Az Egyesült Államok csapatának játékosa vagyok” – lihegte. Az Egyesült Államok egy nappal később 9–0-ra verte a norvégokat.

Európai szemmel mindez kimondottan furcsának hat, Brookséknak azonban már azért is meg kellett küzdenie, hogy a játékosok megértsék, mit jelent nemzetük válogatottjában játszani. Addig előfordult, hogy a legnagyobb rivális egyetemek játékosai, a minnesotai Rob McClanahan és a bostoni Jack O’Callahan összeverekedtek edzés közben korábbi sérelmeik miatt. Brooks száműzte ezt a hozzáállást a válogatottból. De nem csak ezen változtatott, hanem a csapat stílusán is. „Az NHL nem változtatja meg a stílusát, mi igen” – tért a lényegre Brooks az egyik játékosértekezleten. Azt tartotta, hogy a Szovjetuniót egyedül az a csapat tudja majd megverni az olimpián, aki hajlandó átvenni a szovjet játék elemeit, és hatékonyan képes ellenük fordítani.

Sokan nem értették, Herb Brooks miért szervezett néhány nappal a játékok kezdete előtt nyilvános tesztmérkőzést a szovjetek ellen a Madison Square Gardenben, ahol a Szovjetunió megsemmisítő, 10–3-as vereséget mért az Egyesült Államokra. Ráadásul a csapat egyik legjobbja, O’Callahan súlyosnak tűnő sérülést szenvedett. Brooks alaposan felpaprikázta az első számú kapust, Jim Craiget az összecsapást követően, és belengette, hogy a cserepadra ülteti. Craig innentől egészen elképesztő formát mutatott.

Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a torna legnagyobb esélyese a Szovjetunió, amely az 1968-as olimpia óta nem veszített mérkőzést a téli olimpiákon. Ez idő alatt 28 győzelmet aratott az Egyesült Államokkal szemben 7 vereség mellett. Az USA 21 éves átlagéletkorú kerettel érkezett, ilyen fiatal amerikai válogatott még soha nem járt olimpián, Lake Placidben is ők számítottak a legifjabb csapatnak.

Nem elég, hogy a jégen óriási volt a feszültség, az Egyesült Államok kormánya a torna ideje alatt azt latolgatta, hogy az amerikai csapat a hidegháború és az afganisztáni szovjet bevonulás közepette részt vegyen-e a moszkvai nyári olimpián. Jimmy Carter végül a bojkott mellett döntött.

A sikercsapat tagjai néhány évvel ezelőtt (Forrás: Grunge)

Herb Brooks, a kíméletlen motivátor

Az amerikaiak Svédország ellen játszották az első meccsüket, és 27 másodperccel a vége előtt ütötték az egyenlítő gólt. Brooks a film szerint a szünetben őrjöngött az öltözőben, felborította az asztalt, és beszólt a lábsérüléssel ápolt O’Clanahannek, hogy csak szimulál, és menjen vissza a jégre, vagy zuhanyozzon le. A jelenet majdnem verekedésbe torkollott, de végül megint Brooksnak kamatozott a kíméletlen stílus: O’Clanahan összeszorított foggal folytatta, és remekelt a tornán.

A későbbi bronzérmes skandinávok fantasztikusan játszottak a tornán, megnyerték a csoportjukat az USA előtt, és mindössze hét gólt kaptak öt mérkőzésen. Brooksék – a svédekhez hasonlóan – egyetlen összecsapást sem veszítettek már el a kék csoportban, a csehszlovákokat 7–3-ra, a norvégokat 7–1-re ütötték ki, a nyugat-németek ellen 4–2-re győztek. A szovjetek 51–11-es gólaránnyal jutottak tovább, közel 10 gólt ütöttek meccsenként, lehengerlően hokiztak.

Az érmekről körmérkőzések döntöttek, az elsőt az Egyesült Államok játszotta a Szovjetunió ellen, természetesen ez a film csúcspontja. Az összecsapás előtt Herb Brooks élete leginspirálóbb beszédét mondja el a csapatának. Egyik fő fegyvere az őszinteség volt, nem titkolta, hogy tíz meccsből lehet, hogy kilencet is a szovjetek nyernének.

„De nem a mait. Ma este mi vagyunk a legjobb hokicsapat a világon. Eljött a ti időtök. Menjetek és éljetek vele” – hangzik az edzőt játszó Kurt Russell szájából.

Az öltözőfolyosó amerikai szurkolók jókívánságait tartalmazó levelek százaival volt kitapétázva, a jégre vonuló játékosok a leveleket megérintve korcsolyáztak ki a szovjetek ellen, ahol 8500 őrjöngő amerikai várta őket az Olimpiai Központban.

Az első amerikai kapura lövésre az eredeti felvételek szerint is nagyjából három és fél percet kellett várni, egészen eddig foggal-körömmel védekezett az Egyesült Államok. Alekszej Kaszatonov szerezte az első gólt, ám az amerikaiak kijöttek az őrült szorításból, és Buzz Schneider egyenlített. Az újabb szovjet gólra Mark Johnson egy kipattanóból válaszolt az első harmad utolsó másodperceiben, amire Tyihonov óriási meglepetésre a kispadra ültette Tretyakot. Az edző utóbb karrierje legnagyobb hibájának tekintette a húzást.

Záporoztak Jim Craig kapujára a lövések, 12–2 volt ez a mutató a szovjetek javára a második harmadban, és emberelőnyből újra ők szereztek vezetést. Ám Johnson közelről Miskin lába között ütötte a pakkot a hálóba, a csapatkapitány Eruzione tiszta lövésével pedig már az USA vezetett. A csarnokban mindenki felállva ünnepelt.

Az amerikaiak 40 másodperces cserékre álltak át, és az utolsó percekben is csodásan védekeztek. Szergej Sztarikov, aki ott volt a jégen, később elárulta, csapattársaival pánikba estek az utolsó percekben, s ez átragadt Tyihonovra is, aki képtelen volt reagálni. Az is utólag derült ki, hogy Tyihonov azért nem hozta le a kapusát, mert a szovjetek nem ismerték jól az emberelőnyös támadást, hiszen korábban nem volt rá szükségük.

Az ABC riporterének, Al Michaelsnek az utolsó tíz másodpercben feltett költői kérdése minden amerikai hokidrukker emlékezetébe belevésődött: „Hisznek a csodákban? Igeeeen!!”

A meccs felvétele:

Az eredeti felvétel tanúsága szerint egy másodperc még hátra volt, amikor a teljes amerikai csapat a pályára rohant, jöhetett a kicsi a rakás. A filmben Brooks még hitetlenkedve felnézett a feleségére, mielőtt az öltözőfolyosóra szaladt, hogy magányosan csapkodjon a levegőbe. A hátrazselézett hajú Tyihonov hitetlenkedve meredt maga elé. Az amerikaiak az addigi hokitörténet legnagyobb bravúrját hajtották végre.

Pedig az aranyhoz még Finnországot is le kellett győzni. Eruzione visszaemlékezése szerint Herb Brooks két harmad és 2–1-es finn vezetés után annyit mondott az öltözőben: „ha elveszítitek ezt a ki..szott meccset, azt magatokkal viszitek a sírba.” Az Egyesült Államok 4–2-re győzött, a többi között fantasztikus védekezésének – a legkevesebb gólt kapta a tornán –, fantasztikus erőnlétének és csapategységének köszönhetően.

A Team USA azóta sem nyert olimpiai aranyat, pedig több tornán is NHL-játékosokkal állhatott fel.

Herb Brooks később több NHL-csapatnál is megfordult, 2002-ben Salt Lake City-ben ezüstérmet szerzett az amerikaiakkal a téli olimpián. Egy évvel később autóbalesetben veszítette életét.

A csapat tagjai közül többen NHL-klubokhoz igazoltak, és visszavonulásuk után is NHL-csapatoknál dolgoztak. Sokan civil életükben is szép karriert futottak be – értelmiségiként. Eruzione például a Bostoni Egyetem sportfejlesztési igazgatója lett, Ralph Cox ingatlanfejlesztési vállalatnál dolgozott alelnökként, Dave Silk a Bear Stearns befektetési vállalat igazgatója lett, McClanahan szintén kereskedelmi igazgatóként tevékenykedett a minnesotai ThinEquity Partners-nél. Phil Verchotát a Bremer Bank alelnökévé választották, Bill Baker plasztikai sebész lett, Steve Christoff pedig pilóta.

Kiemelt fotó: nypost.com