„Amikor bekötik a szemed, majd a labda felé kell futnod, érthető, hogy félve indulsz el” – interjú a látássérült sportról

– „Magyarországon nemcsak a társadalom többsége számára, de még a sportszakma berkein belül sem magától értetődő, hogy a fogyatékos emberek is igényelhetik a rendszeres testmozgás lehetőségét, és hogy a szabadidősport-kínálat alakításakor a kereslet oldalán jelentkező speciális igényekhez való alkalmazkodás nemcsak szükséges, de akár jövedelmező befektetést is jelenthet a piacon” – idéz a sportagvalaszto.hu cikke a témával foglalkozó kutató, Gombás Judit doktori értekezéséből. Kezdjük a piaci alapú gondolkodásmóddal, és annak megvilágításával.

– Picit távolabbról kezdeném, egy példával. Tapasztalatom szerint mi, látássérültek inkább az Apple termékeit részesítjük előnyben a versenytársak androidos megoldásaival szemben, főleg a mobiltelefonok területén. Egyszerűen azért, mert az Android és az iPhone rendszerei között van egy nagy különbség, az utóbbi keretrendszerének kötelező eleme, hogy a szoftverek legyenek legalább bizonyos szintig akadálymentesek. Ez pedig azt hozza magával, hogy ha egy látássérült megteheti, akkor inkább Apple-terméket vesz, mert az jobban garantálja, hogy az applikációkat – ha nem is teljes körűen, de – a hétköznapokban akadálymentesen használhatja. Ez egy apró különbségnek tűnik, de ha megnézzük, hogy hány látássérült él hazánkban és világszerte, akkor azt látjuk: üzleti szempontból már jól értelmezhető ügyfélszegmensről beszélhetünk. Úgyhogy igen, valóban ennek van egy piaci alapú része is, amit a termék vagy szolgáltatás fejlesztésénél érdemes lehet már figyelembe venni.

– A fenti idézet másik része azt taglalja, hogy a sportszakmában sem magától értetődő az, hogy a látássérült emberek is igényelhetik a rendszeres testmozgást.

– Úgy gondolom, hogy a sporttal foglalkozó szakemberek – és ezzel együtt a társadalom egésze is – ma már sokkal érzékenyebb erre a kérdéskörre, mint tizennyolc éve, amikor egyesületünk, a Látássérültek Szabadidős Sportegyesülete, a LÁSS megalakult. Ebben természetesen fontos szerepe van annak, hogy a hazai sportmenedzser szakoktatás már erősebb hangsúlyt fektet az inkluzivitás kihangsúlyozására, a fogyatékkal élők sporttevékenységeinek bemutatására, ahogy arra is, hogy a szakemberek nyitott szemmel járjanak, észrevegyék azt, hogy ez ugyan egy más típusú, speciális kereslet, de kereslet. (Az UNESCO meghatározásában az inklúzió „egy dinamikus szemlélet, mely képes a tanulók sokszínűségéből fakadó eltérő – nevelési – igényekre pozitívan reagálni”. Egy másik definíció szerint az inkluzív szemlélet egyenlő hozzáférést biztosít a lehetőségekhez és erőforrásokhoz azok számára, akik egyébként a közösségből kirekesztettek lennének – a szerk.)

Továbbá szerencsére több olyan civil szervezet is aktívan jelen van a hétköznapokban, amely jó és hasznos utat mutat abban, hogy milyen megoldásokkal lehet a sport-, illetve szabadidős tevékenységeket megfelelő módon akadálymentesíteni a fogyatékkal élők és ép sporttársaik integrált együttműködésén keresztül.

Mondok erre egy saját gyakorlati példát is: a LÁSS kezdetben futóedzéseket tartott szerdánként a Margitszigeten található körön. Ahhoz, hogy a látássérült futó és látó edzőtársa balesetmentesen tudjon kocogni egymás karon fogása helyett, vettünk egy 20-40 centiméter távolságot biztosító kötelet vagy madzagot, – ami lehetett egy kártya nyakba akasztója, egy egyszerű kötéldarab, vagy télen akár egy rövidebb sál is, ami éppen kéznél volt – és ennek a két végét fogva már úgy tudtunk edzeni, hogy mindkét futó karja szabadon tudott mozogni, mégis biztosítva volt, hogy egyik irányba se térjen le a páros a közös irányról. Természetesen ettől még szükséges a látó futónak jeleznie a várható akadályokat, kanyarokat, de a mozgás alapvetően nem volt korlátozva. Igen ám, de ezzel még mások számára nem volt egyértelmű, hogy egy látássérült és segítője edz a futópályán, így egy ideig rendszeresen hangzottak el a szembejövőkkel a „Mi van, nem látsz? – Nem, mert vak vagyok.” típusú párbeszédek.

Ezért ahhoz, hogy a futótársak felé is egyértelművé tudjuk tenni a helyzetet, egy idő után „VAK sportoló” feliratú futóatlétákat gyártattunk, jól látható nagy betűkkel elöl és hátul is. Ezzel a megoldással a szembejövő kocogók vagy a minket előzni akaró társak is egyértelműen tudták, mi zajlik a szigeten és az értetlenkedés helyett a „Hajrá srácok, nyomjátok!” típusú buzdító mondatok váltak általánossá a korábbiak helyett. Vagyis számunkra kellett egy kötél, a futó társadalom felé pedig egy egyértelmű jelzés, kommunikáció, hogy ez jól tudjon működni. Így azt gondolom, hogy mindkettő egyaránt fontos akkor, ha azt szeretnénk, hogy a körülöttünk lévők is megértsék, mit miért és hogyan csinálunk. Ennek eredményeként egyébként az évek során többen is megszólítottak minket, volt olyan is, aki így került kapcsolatba a LÁSS-sal és lett önkéntes segítőnk, csapattársunk.

– Elfogadóbb lett a magyar társadalom a látássérült emberekkel szemben?

– Rendszeresen veszünk részt különböző vállalatok sportnapjain, ahol a munkatársak és a cégvezetés kipróbálhatja például a showdown-t (a vak pingpongot), a látássérültek által használt darts táblát, a vakfocit vagy a tandemezést, illetve korábban rendszeresen tartottunk tréning jellegű érzékenyítő programokat is. Fel szokott vetődni, hogy egy-egy résztvevőnek volt esetleg olyan tapasztalata, miszerint segíteni akart egy fehér bottal közlekedő látássérültnek, aki nem a legudvariasabb formában utasította ezt el. Azt azért ilyenkor én fenntartom, hogy attól, hogy valakinek fehér botja van, az nem jelenti automatikusan, hogy minden szituációban kedves, illedelmes és mindig tökéletesen kommunikál. Attól, hogy fehér botom van, még lehet rossz napom. Egyszerűbben fogalmazva: a fehér bot gazdája ugyanolyan ember, mint bárki más, csak rosszabbul lát az átlagnál, így lehet végtelenül kedves, de lehet aznap éppen tuskó is, viszont segítségre mindkét esetben lehet valóban szüksége.

Mindezek mellett azt látom, hogy a társadalom egyre jobban érti, érzi ezeket a dolgokat, sokkal befogadóbb, mint húsz éve volt. Ehhez természetesen az is nagyban hozzájárul, hogy olyan kezdeményezések, mint a sportágválasztó, kifejezetten nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy fogyatékosok sportolását elősegítő civil szervezetek is megjelenjenek az eseményükön, ezzel megfelelő sajtónyilvánosságot is kapjanak, és több olyan emberhez is elérjenek az információk, akik egyébként lehet, hogy nem találkoztak volna ezekkel a megoldásokkal.

– Ahhoz, hogy ez az előrelépés megtörténjen, meg kellett változnia vagy el kellett tűnnie bizonyos tévhiteknek is.

– Bizonyos tévhitek azt hiszem halványultak, szóval jó úton vagyunk, de nyilván van még mit tenni. Például az emberek egy részében az a kép él, hogy ha valaki fehér bottal közlekedik, akkor semmit nem lát, vagy ha szemüveges, akkor elvileg lát, hiszen azért hord szemüveget, hogy jobb legyen a látása. Amikor viszont látnak egy szemüveges embert fehér bottal közlekedni, akkor esetenként nem tudják értelmezni, hová is tegyék magukban. A helyzet az, hogy a látás sérülése is nagyon sok féle lehet, van, aki fehér bottal tud megfelelően közlekedni, de közelről le tudja olvasni a telefonja kijelzőjét stb. Ugyanakkor az emberek egyre többször teszik fel a megfelelő kérdéseket, vagyis, hogy „szüksége van-e segítségre?”, illetve „hogyan tudok segíteni?”. Azt gondolom, ha ezt a két kérdést valaki felteszi, akkor ott olyan nagy baj már nem lehet, és ez egyre többször meg is történik. Tizenéves koromban történt meg velem, hogy vártam egy barátomat a Moszkva téren, amikor egy kedves, ugyanakkor igen célratörő idős hölgy karon ragadott és átvitt a zebrán... Én meglepődöttségemben illedelmesen megköszöntem a dolgot, majd visszamentem az eredeti oldalra, mert ott beszéltük meg a találkozót barátommal, és eszem ágában nem volt átmenni a másik oldalra. Szóval vannak vicces történetek is azért.

– Térjünk át az általánosról a sportosabb vonalra. Mennyire „sportosak” a látássérültek?

– Ez ugyanolyan összetett kérdés, mint a társadalom egészének a sportossága. Egyrészt fontos, hogy az emberben kialakul-e a mozgásra való igény, ami nyilván könnyebben „jön” fiatal korban, mint később. Ráadásul, ha gyerekként megtapasztalod, hogy mindenféle mozgásformát el tudsz sajátítani vakon is, akkor ez a magabiztosság és bátorság felnőtt korodban is veled lesz és feltételezhetően nemcsak a sport területén. Ezért lényeges, hogy a gyerekeknek, fiatal felnőtteknek van-e aki megmutassa, hogy hány féle sportot lehet élvezetesen űzni látássérültként is. Aztán természetesen nem mindegy, hogy van-e partnere ebben az embernek, mivel tény, hogy tandemkerékpározni vagy futni egyedül nem tud elmenni egy vak sportoló, ehhez szüksége van egy sporttársra vagy egy közösségre, legyen az barát, családtag, iskolatárs vagy sportegyesületi tagtárs. És persze nyilván szerepet játszhat ebben az is, hogy az ember az országon belül hol él, mert lokalizáció tekintetében azért lehetnek nagyobb különbségek. Míg Budapesten például vannak edzőtermek, amelyek kifejezetten építenek az akadálymentességre, sőt a fogyatékkal élők konkrét célközönségét képezik az adott teremnek, addig vidéken tíz kilométereket utazni azért, hogy az ember elérje a sportolási lehetőséget, nyilván sokkal több energiát és elköteleződést igényel.

Összességében azt gondolom, hogy a fiatalabb látássérültek ma már többféle szabadidős lehetőség akadálymentes formájával ismerkedhetnek meg általánosságban véve, az idősebbek viszont ritkábban kezdenek bele a mozgásba. Persze utóbbira is látunk példát. Az egyesületben van két hölgy, akik alkalmanként jártak velünk egy-egy programra, de rendszeresen nem sportoltak, majd úgy gondolták, hogy az egészségük megőrzése érdekében nekiállnak rendszeresen mozogni, azóta pedig heti szinten többször rendszeresen úsznak, kirándulnak, ami nagyszerű fejlemény.

– Hogyan látod az állami szerepvállalás alakulását?

– A civil szervezetek számára rendelkezésre álló pályázati lehetőségeket én jónak gondolom, mi is rendszeresen pályázunk különböző típusú programok megvalósítására. Persze mint minden rendszeren, a hazai támogatási szisztémán is lennének olyan pontok, amelyek finomhangolásra szorulnak. Bár a LÁSS működteti az ország legrégebbi vakfoci-csapatát, országos bajnokság és direkt utánpótlás-nevelés hiányában akkor sem részesülhetünk a TAO-támogatásból, ha azt megfelelő módon tudnánk felhasználni, ráadásul többször is kerestek meg cégek, hogy ilyen formában szívesen támogatnák a csapatunkat. Ez például egy olyan pont, amelyet úgy gondolom, megfelelő módon lehetne kezelni egy kisebbfajta igazítással a szabályozás oldaláról.

– Melyek a legnépszerűbb sportok a látássérültek között?

– A csörgőlabda talán az a klasszikusan a látássérültek által űzött sport, amelyet jobban ismer a közvélemény. Iskolai szinten megfelelő keretek között működik ez a sportág, sok fiatal ki is próbálja. Nálunk az egyesületben korábban sokan futottunk, sok tagtársunk járt jógázni, fitnesz edzésekre vagy falat mászni. Jelenleg népszerűek a tandem túrák, a kirándulások, az evezős hétvégék, a jóga táboraink vagy épp a téli sportokat kedvelőknek a sí- és snowboard-táborunk, és persze ne feledkezzünk el a heti rendszerességű vakfoci-edzésekről sem.

– Gyakorlati oldalról megközelítve: milyen az, amikor egy látó ember vakfocizik?

– Korábban, amikor még egy energetikai nagyvállalatnál dolgoztam, egyszer a munkatársaim eljöttek kipróbálni a vakfocit. Sokakban volt egyfajta félsz, ami érthető, hiszen amikor bekötik a szemed, alapból bizonytalanul indulsz el, itt pedig ráadásul a labda irányába kell elindulni. Egyáltalán nem biztos, hogy mindig a jó irányba mozdul el az ember, és az is benne van a pakliban, hogy sokszor a saját csapattársadat fogod leszerelni, ám ez is része a tapasztalatszerzésnek. Én azt láttam az akkori kollégáimon, hogy kívülről nézve is feltételezték, hogy nem egyszerű vakon futballozni, de kipróbálva már értették, mennyi mindenre kell odafigyelni egyszerre, amikor bekötött szemmel vagy a pályán. Kívülről azt látod, hogy az emberek jó tempóban futnak, fociznak, szerelnek. Belülről ez sokkal intenzívebb. Ha bekötik a szemed, és úgy kell a labda irányába futnod, az valódi rohanásnak tűnik. Miután kipróbálták, azt mondták, hogy egy darabig biztosan nem mernék olyan tempóban csinálni, ahogyan a játékosaink kergetik a bőrt. Ráadásul sokkal összetettebb, mint elsőre gondolná az ember: a saját kapusod hátulról, a védekező harmadból instruál, az edződ a pálya középső harmadában segít, és a másik kapu mögött van egy segítőd, aki pedig a támadó harmadban instruál. Fel kell ismerned a segítő hangját, azt, hogy éppen hol vagy a pályán, beszélnek hozzád a csapattársaid is, és te is folyamatosan kommunikálsz, hogy jelezd a többieknek, hogy hol vagy, honnan érkezel. És persze nem utolsó sorban az sem mellékes, hogy ott van a labda is, amit nem lenne rossz az ellenfél hálójába juttatni...

– Milyen készségek és képességek szükségesek, ahhoz, hogy valaki jó vakfoci-játékos legyen?

– Biztos elcsépeltnek hangzik, de a szorgalom és alázat számít szerintem a legtöbbet. Amikor a vakfoci-csapatunk megalakult, én is jártam egy ideig rendszeresen focizni, majd a futás mellett tettem le hosszabb távon a voksomat. Azóta néha megkér a csapat, hogy csatlakozzak hozzájuk egy-egy meccs erejéig, ha esetleg nincs elég cserejátékos. Olyankor érzem igazán, hogy a rendszeresen játszók és köztem mekkora különbség van mára, mert lehet, hogy én ugyanolyan vehemensen állok be a pályára, ám az a rutinos helyzetfelismerés, a játékismeret és a hozzáállás, amit ők mutatnak a pályán, az egy sokkal profibb szintet képvisel.

Itt egy gondolat erejéig egyébként vissza kell kanyarodnom még ahhoz is, hogy fontos, hogy ki mekkora magabiztossággal mer belemenni egy-egy szerelésbe, támadásba. Ebben fontos a korábban már érintett saját élmény, vagyis ha valaki mondjuk kiskorában többféle sportot is kipróbált és rendszeresen mozog, akkor valószínű, hogy bátrabban mer a pályán is elindulni. Természetesen ez is fejleszthető, tanulható, viszont ehhez több munka és elhatározás kell. Szóval összességében szerintem érthető ezek alapján, hogy a vakfocit miért tartom valóban összetett sportnak.

Ezért is voltunk nagyon büszkék tavaly ősszel, amikor bajnokként jött haza a csapat az Európai Városok Ligájának őszi fordulójáról. Úgy gondolom, hogy az ilyen eredmények csak igazi lelkesedéssel és sok munkával érhetőek el.

– Milyen helyzetben van jelenleg a magyar vakfoci?

– Azt érdemes tudni, hogy körülbelül 10 millió emberből jön ki egy-két vakfoci-csapat – ez nyolc-tíz főt jelent. Németországban van legalább nyolc stabilan működő együttes, Franciaországban pedig vannak olyan csapatok, ahol szerződött, profinak mondható játékosok is szerepelnek. Ezek a gárdák nálunk szerencsésebb helyzetben vannak, mind a társadalmi beágyazottság és elfogadottság, mind pedig a finanszírozási lehetőségek tekintetében.

Ezen a ponton vissza is kanyarodok egy kicsit a TAO-kérdéskörhöz. Ha mi is igénybe vehetnénk ilyen támogatási formákat, akkor egyes külföldi meghívásokra nem kellene nemet mondanunk, vagy azon matekoznunk, hogy a megnövekedett pályabérleti díjak okán olcsóbb pályát keressünk, vagy kevesebb edzést tartsunk. Ehhez az is hozzátartozik, hogy a vakfociban nagyobb szerepet kap a biztonság kérdése, mivel egy átlagos futsal pályán a palánkok és külső oszlopok sokszor balesetveszélyesek bekötött szemmel való játékra, így ez is jelentősen tudja szűkíteni a mozgásterünket. Mindenkit bátorítok, hogy ha van kedve, keressen rá a LÁSS Budapest Vakfoci csapatára, illetve az egyesületünkre, és jelentkezzen be megnézni egy edzést vagy akár próbálja is ki a vakfocit!