Amikor egy kisvárosi iparmágnás csapata lenyúlta a bajnoki címet a Manchester Unitedtől

A Premier League 1992 óta íródó történetében a négy hagyományos értelemben vett gigászon (Manchester United, Arsenal, Liverpool, Chelsea) kívül csak az emírségekből felturbózott új sztárklub, a Manchester City tudott bajnoki címet nyerni, illetve két „törpe”, a Leicester City, illetve a Blackburn Rovers. A Leicester City tündérmesébe illő sztoriját az ifjabbak is ismerik, a sajtó minden bőrt lerágott róla, a Blackburn 1995-ös aranyérmére azonban az 1980-as évek elején, esetleg a korábban születettek emlékezhetnek jobban. Frissítsük fel a memóriánkat!

Az 1875-ben alapított Blackburn Rovers (becenevén The Riversiders) legsikeresebb időszaka a 19. század végén volt, 1883 és 1891 között öt FA-kupát nyert a klub, majd az első világháború előtt kétszer is bajnok lett (1912, 1914). Az azt követő majd 80 évben egyetlen trófeát nyert a csapat, 1928-ban újra az FA-kupát. Zömmel a második vonalban szerepelt, többször is feljutott, majd a harmadosztályig süllyedt. Azok után, hogy acélipari mágnásként alapanyagot biztosított az Ewood Park egyik lelátórészének felújításához, a tősgyökeres Rovers-drukker, Jack Walker 1991-ben megvásárolta kedvenc klubját, és biztosította az pénzügyi hátteret a sikeres szerepléshez.

Az első, egyben legnagyobb fogás Kenny Dalglish megszerzése volt: a liverpooli legenda edzőként hat év alatt három bajnoki címet, két FA-kupát, négy Community Shieldet nyert a vörösökkel, ezután költözött a közeli Blackburnbe. Azon melegében, 26 év blackburni szünet után, feljutott a csapattal a frissen megalakuló Premier League-be, ami óriási gazdasági lökést jelentett, hiszen az English Football League-ből kiválva a PL-csapatok aláírtak egy bő 300 millió fontos tévés szerződést a Skyjal, és a BT Grouppal, amelyből a klubok mérhetetlen mennyiségű pénzt kaptak. A Blackburn épphogy becsusszant a milliomosok ligájába, a tulajdonos és a szurkolók repestek az örömtől.

Walker hatalmas összegből elkezdett befektetni a jövőbe. Brit rekordot döntve, hárommillió fontért átigazolta Alan Shearert a Southamptontól, a védelembe pedig megérkezett a Chelsea-től Graeme Le Saux, illetve Norvégiából Henning Berg. (Emlékezhetünk, Berg a 2016–2017-es szezonban a Videoton edzője volt.) A ligakupa-elődöntő és a bajnoki negyedik hely láttán ujjongtak a másodosztályhoz szokott Rovers-drukkerek.

Az 1993–1994-es szezonban a Blackburn megszerezte a southamptoni Tim Flowerst a kapuba – szintén brit rekordáron –, illetve a Chelsea utánpótlásából a 19 éves Ian Pearce-t. Összeállt a leendő bajnokcsapat magja, amely csak a rossz bajnoki hajrá miatt maradt le az aranyéremről: az utolsó öt fordulóban a Manchester United 13, míg a Rovers öt pontot szerzett, a United pedig épp nyolc pont előnnyel végzett az élen. Shearer az előző évi 16 gólját 31-gyel toldotta meg, megnyerte a gólkirályi címet. A klub felkészült arra, hogy történelmet írjon. Egyetlen küllő hiányzott, hogy a kerék tökéletesen forogjon: Chris Sutton. A Norwich City és a Premier League egyik legjobb gólvágóját az Arsenal és a Manchester United is környékezte, ám Jack Walker ismét a zsebébe nyúlt, és Shearer PL-rekordját megdöntve, ötmillió fontért megvásárolta a játékjogát.

Az 1994–1995-ös idénynek a Blackburn a Premier League legszűkebb keretével vágott neki (24 futballista), sok-sok fiatallal. Abban az évben a legfiatalabb játékosállománya egyébként a bajnok Manchester Unitednek volt (23,7 év).

A kezdés a Blackburnnek sikerült sokkal jobban: az első kilenc fordulóban csak egyszer kapott ki, míg a rivális MU háromszor is. A Sutton–Shearer páros pedig megállíthatatlan volt, tíz gólt hoztak össze az első kilenc meccsen. A novemberi Queens Park Rangers elleni 4–0-s győzelem alkalmával mind a négy gólt ők szerezték. Addigra azonban hazai pályán 4–2-re kikaptak a nagy ellenfél Manchester Unitedtől, és november közepén a Ferguson csapata átvette a vezetést a tabellán.

A Blackburn az idényben viszonylag hamar a Premier League-re összpontosíthatott. Az UEFA-kupából nagy csalódásra az első fordulóban kizuhant a svéd Trelleborgs FF ellen, a ligakupától novemberben búcsúzott, míg az FA-kupából 1995 januárjában. A United ez idő alatt versenyben volt a Bajnokok Ligájában (decemberig), az FA-kupában pedig a döntőig menetelt, vagyis nagyobb terhelés alatt kellett játszania.

Angliában a Boxing Day és a karácsony környéki kettőzött terhelés a bajnokság végkimenetelét is képes befolyásolni, és ez nem volt másképp az idő tájt sem. A United a Nottingham Forest (itt játszott ekkor Alf-Inge Haaland, Erling Haaland édesapja) elleni vereséggel fordult rá a karácsonyra, megverte a Chelsea-t, majd döntetlent játszott a Leicester City és a Southampton ellen. Dalglish legénysége ekkor öt ponttal meglógott.

A United hazai pályán is legyőzte a Blackburnt, március elején még egyszer, utoljára a tabella tetejére ugrott rövid időre, miután 9–0-ra verte az Ipswich Townt (Andy Cole öt gólt szerzett). Ám a Rovers az Arsenal elleni 3–1-gyel visszavette a vezetést, ami fontos lélektani pillanat volt tíz fordulóval a bajnokság vége előtt. Jórészt ez a meccs is Shearer villanásairól szólt, ám ahogy a balhátvéd Le Saux térddel megszelídíti a beadást, majd a rövid felsőbe vágja, megmutat valamit a Blackburn valódi erejéből.

A Rovers a hagyományos 4–4–2-es alakzatban játszott, elöl a Sutton–Shearer duóval, a jobb szélen Stuart Ripley-vel, a balon Jason Wilcox-szal, akik tíz gólpasszal szolgálták ki a támadósort. Középen Mark Atkins és Tim Sherwood gyűjtötte be és osztotta el a labdákat. A Berg–Pearce–Hendry–Le Saux hátvédsor hatékonyan, összeszokottan játszott, nem mellesleg összehozott elöl nyolc gólt – ebből négyet a skót belső védő, Colin Hendry. Az agresszív, magas letámadást alkalmazó Rovers labdaszerzés után szélesen játszott, rögtön a szélsők irányába passzolt, és ott próbált az ellenfél mögé kerülni. Ha ez nem jött össze, a direkt mélységi passzokkal is simán meg tudta bontani a védelmet Sutton és Shearer ösztönös, kreatív játéka révén.

Hiába esett ki minden más sorozatból a Blackburn, a futballisták fizikailag és szellemileg is kimerültek a bajnoki versenyfutásban, és az utolsó öt fordulóban háromszor is kikapott a csapat. A United két pontra megközelítette a Roverst a záró kör előtt, pedig ekkor már régóta nélkülöznie kellett a Selhurst Park-i kung-fu-rúgás miatt felfüggesztett Éric Cantonát. Sheareréknek győzniük kellett volna az Anfielden, hogy biztosan ők nyerjék az aranyat. A United-gyűlölő liverpooliak közül sokan hajtották a Rovers-játékosokat, nehogy a rivális nyerje a bajnoki címet, ám Dalglishék 2–1-re kikaptak. Eközben Londonban, a Boleyn Groundon a West Ham United védelme szinte a kapuba fekve akadályozta meg, hogy a Manchester újabb gólt szerezzen. 1–1-nél fújták le a mérkőzést, így az Anfielden indulhatott a blackburni buli, majd jöhetett az ünneplés hazai pályán is.

Van, aki szerint a Blackburn megérdemelten nyerte a bajnoki címet, más úgy látja, valójában Alex Ferguson csapata engedte ki a kezéből az aranyat. Az idénybeli tíz döntetlen tényleg sok, ráadásul a négy kieső ellen hét pontot is eltékozolt a United. Kenny Dalglish utóbb a nép bajnokainak nevezte el akkori játékosait.

„A Manchester United már akkor is egy globális klub volt, mi pedig egy kisváros csapata, amelynek helyi tulajdonosa a saját pénzét tette bele a futballba”

– fogalmazott a BBC-nek évekkel később.

Azt persze nem szabad elfelejteni, hogy Jack Walker három ízben is brit átigazolási rekordot döntött, hogy csapatában tudjon Anglia tíz legjobb góllövőjéből kettőt – Shearer megkérdőjelezhetetlenül a legjobb volt ekkor –, illetve egy klasszis kapust. A Sutton–Shearer duó 49 bajnoki gólt vállalt a 82-ből, Shearer 34 gólja, 13 gólpassza szédületes adat, de Sutton 15 plusz 10 kanadai pontja sem semmi.

Kenny Dalglish az év menedzsere, Alan Shearer az év játékosa lett a ligában, mellette Flowers, Le Saux, Hendry, Sherwood és Sutton is tagja volt az év álomcsapatának. Arte et Labore, vagyis tehetség és kemény munka által, ahogyan a klub sajátos olvasatú mottója előírja.

A visszaemlékezésekben a futballisták közül volt, aki a csapategységet emelte ki, más Dalglish személyét, akivel Shearer és Sutton is vágyott együtt dolgozni. A szélső Wilcox a sok, egymás mellett megférő öltözői vezér szerepét tartotta fontosnak.

A klub azóta tulajdonost cserélt – Walker 2000-ben meghalt –, megjárta a harmadosztályt, és idén éppen csak bennmaradt a The Championshipben. Az 1994–1995-ös szezont viszont soha senki nem fogja elfelejteni Blackburnben, hiszen nem egy messziről jött üzletember vagy egy másik ország befektetési alapja, hanem egy helyi születésű, a klubért fanatikusan rajongó vállalkozó emelte fel a 120 000 lakosú város csapatát, és repítette egészen az angol foci csúcsáig.

Kiemelt kép: futurecdn.net