Amikor egy nagymester mattot ad magának – Francis Ngannou és Dana White különmeccse

A sportvilág két nagyágyúja közötti (érdek)ellentét története jó pár évre visszanyúlik. A mostani szituáció megértéséhez pedig első körben érdemes röviden felvázolni mindkét szereplő élettörténetét.

Az, hogy Francis Ngannou honnan indult és hol kötött ki, józan ésszel egyszerűen felfoghatatlan. A vérfagyasztó The Predator (ragadozó) becenévre rácáfolóan végtelenül kedves és tiszteletteljes kameruni óriás története egyszerre szívfacsaró és inspiráló. Azon olvasóink számára, akik mélyebben is kíváncsiak a Ngannou-sztorira, illetve beszélnek angolul, sok szeretettel ajánljuk az alábbi félórás dokumentumfilmet.

Ezzel együtt természetesen pár sorban mi is összefoglaljuk, milyen út is vezetett az Anthony Joshuával közelgő bokszmérkőzésig. A történet 1986-ban a kameruni Batiében kezdődött, ahol a mélyszegénységbe született kis Francis családjának sokszor bizony még tollra és írószerre sem telt, ezért a kisfiút kirúgták az iskolából. Agresszív, bántalmazó apja miatt a család légköre közel sem volt felhőtlen. És ha ez így még nem lenne elég teher, a család megélhetési okokból arra kényszerült, hogy Francis tízéves korától kezdve a homokbányában végezzen fizikai munkát.

A felcseperedő fiú hamar rájött, hogy a kilátástalan körülmények között nincs jövője. Közben látott egy videót Mike Tysonról, és valami átkattant benne: eldöntötte, hogy ő is bokszoló lesz. Sokat dolgozott, sokat edzett, sokat gondolkodott. És bár a környezete természetesen holdkórosnak vélte, Francis 26 évesen végül mégiscsak nekivágott a nagyvilágnak. Embercsempészek segítségével átjutott a Szaharán, majd hol ételt guberálva, hol életveszélyes határátlépési kísérletek bevállalása árán végül Spanyolország egyik észak-afrikai városába került, ami jogilag már Európának számít.

Francis Ngannou 2013-ban, Spanyolországban, az illegális határátlépésért kiszabott két hónap börtönbüntetés letöltése után végre szabadon (Forrás: X francis_ngannou)

Ezek után hajón Spanyolországba szállították, ahonnan ő Franciaországba ment, és hajléktalanként (!) felkeresett egy edzőtermet, hogy bokszolni szeretne. És ahogy Arnold Schwarzeneggert is befogadták a gyúrós tesók, őt is szárnyaik alá vették a helyi erők és segítettek neki elindulni a professzionális küzdősport rögös útján.

Kiemelkedő testi és mentális ereje, na meg elképesztő munkabírása és alázata segítségével hamar berobbant az MMA világába. Két évvel azt követően, hogy megérkezett Párizsba, debütált is az UFC-ben 2015 végén. Mint forró kés a vajon, úgy ment át a komoly pedigréjű ellenfeleken, egyre magasabbra kúszva a rangsorban. Egy-két megtorpanás után (Derrick Lewis, Stipe Miocic), 2021-ben végül megszerezte a UFC bajnoki övét. És innen lett csavaros, illetve zavaros a történet, de erről majd később, előtte ismerkedjünk meg a történet másik főszereplőjével!

Dana White és szerelemgyereke, a modern UFC – ebből lett a cserebogár

Bár a The Predator eredettörténetét nehéz felülmúlni, Dana White sem szerénykedhet. A szintén hányattatott gyerekkorú White és az UFC története mélyen összefonódik; Dana nélkül valószínűleg nincsen UFC és jó eséllyel a kevert harcművészetek, mint sport is tizenegynéhány évvel le lenne maradva a mostani állapotához képest. Ahogy Ngannounak, úgy Dana White-nak is számtalanszor kellett kilátástalannak tűnő helyzetekben helytállni, mire eljutott oda, ahol most tart.

White gyermekkorát a szegénység és egy agresszív, alkoholista apa árnyékolta be. A már fiatalon is mérhetetlenül karizmatikus és talpraesett White nem meglepő módon közel sem volt mintagyerek: jó párszor eltanácsolták az iskolából, és az anyja azt jósolta neki, hogy ő sem fogja többre vinni, mint az apja. A fiatal Dana azonban közel sem fatalista alkat, hanem nagyon is azon iparkodott, hogy kikaparja magának azt a bizonyos gesztenyét. Fiatal felnőttként mindenféle munkát elvállalt: dolgozott kidobóként, útépítéseken, illetve egy Four Seasons luxushotelben is londinerként. De már akkor is a bunyózás érdekelte, és végül Bostonba költözve kezdett el bokszot oktatni egy edzőteremben.

Ha azt gondolnánk, hogy ezzel minden a helyére került, tévedünk: rosszkor volt rossz helyen. Akármilyen hihetetlen sztori, de igaz: betalálták a híres maffiafőnök, a Tégla című filmben Jack Nicholson által megformált James „Whitey” Bulger emberei, hogy fizessen nekik védelmi pénzt. Mivel nem volt pénze, így nem fizetett. Aztán amikor kapott egy komolyabb hangvételű, fenyegető telefonhívást, azon frissiben vett egy jegyet vissza Las Vegasba, majd szőrén-szálán eltűnt Bostonból.

Las Vegasban aztán végre belekóstolhatott a bunyóbizniszbe, menedzserkedett, majd végül gyerekkori barátaival, a Fertitta testvérekkel együtt megvásárolta, majd megmentette a csőd szélén tántorgó UFC-t. Az UFC, mint brand megmentése, majd felfuttatása szintén megérne egy hőskölteményt. Joe Rogan kommentátori karrierjének elindulása, Bruce Buffer ma már elhíresült (és le is védetett!) „It’s time!” felkonferáló üvöltése és a „The Ultimate Fighter” sorozat első évada ma már mind-mind történelem.

A gondok azonban csak nem akarták elkerülni hősünket. A kezdetben vastagon veszteséges UFC-t még az ág is húzta: a bimbózó sportág előretörését ugyanis sokan nem nézték jó szemmel. Nem nézte jó szemmel például John McCain volt szenátor és elnökjelölt sem, aki minden követ megmozgatott az általa csak emberi kakasviadalnak titulált (kezdetben valóban vad és szabályozatlan) sport betiltása érdekében.

Azonban az MMA utat tört magának: a ketrecharc a szükséges szabályozás megalkotása és bevezetése után egyre népszerűbb lett, és immár lassan, de biztosan halad a világméretű sporttá válás útján. Az UFC elsőbbségéhez pedig kétség sem fér; a rajongók jelentős része számára a szervezet maga az MMA. Ez így eddig egy érzelgős hollywoodi sztori egy látnokról, aki minden akadály ellenére is hitt a víziójában. A helyzet ezzel szemben az, hogy akármekkora sikersztori is Dana White és örökbe fogadott szerelemgyereke, az UFC története, főszereplője sokak szerint inkább főgonosz, mintsem hős. De miért is?

Dana White, Donald Trump és Kid Rock az UFC 295-gálán (Forrás: marca.com)

A fehér ötven árnyalata

Ugyanis Dana White-ról sok mindent el lehet mondani: látnok, vállalkozózseni, úttörő, viszont az is tény, hogy vitathatatlan üzleti érzéke mellé túl sok empátiával nem áldotta meg az anyatermészet. Remekül kommunikál, ösztönös érzékkel minimalizálva a sajtóbotrányok okozta károkat, kifogástalanul hozva a kőkemény, konvenciókat áthágó, de azért a maga módján tisztességes és megközelíthető nagykutya figuráját. Ha kell, bocsánatot kér, ráadásul egész hihetően, ezért könnyű azt gondolni, hogy a pénzéhségén (ami Amerikában főképp nem főben járó bűn) túl azért egy jófej és korrekt csávó. És mit gondol róla az, aki szerint ez nem így van?

Két lehetőség van: vagy stimmel az a kép, amit magáról sugall, vagy pedig azoknak van igazuk, akik azt vallják, hogy White amellett, hogy néhány dologban valóban borzasztóan egyenes és szókimondó, egyben roppant ügyes hazudozó és PR-szakember is.

Nos, akárkinek is van igaza, tény, hogy Dana nagyon is szeret és tud is irányítani, és nem kérdés, hogy az UFC fontosabb döntései mögött általában ő áll. De mit is takar ez a gyakorlatban? Sok mindent. Például az UFC a bevételeinek csupán körülbelül 20 százalékát fordítja a bunyósok fizetésére, ellentétben a nagy amerikai sportligák, például az NBA és az NFL körülbelül 50 százalékos számaival. Ennek megfelelően csak a sztárok keresnek nagyon jól, a harcosok jó része meccsről meccsre él, miközben napi szinten kockára teszi az egészségét, a hosszú távú agykárosodás veszélyéről nem is beszélve. White-nak óriási beleszólása van a matchmakingbe, azaz a mérkőzések leszervezésébe; a ketrecben szerzett érdemek helyett sokszor fontosabb az adott bunyós névértéke, akivel több PPV-t (pay-per-view, azaz online közvetítésre megvásárolható jegy) lehet eladni. Az újságírók is be lettek törve; csak a főnöknek tetsző kérdéseket lehet feltenni, különben legközelebb nem biztos, hogy beengedik őket. (Lásd például a White-tal összeveszett újságíró, Ariel Helwani történetét.)

Ha ez még nem lenne elég, a UFC folyamatosan felvásárolja a kisebb és gyengébb promóciókat, kisgömböcként nyelve el a konkurencia nagy részét, közben pedig elszívja előlük az igazán ígéretes tehetségeket. Bár nem beszélhetünk klasszikus monopolhelyzetről, a helyzet mégis így írható le. Pontosabban jogilag inkább monopszóniáról, azaz a monopólium ellentétéről van szó, amely során egy vevő lényegében felvásárolja a teljes keresletet, ebben az esetben az összes igazán tehetséges bunyóst. Néhány volt UFC-harcos pont ezért pert indított az UFC-t akkoriban birtokló Zuffa LLC ellen. A per azóta is tart.

Amióta a promóció leszerződött Reebok–Venum tandemmel, a harcosok nem viselhetnek saját szponzort a felszerelésükön, amivel komolyan csökkent a bevételük a korábbi szinthez képest. A sportolók által aláírt szerződések borzasztóan szűk mozgásteret hagynak a manőverezésre. Bár papíron alvállalkozókról van szó, lényegében alkalmazottak, az alkalmazottaknak járó biztonság és törvényi védelem nélkül, a vég nélküli szerződéshosszabbításokról nem is beszélve.

Két szék között a pad alá nyomva

A legutolsó felsorolt pont megér némi részletezést. Az UFC, kihasználva, hogy egy relatíve friss és emiatt szervezetlen sportágról van szó, igazi vadkapitalista logikát alkalmazva igyekszik minimalizálni a kiadásokat és maximalizálni a profitját. A felkészült jogi csapat pedig kisütötte, hogyan lehet papíron alvállalkozókból/szabadúszókból (angolul: subcontractor/free agent) lényegében jobbágysorba taszított kvázialkalmazottakat csinálni, akiknek túl sok beleszólásuk nincsen a sorsukba azon kívül, hogy egy-egy felajánlott bunyót elvállalnak-e vagy sem.

De itt is hamar visszanyalhat a fagyi, ha túl sokat ugrálnak: könnyű bunyó és így bevétel nélkül maradni, az előrelépéssel kecsegtető meccsek elmaradásáról nem is beszélve. A nagyobb húzónevek még egész jó alkupozícióban vannak; ők megtehetik, hogy időnként szembemennek a szervezettel vagy több pénzt alkudjanak ki. De ők a kisebbség. Ez a helyzet ahhoz vezet, hogy a legtöbb harcos enged az UFC és így Dana White akaratának, és megtartja magának az esetleges különvéleményét, maximum apró részletkérdésekben foglal állást.

Mindezt súlyosbítja, hogy a harcosokra alvállalkozóként nem vonatkoznak a munkavállalókat védő jogszabályok, emellett nincsen egészségbiztosításuk, és azt pedig szinte biztosan elfelejthetik, hogy a szerződésükön kívül bunyózzanak. Ez az egyetlen igazi UFC-gigasztárnak, Conor McGregornak sikerült, de neki is csak azért jött össze a Floyd Mayweather elleni meccs, mert az UFC látta ebben a rációt és a hírértéket.

A fentiekben felvázolt status quo a kétes kimenetelű pertől eltekintve hosszú ideje változatlan. A bunyósok pedig jórészt hallgatnak, tűrnek és igyekeznek a mostani szabályrendszeren belül érvényesülni. Aki pedig eljut a csúcsig, igyekszik a lehető legtöbbet kihozni belőle, és esze ágában nem jutna arra használni a bajnoki címből eredő pozícióját, hogy segítsen a többi, kevésbé szerencsés helyzetben lévő bunyóson. De mint az életben mindenhol, itt is vannak kivételek. Az UFC-ben ezt a kivételt úgy hívták: Francis Ngannou.

Ngannou és csapata az UFC nehézsúlyú bajnoki övével (Forrás: Los Angeles Times)

Ngannou vs. White: patthelyzet a sakktáblán

Lassan el is érkeztünk a két fél közötti konfliktushelyzethez. De mikor is kezdett kiéleződni a helyzet a kameruni óriás és az UFC mindenható atyaúristene között? A súrlódások kezdete arra az időszakra tehető, amikor Ngannou szerződéséből már csak egy mérkőzés volt hátra. Az UFC bevett gyakorlata ugyanis az, hogy a szerződés lejárata előtt új kontraktust köt a bunyósokkal. Így el tudja kerülni, hogy a bajnokok az öv birtokában, zéró hátralévő meccsel jobb alkupozícióba kerüljenek. A legtöbb bajnok pedig kérdés nélkül aláírja az új szerződést, maximum több pénzt alkud ki magának, amit még hagyni is szokott az UFC.

Francisnél ez az opció több ok miatt sem volt elképzelhető. Egyfelől az volt a gyermekkori álma, hogy Mike Tysonhoz hasonlóan ő is bokszoló legyen. És tisztában volt vele, hogy UFC-bajnokként rendelkezett akkora névértékkel, hogy ne kelljen végigjárnia a ranglétrát, és találjon magának méltó ellenfelet. Azonban a fennálló szerződése ezt nem tette lehetővé. Másfelől eltökélte, hogy változtat a status quón, és igyekszik precedenst teremteni az UFC és harcosai viszonylatában.

Minderről Ariel Helwaninak, a kegyvesztett újságírónak számolt be a saga egy későbbi állomását követően, de ne szaladjunk még ennyire előre a történetben. Egyelőre ott tartunk, hogy nem sikerült megegyezni hosszabbításban, így Ngannounak újabb szerződés nélkül kellett megvédenie a címét az óriási hype-vonaton robogó, ideiglenes bajnok – amúgy szintén francia – kick-box fenomén, Cyril Gane ellen.

Ngannou és Gane a címegyesítő meccs előtt

A kocka el van vetve

Aki tudott a sorok között olvasni, pontosan tudta, mekkorát kockáztatott Francis a 2022 januárjában megrendezett mérkőzésen: ha veszít, már nem bajnok, csak egyszerű, mezei kihívó, akinek lejárt a szerződése, így nem is remélheti, hogy bármit is kialkudhat a UFC-től, a Dana-fanok hangos káröröméről nem is beszélve. „Na ez is elhitte magáról, hogy túljárhat a Főnök eszén, korábban kell ahhoz felkelni” – vagy valami ehhez hasonló lett volna az általános vélekedés.

Másfelől azonban, Francis a győzelmével mellett kivételesen jó alkupozícióba kerülhetett a kvázi egyeduralkodó promócióval szemben. És mit ad Isten: bár az elemzők közül sokan azt hitték, állóharcban ledarálja majd a félelmetesen technikás és gyors Gane, Ngannou meghúzta a váratlant és nagyrészt birkózással pontozásos győzelmet aratott. Mint később kiderült, mindezt elszakadt elülső keresztszalaggal tette. No comment.

Mindenesetre Ngannou megcsinálta. És innentől viszont jócskán befűtöttek a UFC-nek: vajon enged-e Francisnek, vagy elengedi szupersztárját, a nehézsúly egyértelmű királyát, ami nagy presztízsveszteség? Lelőjük a poént: az utóbbi történt. A beszámolók alapján a világ pénzét felkínálták a kameruni óriásnak, aki azonban nem engedett az elveiből, így végül nem lett alku. Még úgy sem, hogy Francis bevallása szerint nem várta el, hogy az összes kérését teljesítsék, egy-kettővel is meg lett volna elégedve…

Hogyan tovább?

De hát a nem az nem. A kérdés, hogy innen mi lesz a kameruni óriással. Leigazolja egy másik MMA-promóció? Összejön a régóta áhított Tyson Fury elleni meccs? Az UFC nyilván azt szerette volna, hogy felsüljön a kameruni. Ugyanis, ha nincs új szerződés, nincs nagy bokszmeccs, akkor nagyon is jól tették, hogy semmiből nem engedtek, és példát statuáltak a rebellis természetű bunyósok számára egyszer s mindenkorra. (És ismét bebizonyosodott, hogy nincs igazság a földön, és bizony a dörzsölt genyáknak áll a világ, Francis pedig egy naiv idealista, aki elnézte a házszámot.)

Sokáig úgy tűnt, valóban ez a helyzet: a különféle MMA-promóciókkal folytatott tárgyalások sorban dugába dőltek és a korábban Fury által is nagy lelkesedéssel fogadott bokszmérkőzés is egyre távolibbnak tűnt. És az MMA-világ jelentős része szerint Francis bizony jól elkalibrálta magát, amikor hagyta kicsúszni a kezéből a mesésen vaskos pénzeszsákot.

Aztán egyszer csak fordult a kocka. A PFL (Professional Fighters League) bejelentette, hogy szerződteti az immár tényleg szabadúszó Ngannout az alábbi feltételekkel: garantáltan dollártízmilliós nagyságrendű meccspénz, illetve részesedés az események bevételéből; minimum egymillió dollár garantált meccspénz az ellenfeleinek; csupán két vagy három összecsapásra köteleződik el, szabadon bokszolhat a szerződése mellett; a PFL brand nagykövete, illetve az újonnan induló PFL Africa elnöke lesz, segítve a sportág promócióját a kontinensen.

Bumm. A fenti szerződés minden kétséget kizárólag történelmi: Francis nemcsak jól járt, hanem minden létező gesztenyék legjobbikát kaparta ki magának. Ezzel együtt a történethez hozzátartozik az is, hogy a PFL anyagi értelemben óriási kockázatot vállalt. Vagy sikerül Francisszel karöltve profitábilissá tenniük az időközben a többek között a pehelysúlyú Borics Ádámot is soraiban tudó Bellatort nemrégiben felvásárolt promóciót, vagy bizony csődbe mennek. Klasszikus előre menekülés az UFC által brutálisan leuralt piacon: vagy bejön, vagy nem. Ha bejön, talán az UFC bunyósaira is szebb nap virrad, ha nem, marad a kiábrándítóan vadkapitalista jelen. Na de mi is a helyzet Ngannouval és a boksszal?

Révbe ért álmok

Aki követi a küzdősportokat, minden bizony hallott róla, hogy a kiapadhatatlan pénzcsappal rendelkező szaúdiak jóvoltából csak összejött a Fury–Ngannou szupermeccs. A Battle of the Baddest (magyarul nagyjából: „A legkeményebb arcok ütközete”) névvel megrendezett, óriási showműsorral felöltöztetett tízmenetes bokszmeccs pedig óriási meglepetést hozott. Az elemzők jó része ugyanis előzetesen azt gondolta, hogy a nehézsúlyúak között is langaléta, emellett mérhetetlenül dörzsölt és taktikus Furyt bizony esélytelen elkapni a bizonyára jóval kevésbé technikás kameruni, akit hiába vett szárnyai alá gyermekkorának ikonja, Mike Tyson. Nos, nem így lett.

A mindenkit sokkoló leütés (Forrás: sports.yahoo.com)

Azt mondják a marketingesek, hogy egy kép többet ér ezer szónál. Nos, a fenti, a világsajtót körbejáró képre ez biztos igaz: bár Fury hajszálvékonyan nyert a pontozóknál (ami egyébként jó pár elemző számára is gyanús volt, főleg a közelgő Olekszandr Uszik elleni meccs tükrében), Ngannou nagyon is partiban volt, sőt, az ő nevéhez fűződik a meccs egyetlen leütése. A kameruni ugyanis emberfeletti fizikai erejével és MMA-s tapasztalatával remekül semlegesítette a brit által tökélyre fejlesztett „ellenfelekre tehénkedést”, illetve normál ütőtávnál sem vallott szégyent. Sokak szerint igazságos pontozással ő nyert volna, az pedig, hogy övé a morális győzelem, nem is kérdés: élete első professzionális bokszmeccsén majdhogynem legyőzte a nehézsúlyú boksz eddig veretlen állócsillagát. Ez ám a belépő! Arról nem is beszélve, hogy a márciusra meghirdetett, Anthony Joshua elleni meccsel immár napnál is világosabb, hogy beverekedte magát az ökölvívás szűk elitjébe.

Mit jelent mindez Ngannou élettörténete tükrében? Nem kevesebbet, mint hogy a homokbányákból indult kis Francis a lehetetlennel dacolva megvalósította az álmait, közben milliókat inspirálva… És nem keveseket magára haragítva. De Ngannout ez már nem érdekli. Ő már megcsinálta a szerencséjét, boldog és elégedett. Na de mi a helyzet az UFC mindenhatójával?

Savanyú a szőlő

Mondanunk sem kell, hogy Dana White egyáltalán nem örül az események fenti alakulásának. Ngannou sztorija könnyen lehet, hogy arra inspirálja majd a ketrecharcosok következő generációját, hogy ne hagyják magukat kihasználni az MMA-világ csúcsragadozó promóciója által. Arról nem is beszélve, hogy a Fury-meccset az ő imidzse is megsínylette: egyértelművé vált, hogy akármilyen dörzsölt vezető is legyen, most az egyszer bizony elszámolta magát. Arra számított, hogy Francis nem lesz képes zöldágra vergődni az UFC berkein kívül… Nos, nagyobbat nem is tévedhetett volna.

A történet tanulsága, hogy néha bizony még legjobb sakkjátékosok is mattot adnak maguknak. Dana persze próbálja menteni a menthetőt: igyekszik elhinteni a narratívát, miszerint Francis elmenekült a nehézsúlyba felmenő legenda, Jon Jones elől. Nos, ezt túl sokan nem hiszik el neki. De itt még nincs vége a kommunikációs kármentésnek. Az egyik nyilatkozatában arról is beszélt, mekkora dolognak tartja, hogy Ngannou kibírt tíz menetet Furyvel. Ácsi-ácsi, Ngannou sok elemző szerint meg is verte a Cigánykirály… Kibírt?

Nem nehéz kitalálni, honnan fúj a szél. A fenti reakció természetesen klasszik Dana: úgy tesz, mintha dicsérne, sportszerűségből piros pontokat szerezve a médiánál, miközben így is finoman lekicsinyli egy élő legenda eredményeit. A média pedig vagy nem veszi észre a bújtatott mérget, vagy nem akarja.

Francist ez már egyáltalán nem érdekli. Mostanában valószínűleg jobban alszik, mint a ketrecharc-mogul. Kettejük története pedig szintén tanulságul szolgálhat, hogy egyáltalán nem mindegy, hogyan éri el valaki az álmait… Illetve, hogy érkezhet valaki egy nagyon nehéz családi háttérből, sokat nélkülözve, szenvedve, de végső soron mindig van választás, hogy kivé, mivé szeretne válni. Az utókor pedig majd mindenkit elkönyvel így vagy úgy.

Kiemelt fotó: MMA Fights