Amikor férfiak rohamoznak – a korabeli angol foci és az 1-1-8

Napjainkban többezer karakteres értekezések készülnek a futballrajongókat foglalkoztató témákról: a 4-3-3-as vagy a 4-4-2-es játékrendszer tartalmi változásairól, alkalmazhatóságáról; a szélső védők „evolúciójáról” vagy épp arról, hogy a tükörszélsők megjelenése hogyan és miként alakított a labdarúgáson. A jelenkori, minőségi futballsajtó elmélyül a részletekben, finomhangol, keresi, kutatja azokat az „apróságokat”, amelyektől többé válik egy-egy mérkőzés, s amelyektől – ha csak egy aprót is – előrébb lép a futball. A szakemberek eközben kényesen törekszenek arra, hogy egy olyan egyensúlyi állapotot hozzanak létre, ahol a támadás nem megy a védekezés rovására.

Ezt a világot ismerve különösen furcsa belegondolni, hogy bizony volt idő, amikor a mindent elsöprő (ma már inkább ész nélküli) támadófutball jellemezte a sportágat. Márpedig a modern labdarúgás hajnalán – a XIX. század közepén, végén –, amikor a foci és a rögbi úgy volt egymással, mint a borsó meg a héja, bizony alig jutott eszébe bárkinek, hogy védekezni is kellene egy mérkőzésen. Évekig fel sem merült, hogy egyensúlyi irányba mozduljon el a labda rugdalásának művészete. Ez a felállási forma tekintetében is megmutatkozott, amolyan „sok-kevés” jelleget öltött, számszerűsítve: 1-1-8-at. De akkoriban ez volt a normális. Ahogy Jonathan Wilson a Futballforradalmakban írja:

„Az 1920-as évek végéig a ma ismert taktika – vagy arra legalább nyomaiban emlékeztető modell – nem létezett, és mindez nem is volt beszéd- vagy vitatéma, habár már az 1870-es években elfogadottá vált az a gondolat, hogy a játékosok pályán való elhelyezkedése összefügg a futball – mint játék – és az egyes meccsek várható alakulásával”.

Így, amikor az 1-1-8-as felállás és a kapu szüntelen rohamozása mögött meghúzódó sajátosságokat akarjuk megérteni, akkor valahol a kor férfiképe, a rögbi és a futball szoros kapcsolata környékén érdemes kutatni.

A Joga Bonito TV-n is feltűnt az 1-1-8-as felállás

„Az angol a fiát a hazának, a leányát a házi életnek neveli”

A futball hazájában, Angliában, a XIX. század közepére az ipari forradalom magával hozta a szabadidő megjelenését, ennek a tényezőnek, illetve a magániskolák alapításának köszönhetően igencsak népszerű lett a labdarúgás. Egységes, kimondott szabályokra azonban 1863-ig várni kellett. Addig minden iskola, közösség a maga értelmezése szerint űzte a sportágat. Ami biztos volt, hogy a labdarúgás remek időtöltés: két csapat játszik egymás ellen. Ahogy az is, hogy a futballnak, mint sportnak pozitív ereje van: formálja és építi az erkölcsöt. A férfi a kemény küzdelem során megmutathatja a benne rejlő képességeket, a fizikai erejét.

Eme felfogás korszellemet tükrözött. Azt, hogy nemcsak a futball, de alapvetően a testmozgás (például az atlétika) fontos és szerves része a viktoriánus kor társadalmának, főképp a felső osztálynak. „Az atlétikával színre lépő nemesi generáció a versengő férfiasságot teszi meg a nemzet (a faj) megszilárdításának eszközéül” – írja Hadas Miklós A maszkulinitás társadalmi konstrukciói és reprezentációi című doktori értekezésében. Az akadémiai munkájában pedig idéz Dr. Molnár Lajos sportíró 1875-ben megjelent Athletika című tanulmányából.

„[...] az angol fiát a hazának, leányát a házi életnek neveli. (...) Ezek kifejlesztésében nagy része van az angol nevelési rendszernek, hol a nevelési intézetek nem lélekképző és testsorvasztó intézetek. A nevelésnek egyik lényeges részét, mindig a testgyakorlás teszi. Innét van, hogy az angol ifju, különösen az aristokraczia minden hatalma és pénze mellett nincs ugy elkényeztetve, mint más nemzeteknél.”

A férfias időtöltés, a nevelés és a játék tehát szorosan összekapcsolódott. Az abszolút maszkulin tevékenységnek tekinthető futballmeccsek a rögbimeccsek jellegzetességeit mutatták. A leszegett fejjel rohamozást többre becsülték a gondolkodásnál. A kemény, olykor brutális fizikai kontaktusok teljesen megszokottak voltak. Sőt, az ellenfél sípcsonton rúgása diadalmas tettnek számított. A kor mintaadó arisztokráciája (ne feledjük, a labdarúgás sokáig úri huncutság volt) által hozott „hatos szabály” pedig még segítette is az egyénieskedést. Ez a korai lesszabály gyakorlatilag azt mondta ki, hogy egy játékos csak oldalra vagy hátrafelé passzolhat.

(Itt egy rövid kitérő: akik kíváncsiak a korabeli futballra, és az azt körülvevő társadalomra, azoknak érdemes megnézniük a Netflixen futó, az angol futball kezdeteiről készült, The English Game című, hatrészes mini sorozatot. Ajánlónk a magyarul A foci mindenkié címen futó sorozatról ide kattintva olvasható.)

 A foci mindenkié című sorozat előzetese

Ezek után nem meglepő, hogy amikor a Freemason’s Tavern kocsmában, 1863. december 8-án este kimondták: a labda kézzel való érintése szabályellenes – és ezzel tulajdonképpen elvált a futball a rögbitől –, a legnagyobb vitát az váltotta ki, hogy lehessen-e jól sípcsonton rúgni a másikat, avagy sem.

„Ha nem lehet az ellenfelet sípcsonton rúgni, félő, hogy a játékból minden férfiasság és harci szellem elvész” – idézi Johathan Wilson F.W. Campbell of Blackheathet.

A sportvezető szerint ugyanis a sport a fájdalomról, a férfiasságról és a keménységről szól. Valószínűleg Blackheath gondolkodása sokkal inkább rögbi-, mintsem futballpárti volt, csak ezt nem ismerte be magának – végül lemondott posztjáról.

Azonnali változás persze nem történt. A futballhoz tapadt eszmények jó ideig nem változtak Angliában. Maradt az egyén uralma a csapat felett. A passzolás, az összjáték, a védekezés alacsonyrendű tevékenységnek számított. A cselezés pedig a napjainkban látható rögbis megoldásokra hasonlított. A játékos tekintete folyamatosan a labdára szegeződött, testcselekkel, irányváltásokkal igyekezett átverni az ellenfelét, miközben kereste a réseket, az áttörési pontokat. Arról volt tehát gyakorlatban szó, hogy a focista megkapta a labdát, és olyan messzire próbált vele jutni, amennyire csak tudott, aztán „átadta” másnak a próbálkozás lehetőségét.

Hogy a támadófelfogás mennyire meghatározta az angol gondolkodást, azt az 1872. november 30-án, Glasgow-ban lejátszott Anglia–Skócia mérkőzés jól mutatja. Előbbi válogatott ugyanis 1-1-8-ban, míg utóbbi 2-2-6-ban állt fel. A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) A futball története című írásában jelzi:

„akkoriban a játék még sok mindent megtartott a középkori foci jellegzetességeiből, a rugdosódásból és a rohanásból, a taktika pedig valószínűleg jobban hasonlított a mai rögbihez, mint a futballhoz.”

Ezzel a mérkőzéssel kapcsolatban Jonathan Wilson megjegyzi, a passzjáték elterjedésének kezdetét erre a találkozóra lehet visszavezetni. Katalizátorként pedig egy hat évvel korábban (1866-ban) hozott szabálymódosítást érdemes megemlíteni, amely kimondta:

„abban az esetben szabályos az előreirányuló passz, amennyiben a passzt adó támadó játékos és a védekező csapat alapvonala között legalább három védő található.”

Persze, az angol felfogás, amely a futáson, a labdavezetésen és a cseleken alapult, még sokáig meghatározó volt. Ugyanakkor azt egyre többen felismerték, hogy a taktika az egyén felett áll. Innentől kezdve már csak egy lépés volt a 2-3-5-ös felállás, azaz a „piramis”. De ez már egy másik történet...

Felhasznált irodalom:

Jonathan Wilson: Futballforradalmak

Hadas Miklós: A modern férfi születése

Hadas Miklós: A maszkulinitás társadalmi konstrukciói és reprezentációi

Kiemelt fotó: Illusztráció az 1875-ben lejátszott Anglia - Skócia  mérkőzésről (Illustrated Sporting)