Amikor Lengyelország ellen az olimpiai aranyéremért játszottunk

Az akkor Nyugat-Németországhoz tartozó Münchenben (és a futballmérkőzéseket több másik NSZK-beli városban) rendezték az 1972. évi nyári olimpiai játékokat. Magyarország, mint címvédő indulhatott, és szurkolók okkal bízhattak abban, hogy Tokió (1964) és Mexikóváros (1968) után sorozatban harmadszor nyer ötkarikás bajnoki címet – története során pedig már negyedszer, hiszen 1952-ben, Helsinkiben a legendás Aranycsapat története legnagyobb sikerét elérve szintén a legfényesebb érmet szerezte meg.

Az 1972-es tornán 16 ország válogatottja képviseltette magát, és az akkori szabályoknak megfelelően csak olyan játékosok szerepelhettek a sorozaton, akik korábban még nem játszottak világbajnokságon, ennek ellenére magas színvonalú mérkőzésekre volt kilátás. A magyar nemzeti tizenegy az előzetes várakozásnak megfelelően magabiztosan menetelt a döntőig vezető úton: a csoportkörben 5-0-ra legyőzte Iránt, majd 2-2-es döntetlent ért el Brazília ellen, végül 2-0-val bizonyult jobbnak Dániával szemben. A középdöntőben az NDK-val, az NSZK-val és Mexikóval került egy kvartettbe, és mindhárom találkozót győzelemmel zárta: a keletnémetek ellen 2-0-ra, a rendező ország ellen pedig 4-1-re diadalmaskodott, végül a döntő előtti utolsó összecsapáson Mexikó ellen 2-0 arányban bizonyult jobbnak.

A lengyel válogatott is veretlenül, a magyar csapathoz hasonlóan négy győzelemmel és egy döntetlennel került a fináléba: a csoportkörben 5-1-re győzött Kolumbia, 4-0-ra Ghána és 2-1-re az NDK ellen. A középdöntőben a dánok elleni 1-1 törte meg az addigi százszázalékos teljesítményt, de utána a lengyelek visszatértek a győztes útra: Szovjetunió (2-1), Marokkó (5-0).

„Úgy kaptunk ki, ahogyan nem lett volna szabad”

A magyar és a lengyel csapat a döntőt szeptember 10-én Münchenben, az Olympiastadionban játszotta 50 000 néző előtt. Az Illovszky Rudolf vezette magyar válogatott számított az esélyesebbnek. 

Amint az a Népsport 1972. szeptember 12-én megjelent számából kiderül, még a lengyel szövetségi kapitány, Kazimierz Górski is a mieinket tartotta favoritnak a mérkőzés előtt, ugyanakkor bízott abban, hogy játékosai felborítják a papírformát. Talán még őt is meglepte a magyar csapat kezdő összeállítása, amely alaposan megdöbbentette mind a szakembereket, mind szurkolókat, és még sportújságírókat is – a Népsport már említett száma például úgy fogalmaz, hogy „semmiféle logika sem diktálta a (korábban győztes) csapat átszervezését”. Ugyan a 42. percben Várady Béla egy „formás magyar támadás végén” megszerezte a vezetést, de Kazimierz Deyna második félidőben szerzett duplájára már nem jött válasz, hiába próbálta két cserével némiképp átszervezni a csapatot Illovszky – a lengyelek 2-1-re nyertek, így az ő nyakukba került az aranyérem.

A Népsport rendkívül kritikusan írt a magyar válogatott teljesítményéről.

„Nagyon fájdalmas meglepetés volt, ahogyan a magyar csapat játszott. Mert kikapni lehet. A sportban nemcsak győztesek, hanem vesztesek is vannak, de az már egyáltalán nem mindegy, hogyan kap ki az a csapat! Most úgy kaptunk ki, ahogyan nem lett volna szabad. Sajnos ezúttal a küzdeni akarás sem mutatkozott meg úgy a mieink játékában, mint ahogy azt eddig láttuk tőlük itt, az olimpián. Mintha megbabonázták volna a csapatot”

– szólt a szaklap értékelése.

Nem sikerült tehát sorozatban triplázni, Tokió és Mexikóváros után meg kellett elégednünk a második hellyel. A döntő a mi részünkről egy nagyon szép történet végét jelentette, a lengyelek futballját illetően viszont – sokak szerint – egy sikersztori kezdetét: két év múlva például világbajnoki bronzérmet szerzett a válogatottjuk.

Érdekesség, hogy a vesztes magyar csapatban szerepelt az a Dunai II Antal is, aki annak az olimpiai válogatottunknak volt a szövetségi edzője, amely az 1996-os atlantai játékokokon szerepelt – azóta egyik olimpiára sem sikerült kijutnia a nemzeti együttesünknek. De ez már egy másik történet…