Amikor Munster jelentette az ír futball középpontját

Munster Írország négy tartományának egyike, a sziget déli részén található, ám ennek ellenére itt a legkevésbé népszerű a labdarúgás az országon belül. Mindössze öt klubot találunk szövetségi szinten, a többiek mind tartományon belül versengenek, amatőrként. A tartomány legsikeresebb futballklubja az 1930-ban alapított Waterford FC, mely 1937-ben nyerte első FAI-kupáját, majd az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején az ország első számú együttese volt, nyolc év alatt hatszor lett bajnok.

Történetünket azonban annak az illetőnek a bemutatásával kell kezdeni, akit csak úgy emlegetnek országszerte, mint „a legnagyobb ír játékos, aki sosem futballozott Angliában”. Ő pedig nem más, mint Paddy Coad, akiről úgy tartották, hogy kényelmesen és magabiztosan focizott a bal oldalon, eleganciája és keménysége egyszerre volt csodára méltó és tiszteletet parancsoló. Coad Waterfordban született, elfogadta, hogy a klub nehéz pénzügyi helyzetében neki máshova kell igazolnia, hogy ne menjen csődbe szeretett csapata, s mikor visszatérhetett, akkor mindent meg akart tenni azért, hogy többet ne kelljen távoznia. Azonban mégis el kellett köszönnie másodszor is, hasonló okokra miatt, de ez is kellett ahhoz, hogy az ír futball egyik legendájává emelkedjen. A legszebb éveit ugyan a Shamrock Roversnél töltötte, de három időszakban volt a Waterford futballistája (1937–1939, 1940–1942, 1960–1961). Utolsó idényében – már bőven túl a 40. életévén – játékos-edzőként igyekezett sikerre vezetni szülővárosa együttesét, s ekkor kezdődött el az alapok letétele.

Coad a visszatérése utáni egyik első meccsen vezeti ki csapatát a Kilcohan Park közönsége elé (Forrás: Shane Murphy)

Coad összesen 11 évet töltött a Shamrocknál, ahol hét bajnoki címet is bezsebelt a Coad’s Colts néven elhíresült csapattal, majd ezt követően úgy tért vissza Waterfordba, hogy az ír futballban először, délre akarja hozni a trófeát. A klub az idő tájt sem dúskált a pénzben, így nem kis meglepetés volt az első idényben elért harmadik helyezés. Ám rá kellett jönnie Coadnak, hogy innen többnyire elmenni akarnak a játékosok egy valamire való szezon után. Így kilátástalannak tűnt a helyzete, azonban tudta, hogy mivel lehet ezt megváltoztatni. Mivel a város talán legismertebb emberének számított, ő maga járta végig az üzleteket és gyárakat, ahol olyan lehetőséget akart kicsikarni a tulajdonosoktól, amely jó fizetést és nem túl megterhelő munkát biztosít a leendő futballistáknak. Nagy ígéreteket tett, de mindenki tudta mit ért el Shamrockban, így a bizalom adott volt, s bár csak lassan kezdtek délre költözni kiemelkedő képességű játékosok, a terv működni látszott.

1963-ban a Waterford ezüstérmes lett, egyetlen ponttal lemaradva a Dundalk mögött, de a legtöbb gólt szerezte. Azonban a déli szerény körülmények – a jónak tűnő fizetés ellenére – nem tudták felvenni a versenyt a nagyvárosi élettel. A csapat ismét széthullott, Coad pedig összetört, hogy tényleg nem lehet megvalósítani az álmait Waterfordban. Egy évet ki is hagyott, ami alatt John Phelan irányította a csapatot, finoman szólva sem eredményesen, hiszen csak 11. lett az együttes a 12 fős mezőnyben.

Ezután Coad visszatért, de a 1964–1965-ös szezonban utolsó helyen végzett az WFC, az edző egy új, helyi fiatalokra épülő kerettel vágott neki a szezonnak. Úgy gondolta, hogy a munsteriek akár a vérüket is adnék a helyi csapatért, így elvetette a máshonnan elcsábított játékosok elvét, a régióra kezdett építeni.

Az 1965–1966-os idény a Shamrockról szólt. Az őszt 11 megnyert mérkőzéssel zárta és hatpontos előnye volt – akkor még csak két pontot ért a győzelem –, s minden úgy nézett ki, hogy senki nem állíthatja meg a gárdát a tizedik elsőség felé haladva. A két együttes heves párharca az odavágón lett igazán parázs, mikor a Kilcohan Parkban a találkozó végén tömegverekedés tört ki, miután a Rovers 4–3-ra nyert egy vitatott büntető segítségével, és a játékvezetőnek rendőri segítségre volt szüksége a stadionból való kijutáshoz. A tavaszi meccsre a Waterford hetes győzelmi szériában érkezett, miközben a Rovers bukdácsolt, így fogyott az előnye. Azonban Coad csapata nyert a Shamrock otthonában és megindult a bajnoki címért. A tavasszal már bejelentkeztek futballisták, hogy szívesen igazolnának a munsteri szerényebb körülmények ellenére is a csapathoz, és a WFC 13 meccses győzelmi szériáig jutott, amivel történelmi tettet vitt véghez. Csakhogy ezután valami megakadt a gépezetben, előbb jött két döntetlen, majd éppen a Shamrock ellen elbukott kupadöntő, s a szurkolók elkezdtek félni, hogy megint lecsúsznak a bajnoki címről. Ám Coad a végére összekapta a csapatát és mennybe ment, amikor a történelem során először déli csapat lett az ír bajnokság aranyérmese.

„Az első bajnoki cím elhozása a szülővárosomba, Waterfordba, minden mást háttérbe szorít”

– volt az öröm pillanata szavakba öntve.

Az 1966-os bajnokcsapat (Forrás: Shane Murphy)

Amikor a Waterford először bejutott a Bajnokcsapatok Európa-kupájába, a kelet-berlini Vorwärts (NDK) volt az ellenfele, azaz Fortuna nem fogadta kegyeibe az ír amatőröket. Reális esély nem is volt a továbbjutásra, ám azt remélték, hogy egy nagynevű klub látogat el hozzájuk. A berliniek 12–1-es összesítéssel jutottak tovább, s nem csak itt kapott sok gólt Coad együttese, hanem a bajnokságban is, ahol kettő feletti átlaggal nem tudott beleszólni az elsőségért folyó küzdelembe. Ez pedig azt jelentette, hogy a klub legendás alakja búcsút intett szíve csapatának. Az 1967–1968-as szezonban Martin Ferguson vette át az irányítást, aki visszavezette a csúcsra a munsterieket, akik a skót szakember vezetésével egy kapott gól alatti mérleggel leuralták a bajnokságot. Azonban amennyire a pontvadászat örömteli volt, a kupadöntő elvesztése a Shamrock ellen már kevésbé, azt annyira nehezen fogadták Waterfordban, hogy Ferguson rögvest tovább is állt. Így 1968-ban a bajnok új edzővel vágott neki az idénynek, aki a klub korábbi játékosa, Vinny Maguire lett.

A klub továbbra sem dúskált a pénzben, olyannyira nem, hogy már az is problémát okozott, hogy finanszírozzák a sorsolásra Genfbe utazó egyetlen személy költségeit. 

Végül Sean Power, a Waterford fiatal, feltörekvő ügyintézője önként jelentkezett, hogy saját költségén elutazik, hogy képviselje a helyi klubot. Amikor a sorsolás elkezdődött, sorban jöttek a nevek, párosítottak a csapatokat egymás ellen, majd Sean hirtelen rádöbbent, hogy csak két nevet nem húztak ki: a Manchester United és a Waterford FC. Igen, az álom valósággá vált, az 1968-as BEK-győztes lett a kis munsteri együttes ellenfele a legrangosabb európai kupasorozatban. A gondot azonban az jelentette, hogy az angolokat húzták ki előbb, tehát az első mérkőzés pályaválasztójának.

Power elrohant a szálloda recepciójára és felhívta a waterfordi klub elnökét, Don Kennedyt. Tájékoztatta, hogy a Manchester Unitedet kapták ellenfélnek, ami már önmagában hihetetlen volt az elnök számára, majd közölte a rossz hírt, hogy az első mérkőzésre utazniuk kell.

„Ezt bízza csak rám”

– mondta Kennedy, majd rövid úton felvette a kapcsolatot az Old Traffordon dolgozó kollégájával, Louis Edwardsszal, aki beleegyezett, hogy az első meccset Írországban játsszák a csapatok. Ez gazdasági szempontból kulcsfontosságú volt, hiszen egész Írország látni akarta a BEK-győztest, s ha az első meccset rendezik a Waterford pályaválasztásával, akkor még az álom kergetése is plusz faktort ad hozzá az érdeklődéshez. Az ország rögbiválogatottjának otthonában, a Lansdowne Roadon közel 50 000 néző előtt rendezték meg az összecsapást, melyen a United nyert 3–1-re, de ez az egy találkozó stabilizálta a Waterford következő éveinek anyagi helyzetét. A visszavágóról megmaradt egy anekdota, mely szerint a United ír hátvédje, Tony Dunne összeütközött Al Casey-vel. A tehetséges kis Waterford-játékos kínok között feküdt a földön.

„Kelj fel, jól vagy”

– mondta Dunne.

„Rendben van, hogy ezt mondod, de én holnap 4-től 12-ig tartó műszakot vállalok a papírgyárban, míg te elmész golfozni”

– válaszolta neki Casey.

A pénzügyi biztonságban a klub sikeresen egyben tartotta a keretét, sőt még erősíteni is tudott. Így pedig az 1969-es és az 1970-es szezonban is a waterfordiak sikerével zárult az ír bajnokság. Előbbi idényben a Galatasaray volt az ellenfelük a BEK-ben, majd egy évvel később az északír Glentoran FC ellen az első siker, sőt az első továbbjutás is összejött, az immár Shay Brennan által irányított együttesnek. Őt azért is fontos kiemelni, mert ott volt a Manchester United csapatában, mikor a két klub egymással játszott, bár pályára nem lépett azon a két találkozón. A három bajnoki siker – sorozatban – az országban mindenki számára egyértelművé tette, hogy ez egy legyőzhetetlen együttes, amit az akkori riválisok sem szégyelltek belátni.

„Úgy gondolom, hogy a Waterford az 1960-as években abszolút zseniális volt, hiszen nagyon sok bajnokságot nyert. Akkoriban a Shamrock Roversnél voltam. Hat kupát nyertünk zsinórban, ők pedig szórakozásból nyertek bajnokságokat. Általában másodikok voltunk mögöttük a ligában. De az Alfie Hale, Peter Bryan, Peter Thomas, Johnny Matthews, Jimmy McGeough, Vinny Maguire alkotta Waterford mesés csapat volt. Ez nem is kérdés”

– emlékezett vissza a később a Chelsea-ben is szerepelt, egykori ellenfél Paddy Mullingan.

A nagy sikerek közepette azonban akadt egy szezon, az 1970–1971-es, amikor hihetetlen végjáték alakult ki a Waterford, a Shamrock és a Cork Hibernians közt. Az utolsó öt fordulóra a Rovers egypontos előnyével fordultak a csapatok, de a nagy nyomás miatt mindenki botlott még, s vezetett a WFC is, végül pedig pontazonosság alakult ki a corkiak és a dubliniak közt. Az biztossá vált, hogy a Brennan-legénység lemaradt a címvédésről, de az ír futball történetében másodszor kellett bajnoki döntőt rendezni, amit végül hatalmas meglepetésre a Cork Hibernians nyert meg, elhódítva története első trófeáját. A következő két évben aztán megint a munsteriek diadalmaskodtak a bajnokságban, s a kettő közt pedig egy újabb elveszített kupadöntő rontotta az összképet, de remekül alátámasztja azt, ahogy Milo Corcoran, az Ír Labdarúgó-szövetség korábbi elnöke fogalmazott egykoron:

„Sokan emlékeznek majd azokra az évekre, amikor látszólag könnyedén megnyerték a bajnokságot, de aztán frusztráló módon meghiúsultak a hősies erőfeszítéseik, hogy megszerezzék a kupagyőzelmet”.

Az 1970-es bajnokcsapat (Forrás: Shane Murphy)

Brennan utolsó évében a frissen életre hívott League of Ireland Cup és a LFA President’s Cup is a waterfordi vitrinbe került, azonban ezt követően a visszaesés évei következtek. Az anyagi lehetőségek ismét szűkösebbek lettek, a csapatot pedig a gazdagabb együttesek szétkapták. Egy fellángolás még összejött az északír edző, Tommy Jackson vezetése alatt, akivel előbb elbuktak egy döntőt 1979-ban, majd 1980-ban a klub történetében másodszor lett övék az ország első számú kupája. Ezt követően még a sikerévek egyik letéteménye, Alfie Hale 1986-ban elvezette a gárdát a kupadöntőig, de nem elég, hogy simán kikaptak, hanem közben a kiesés réme is sokáig fenyegette a munsterieket. Később már nem is volt menekvésük előle, mert ahogy még inkább érvényesültek az anyagi különbségek, úgy lett egyre esélytelenebb a Waterford. Manapság az első és a másodosztály közt mozognak, pillanatnyilag épp sikeresebben, mert sikerült kivívni a bennmaradást újoncként az élvonalban.