Ancelotti öröksége az egyetemes futball számára (I. rész)
Az AC Milan kötelékében Arrigo Sacchi és Fabio Capello nyolcvanas és kilencvenes évekbeli kirobbanó hazai és nemzetközi sikereit és örökségét Sacchi jobbkeze, Carlo Ancelotti vitte tovább, és vált edzőlegendává a kétezres években. A Capellónál idővel jóval nagyobb rugalmasságot mutató szakvezető elmúlt évtizedbeli nemzetközi előmenetele alapján méltó módon nőtt fel a korábban már említett, modern kori mesterekhez. Ebben a részben Ancelotti nemzetközi sikerességének titkát elemeztük. Feltártuk annak okait, hogy edzői pályafutása elején az eredetileg saját hazájában lesajnált, elmarasztalt és beskatulyázott szakvezető miért éppen a sajátjához hasonló futballfilozófiát követő együttesekkel érhetett fel a csúcsra.
null
Az AC Milan kötelékében Arrigo Sacchi és Fabio Capello nyolcvanas és kilencvenes évekbeli kirobbanó hazai és nemzetközi sikereit és örökségét Sacchi jobbkeze, Carlo Ancelotti vitte tovább, és vált edzőlegendává a kétezres években. A Capellónál idővel jóval nagyobb rugalmasságot mutató szakvezető elmúlt évtizedbeli nemzetközi előmenetele alapján méltó módon nőtt fel a korábban már említett, modern kori mesterekhez. Ebben a részben Ancelotti nemzetközi sikerességének titkát elemzem. Feltárom annak okait, hogy edzői pályafutása elején az eredetileg saját hazájában lesajnált, elmarasztalt és beskatulyázott szakvezető miért éppen a sajátjához hasonló futballfilozófiát követő együttesekkel érhetett fel a csúcsra.
A karácsonyfa-alakzat megálmodója
Az elmúlt két évtized legsikeresebb olasz edzője nemzetközi szinten egyértelműen Ancelotti. A karácsonyfa-alakzat megálmodója, aki eredetileg nem tartozott a legtaktikusabb olasz edzők közé, összesen három Bajnokok Ligája-győzelemre vezette az AC Milant és a Real Madridot, amellyel az oly sokáig várt Décimát sikerült elhódítania.
Ancelotti azon kevés edzők közé tartozik, akit játékosai legtöbb edzői állomásán tiszteltek, elfogadtak és szerettek, így volt ez Madridban is, ahol a második év sikertelensége ellenére Cristiano Ronaldo és társai marasztalták. A mindig mértéktartó szakvezető számára fontos a kapcsolatok ápolása, ezért ért el komoly sikereket és tudott együtt dolgozni egyszerre számos sztárjátékossal, akik mögé álltak, és követték elképzeléseit. Sosem volt megosztó vagy túl sok a sztárfutballisták számára, kivételt ez alól csupán legutóbbi állomáshelyein tapasztalt. Nem igazán agresszív, de mégis ülnek megállapításai és eszközei, amelyeket játékosai motiválására fordít.
Nem volt azonban mindig egyértelmű, hogy a korábbi kiváló játékos edzőként is képes lesz-e maradandót nyújtani és akár felnőni egy igazi nagycsapat irányításához.
Első edzői korszaka: a tapasztalatszerzés és a klasszisok nem megfelelő kezelése
Az 1994-es világbajnokságon Sacchi segítőjeként ténykedő szakvezető – a játékosként is főleg a 4-4-2-es hadrendben futballozó korábbi középpályás – még inkább magáévá tette e szisztémát, amelyben vakon hitt. Később – tapasztalattal a háta mögött – rájött, hogy a keret játékosainak képességeihez és adottságaihoz kell igazítania a játékot.
Ancelotti védekező fázisban még a mai napig is a 4-4-2-t tartja a legmegfelelőbb felállásnak: ennek oka az, hogy a két négyes védelmi vonal elegendő lefedettséget biztosít mind a pálya szélén, mind annak közepén. E három vonal egy ellentámadás végrehajtásához is tökéletes – akár az ellenfél térfelének közepén is. Amit Sacchitól tanult, és később a karácsonyfa-alakzat egyik kulcsává vált, hogy a felfutó szélsővédő miatt a szélsőközéppályás tartja a helyét, hogy fedje a rést és biztosítson.
Az 1996–97-es szezonban míg Capello Madridban, Lippi Torinóban nyert bajnokságot, Ancelotti a Parmát vezette, ahol akkori krédója súlyosan korlátozta egyik klasszis játékosa, Gianfranco Zola taktikai és technikai képességeit és annak érvényesítését.
A kezdetekben tapasztalatlan és ugyanakkor rugalmatlan edző számos megoldást keresett a szezon során, de érthetetlen módon egyetlenegy alkalommal sem gondolt az általa támogatott 4-4-2-es felállás módosítására, hogy érvényre juttathassa a válogatott karmesterben rejlő potenciált. A tapasztalatlanság okozta, változtatással együtt járó félelem elkerülése miatt a szakvezető nem a megfelelő taktikát kereste a keretben szereplő játékosokhoz, hanem naivan hitt abban, hogy az ő elképzelése szerint tudja majd alakítani és formálni a futballistákat. Ez így is történt, és bár Zola a játékrendszert megszenvedte, ennek ellenére a csapatnak sikerült egy kiemelkedő eredményt, bajnoki ezüstérmet és Bajnokok Ligája-indulást érő helyezést elcsípnie.
Mai szemmel valóban megdöbbentő, hogy Ancelotti első edzői korszakában teljesen eltérő álláspontot képviselt, mint annak jelenlegi szakaszában.
Zola után, 1997-ben Roberto Baggióról, minden idők legjobb olasz futballistájáról is lemondott, amikor a klubelnök felajánlotta a korábbi aranylabdás leigazolását. Ancelotti, bár Baggiót is nagy játékosnak tartotta, képtelen volt őt beillesztenie saját 4-4-2-es (igen, még mindig itt tartunk) hadrendjébe: nem tudta, mit kezdjen egy extraklasszis, az adott szisztémába nehezen beépíthető támadóval.
Ancelotti és Antonio Conte hitvallásának különbsége is számos ponton szembeötlő: a volt szövetségi kapitányról tudjuk, hogy integralista – azaz túlzottan ragaszkodik saját elképzelésével és nem hajlandó változtatni rajta –, míg Ancelotti szerint, amikor egy edző számos nagy futballistával dolgozik együtt, az integralista magaviselet kerülendő, mivel az hosszú távon megoszthatja a játékosokat a kereten belül. Ancelotti – az olasz edzőkollégák túlnyomó többségével, így Capellóval vagy Contéval ellentétben – úgy neveli játékosait, hogy azok a pályán a győzelmet kreatív és támadó futballal érjék el, a mérkőzést egyértelműen dominálva. Ennek a töretlen magatartásnak köszönhető példás európai sikeressége és előmenetele, amellyel tökéletesen építette fel magát edzői pályája során.
A legfontosabb számára a csapategység és az adott klub tradícióinak követése. Ancelotti hitvallásában félelem nélküli, nyílt, domináns és támadó futballt kell játszani, minden stadionban.
Második edzői korszaka: a pálfordulás
A szakvezető pályafutása 1999 tavaszán érkezett első nagy fordulópontjához, amikor vezetőedzőként először került igazán nagy egyesülethez. Ancelotti a zsinórban negyedik BL-döntőjéért hajtó Juventust vette át Lippitől. Bár a két szezon során nem sikerült trófeát nyernie (az 1999-es Intertotó-kupa-siker nem számít annak Torinóban), szakmai pályafutása egyik legmeghatározóbb időszakát töltötte a Juventus vezetőedzőjeként.
Relatív eredménytelensége miatt hosszú évekre (egészen a 2003-as BL-győzelemig) megbélyegezték Olaszországban, mégis későbbi sikereinek alapjait Torinónak köszönheti. A Juventust 1999–2001 között irányító szakvezető egy 3-4-1-2-es hadrenddel játszatta csapatát, amelyben Zola és Baggio után ismét egy extraklasszissal, Zinédine Zidane-nal kellett megbirkóznia.
A hely szelleme, a klub nagysága és az a felelősség, amely egy ekkora együttes irányításával jár, arra késztette a szakvezetőt, hogy – edzői pályafutása során először – az egyéni jellemzőket előtérbe helyezve a csapat abszolút esze, vagyis a francia irányító köré építse csapatát, s ezzel elengedte addig két kézzel szorongatott 4-4-2-es felállását.
Torino fontos állomás volt a szakvezető számára, hiszen rugalmatlanságát képes volt idejében levetkőzni az alkalmazkodás, a változás reményében, ami a későbbiekben szerepet játszott európai sikerességében.
Ancelotti a 3-4-1-2-t védekezésben 4-3-1-2-re vagy 4-4-2-re formáljaAncelotti filozófiája merőben eltér Contéétól – bár Torinóban a háromvédős rendszert is használta. Ami evidens számára – és amit Conte kapcsán számos esetben elemeztem magam is –, az az ötvédős rendszer komoly hátránya. Ahogy arra a volt szövetségi kapitányról szóló fejezetben rávilágítok, e magaviselettel a középpályán létszámhátrányba kerül a csapat, és túl mélyen történik a labda visszaszerzése, ami értelemszerűen a támadásépítést is hátráltatja. Ancelotti a 4-4-2 híve, de Torinóban az erős belső védők miatt a háromvédős rendszert is alkalmazta. Massimiliano Allegrinél láthatjuk, hogy számos esetben az alkalmazott háromvédős rendszerben bátran felvállalja az egy-egyeket védői és az ellenfél támadói között. Ez a bátor húzás Ancelotti torinói éveiben is megfigyelhető volt, amiben megmutatkozik mindkettejük európaibb gondolkodása Conte konzervatívabb felfogásával szemben (utóbbi három védő alkalmazásakor visszazár további két szélsővel). Eddigi pályafutásuk eredményeként, klubedzőként többre is jutottak vele Európában.
Ennek a lehetőség szerint minél több klasszis egy időben való szerepeltetését megcélzó elképzelésnek hála Ancelotti képes volt egy olyan technikás futballistából világsztárt faragni, mint Andrea Pirlo: a játékosnak, akinek egészen addig a pillanatig, míg Ancelotti nem találta meg számára a védelem előtt játszó, visszavont irányító szerepkört, nem volt meghatározott posztja. A futballista, akinek felnőtt csapatban eredetileg e szerepkört Carlo Mazzone adta a Baggio-féle Bresciában, és utánpótláskorában is többször megfordult e poszton. Pirlo, akinek Giovanni Trapattoni a válogatottban is bizalmat szavazott a csatárok mögötti irányító pozícióban, mindig erősebb volt a hosszú, mintsem a Marco Verratti-féle rövid passzos játékban. Bár sokan ma már elfelejtik, Pirlo számos alkalommal kapott éles kritikát, miután a válogatottban, a két ék mögött játszva nem tudta igazán helyzetbe hozni támadótársait.
Ancelotti ugyanakkor nem csupán világsztárt faragott ezzel a döntéssel és a játékos kellően megfelelő alkalmazásával, de ennek a váltásnak köszönhetően az Európát kétszer is meghódító és összesen három Bajnokok Ligája-döntőig menetelő AC Milannak új, addig a világ futballjában teljesen ismeretlen, győztes játékrendszert adott: a karácsonyfa-alakzatot (4-3-2-1). Egy időtálló, győztes fegyvert. Erről szól majd a sorozat következő része.
A fotók forrása: Internationalchampionscup, A Calcio titka, 90min.com, as.com, FourFourTwo