Ancelotti öröksége az egyetemes futball számára (II. rész)
Új sorozatunk második részében feltárjuk a világ legtaktikusabb futballkultúráját létrehozó olasz labdarúgás taktikai fejlődésének legfontosabb lépcsőfokait. A több mint évszázados múltra visszatekintő futballfilozófiája a sportág egyik legsikeresebb játékelméleteként felbecsülhetetlen értéket képvisel az egyetemes labdarúgás fejlődésében. Legutóbb Arrigo Sacchi tanításainál hagytuk abba, az ő nemzetközi sikereit követték Fabio Capello és Marcello Lippi mesteri elképzelései. Róluk már korábban többrészes sorozattal jelentkeztünk, így ezúttal a karácsonyfa-alakzat megálmodójával, az edzőként három BL-trófeát elhódító Carlo Ancelotti szakmai munkásságával folytatjuk.
null
A sorozat első része:
Ahogy arról maga Ancelotti avat be minket második könyvében, az „Il mio Albero di Nataléban”, 2002. szeptember 24-én, a Bajnokok Ligája csoportkörében eredetileg a 4-2-3-1-gyel felálló Deportivo két kulcsjátékosa, a két védekező középpályás támadásindítási szándékát kívánta megakadályozni, illetve korlátozni egy erre kidolgozott taktikával. Emellett az öt spanyol középpályás ellen kívánt azonos létszámú piros-fekete játékost felvonultatni a középpályán, az ellenfél létszámfölényét elkerülendő.
Mauro Silva és Sergio volt a spanyol csapat két legfontosabb eleme, ahonnan minden egyes Deportivo-támadás kiindult. Ancelotti elgondolásában a két hozzájuk legközelebb álló futballista, így Rivaldo és Manuel Rui Costa feladata volt e két belső középpályás folyamatos zavarása és kizárása, hogy a védők által ne legyenek megjátszhatóak. Gennaro Gattuso és Clarence Seedorf a két szélsővédőre lépett fel védekező fázisban, így Ancelotti óriási győzelmet aratott egy totális futballal, amely mint tudjuk Európát, majd a világot is meghódította.
E szisztéma sikeres debütálása után Ancelotti egyértelmű célja a számos klasszis futballista egyszerre való szerepeltetése és tudásuk maximális kamatoztatása volt. A rendszer 4-3-2-1-es felépítése miatt kapta a karácsonyfa-alakzat becenevet, ahol a három belső középpályás és a két trequartista létszámfölényt teremtett a rendre négy középpályással felálló ellenfelek ellen.
A karácsonyfa-alakzat alapfelállása
Ancelotti e rendszerben a zónavédekezést és a lesre állítást egyaránt alkalmazta. Az alakzat előnye a négy vonal a három helyett, amely a pálya minden egyes szegletében lehetőséget ad a kombinációkra és a ritmusváltásra. Az öt középpályás nem csupán létszámfölényt tud teremteni, de labdát birtokolva centralizálja a legtechnikásabb futballisták végjátékban történő szerepvállalását. Emlékezzünk csak ismét az Antonio Conte-féle 3-5-2-es hadrendre, ahol az öt középpályással felálló csapatban a legtechnikásabb belső középpályások támadásbefejezésben való szerepe csupán marginális – a decentralizált szerepkörkiosztás okán.
Ancelotti a labdaszerzést követően a 4-4-2-es felállást 4-3-2-1-re váltja fel, és támadó alakzatra áll át a Milan. A középpályások és az ék egy időben történő, az óra járásával megegyező elmozgásai és új pozícióik felvétele mellett érdemes megfigyelni a két felfutó szélsőhátvéd szerepét is. Ezzel ugyanis nő a támadásvariációk száma. A két belsővédő ezalatt oldalra lép ki, hogy biztosítsa, és ellenőrzése alá vonja az őrizetlenül hagyott területeket.
A négy vonalnak köszönhetően a pálya két szélén is kialakulhatnak háromszögelések és kombinációk a játékosok között. Ez növeli a variációs lehetőségek számát az összjáték során, és segít egy kevésbé kiismerhető futball építésében. Emellett Ancelotti optimális esetben uralni tudja a játékot az ellenfél térfelén, és védekező fázisban a két trequartista ki tudja kapcsolni az ellenfél két – sok esetben – játékszervező belső középpályását is, ahogy azt a 4-3-2-1 debütálásakor, a 4-0-s diadal alkalmával megfigyelhettük.
A sors fintora, hogy a Torinóban mai napig sokak által lesajnált Ancelotti legelső BL-sikerét éppen a Juventus elleni manchesteri döntőben érte el, minden idők egyik legnagyobb olasz edzője, Lippi felett aratott győzelmével.
Carletto taktikai sikere az európai porondon közel egy évtizedig tartott. Bár sokan próbálták kielemezni, és idővel kiszámíthatóbbá vált a játék, a kidolgozott játékrendszer, egy igazi mestermű egyedülálló sikerességének jellemző példája, hogy négy évvel később, számos új játékossal, azonos taktikai elemek alkalmazásával ismét felülhetett Európa és a világ trónjára. Az ehhez vezető úton két éven belül másodszor is kiejtette a Manchester Unitedet, amelyben Sir Alex Ferguson a fiait a négy esztendővel korábbi Depor-felálláshoz hasonlóan 4-2-3-1-gyel küldte pályára. Ancelotti a második és a harmadik BL-döntő idején újabb karmesterrel dolgozhatott együtt a Milanban: Kakával, akivel a 4-3-1-2-es hadrendet alkalmazta.
Ez előnyt jelentett támadásépítésnél, de mivel a játékosok túlságosan mélyen voltak egy magasan megkívánt presszinghez az ellenfél támadásépítésekor, ezért Ancelotti számtalan esetben a sorozat első részében elemzett, jól bevált 4-4-2-re váltott vissza. Bár Conte és Ancelotti két teljesen eltérő futballfilozófiát követnek, érdemes megemlíteni, hogy Conte előszeretettel alkalmazott 3-5-2-je és Ancelotti karácsonyfa-alakzatában a középső ötös is rendre létszámfölényt jelent egy 4-4-2-vel vagy 4-3-3-mal felálló ellenféllel szemben.
A karácsonyfa-alakzat biztosította öt középpályás létszámfölényben az ellenfél egyvonalas, négyfős középpályás sorával szemben
A két szisztéma közötti alapvető különbség – ami az eltérő európai hatékonyságot is magyarázza –, hogy Conte felállásával ellentétben Ancelotti elképzelésében nem mélyről szerveződik a Milan támadójátéka, és a középpályán védekező fázisban sem kerül létszámhátrányba. Mivel a két szélső középpályás védelmi vonalba történő visszazárásával csupán három középpályása maradt a volt szövetségi kapitánynak, Ancelotti európaibb, nyíltabb futballja kifizetődőbbé vált nemzetközi szinten. A fenti példákból kitűnik, hogy ezzel az új játékrendszerrel az európai elit ellen, a Milan extraklasszis, kiváló játékolvasásra és a szerepkört megkívánt áldozatvállalásra képes futballistáival rögtön eredményt ért el Ancelotti.
Évekkel később is hatékony fegyver volt a nyílt futballra alapozó csapatok ellen. A 4-3-2-1 sikere, hogy hatásos fegyver tudott lenni bármely játékrendszerrel szemben. Habár tény, hogy a Milan ez alatt a nyolc év alatt csupán egyetlen bajnoki címet nyert (ha hozzáadjuk Ancelotti két torinói ezüstjét még inkább szembetűnő, hogy kupaedzőről beszélünk), és Itáliában ezért sosem számított number one-nak az edzőkollégákkal szembeni összehasonlításban, az olasz bajnokságban nem a karácsonyfa-alakzat okozta a vesztét.
A Milan történelmére jellemzően olyan futballistákkal vértezte fel a keretét, akik motivációs és taktikai szempontból is sokkal inkább voltak elhivatottak és egyáltalán alkalmasak egy kupasorozatban való eredményes szerepléshez. A klasszisok egyéni erősségei egy oda-vissza vágós párharcban jóval nagyobb hangsúllyal mutatkoztak meg, mint egy hosszú pontvadászatban, ahol számos zártan védekező kiscsapat ellen kellett hétről hétre és évről évre újat mutatniuk a kreatív labdarúgóknak, akik hajlamosak bizonyos találkozókon kevésbé csillogni, mint egy történelmi örökségét szintén követő, kevesebb sztárjátékost és sokkal több áldozatvállalásra alkalmas csapatjátékost felvonultató, szervezett Juventus.
Capello háromból kettő, Lippi négyből három, míg Ancelotti négyből csupán egy BEK/BL-döntőt veszített el. Azt is 3-0-s, már-már behozhatatlan előnyről. A Don Fabióról szóló kétrészes elemzés második fejezetében arról írtam, hogy a kétezres évek első felében az angol futball intenzív játékára az egyetlen olasz klubként Ancelotti Milanja talált megoldást, amely idegenben is uralta a mérkőzést a brit vetélytársak ellen. A Rossoneri csupán egyszer került gondba az angolok játékának hatására, az isztambuli döntőben ugyanakkor el is bukott. Kiélezett helyzetben, komoly edzői hibát csupán itt vétett Ancelotti, amikor nem ismerte fel időben, hogy változtatásra van szükség.
Az immáron Európában elismert sikeredző a 4-3-2-1-gyel újat mutatott Angliában is, de rugalmasságára jó példa, hogy – játékosai kvalitásait maximálisan kihasználandó – a 4-4-2-es hadrendre váltott. Ez a 4-4-2 azonban merőben eltért az első edzői korszakában használt, egyébként eredményes 4-4-2-től, és továbbra is támadófutballra rendezkedett be.
Ancelotti London után Franciaországban is sikeres tudott lenni a Paris Saint-Germain alkalmazásában, bár tény, ott egy második hely csalódást keltett volna egy sztárokkal teletűzdelt csapattól egy kevésbé versenyképes ellenfeleket felvonultató ligában.
Carlettót ennek ellenére mindenképpen dicséri, hogy újabb futballkultúrában ért el komoly sikert, és taktikailag nem állt távol egy Guardiola Barcelonája elleni, a PSG padján megélt továbbjutástól sem Európában. Két döntetlent követően akkor a katalán csapat az idegenbeli több rúgott gól miatt jutott tovább, miközben a párharc túlnyomó részében Ancelotti képes volt kiiktatni az akkoriban bivalyerős Barcelona alapjátékának legfőbb erősségeit és kiélezett párharcra kényszerítette a spanyol alakulatot a BL-rájátszásában. Az igazi nemzetközi sikert már Madridban érte el, majd következtek a Bayern München, a Napoli és az Evertonnál való szerepvállalásai. A sorozat befejező részében ezeken az állomáshelyein alkalmazott futballjáról írok majd.
Carlo Ancelotti szakvezetőként elért sikerei a sorozatban eddig elemzett időszak során:
AC Milan
- Serie A-bajnok: 2003–2004
- Olasz Kupa-győztes:2002–2003
- Olasz Szuperkupa-győztes: 2004
- Bajnokok Ligája-győztes: 2002–2003, 2006–2007
- Európai Szuperkupa-győztes: 2003, 2007
- Klubvilágbajnok: 2007
Juventus FC
- UEFA Intertotó-kupa-győztes: 1999
Chelsea FC
- Premier League-bajnok: 2009–2010
- FA-kupa-győztes: 2010
- Community Shield-győztes: 2009
Paris Saint-Germain
- Ligue 1-bajnok: 2012–2013
A szerző a Calcio Analyst Italia nevű nemzetközi podcast adás szerkesztője
Kiemelt fotó: Getty Images